Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Freskók

2017. október 13., 15:51
 

A világ egyik legismertebb és legtöbbet idézett képe azt a pillanatot ábrázolja, mielőtt Isten és az általa teremtett, első ember ujja összeér, hogy Ádám életre keljen az univerzális isteni erőtől. A különleges feszültséggel rendelkező gesztus Michelangelo (mikelandzselo; 1475-1564) műve, és a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójának része. Szép és monumentális freskók azonban nemcsak ebben a kápolnában láthatóak, hanem ennél sokkal régebbi épületekben is. A freskófestés annak ellenére, hogy nem éppen a legegyszerűbb technikájú műfaj, az ókor óta a festészet legnépszerűbb kifejezési formái közé tartozik.


 
Az etruszkok freskói mindig különleges hangulatúak és izgalmas színűek is. Itt éppen két birkózót látunk, akiket meglepő közelségben vesz körül néhány állat, és akik még a legnagyobb erőfeszítéseik közepette is tudnak mosolyogni.

Mi kell ahhoz, hogy freskó születhessen?
A freskó a murális, vagyis falon lévő festészetnek az a fajtája, amelynél a kép alapja a még friss, nedves vakolat. A neve is innen ered: az olasz al fresco, vagyis „a frissre” jelentésű kifejezés az alapja. (A mi „friss” szavunk is ebből formálódott, német közvetítéssel.) A falfestményeknek létezik száraz formája is, amelynek secco (szekkó) a neve.
A freskónál azért fontos, hogy még nedves legyen az alap, mert így a megfelelően kiválasztott festékek be tudnak hatolni a habarcsréteg belsejébe, és együtt kötnek meg a habarccsal, ami biztosítja, hogy hosszasan megmaradjon a festmény. A vakolatot képező habarcs mész, homok és víz keveréke. Ám ha arra készülnek, hogy a falra majd freskót fog festeni valaki, olyankor már ezt is nagy körültekintéssel kell felvinni a téglákra. Az az oltott mész ugyanis, amely általában megfelel a kőművesmunkák céljára, ez esetben nem lesz megfelelő. Ezért az ilyen falakra 5–10 éves, „vermelt” – vagyis állni és letisztulni hagyott – meszet használnak, mert csak ezzel tudják elkerülni, hogy később a festményen repedések keletkezzenek vagy leperegjenek róla kisebb festékdarabok. A homokot szintén nagyon meg kell válogatni: ennek agyagtól és sótól mentesnek kell lennie, ezért csak édesvízi vagy folyami homokot szabad felhasználni. A habarcs készítésének idejére pedig a homoknak már csontszáraznak kell lennie. A vakolatot általában három rétegűre készítik. Az alapozás a csupasz fal benedvesítésével kezdődik, majd fröcsköléssel viszik föl a falra a kb. egy centis alapréteget, amelyet elsimítanak. Ezután jön a második réteg, amely kétszer olyan vastag. Ezt lehúzó léccel egyengetik ki. A harmadiknak, vagyis a festőrétegnek, szaknyelven intonacónak már tökéletesen simának kell lennie, hogy a saját egyenetlenségei ne befolyásolhassák a kép felületét. Hiszen egy festményen mindennek jelentése lesz, így nem maradhatnak rajta például árnyékot létrehozó kidudorodások.
Minden egyes rétegnek úgy kell fölkerülnie az előzőre, hogy az még enyhén nedves legyen. Emellett mindegyiknek több meszet kell tartalmaznia az előzőnél. Az utolsó, az intonaco réteg gyakran homok helyett finom márványporral készül.

A kora-középkor egyik legnagyobb felsője volt Giotto. Freskói közül néhányat idővel restaurálni kellett, hiszen a képek olykor a nedvesedések, de a szennyeződések miatt is elhalványulnak. Egy alkalommal azonban az olasz kulturális minisztérium leállíttatta az umbriai Assisi bazilikájában lévő freskók helyreállítását, mert úgy találta, hogy azokon túl élénkek lettek a színek. A szakembereknek azonban végül sikerült bizonyítaniuk, hogy a képek csupán a szennyeződéseiktől szabadultak meg, és hogy minden rendben van a színek körül. Úgy látszik, a hivatalosságok olykor szeretik a szó szoros értelmében is sötétebbnek látni a középkort, mint amilyen az valójában volt. (http://cultura.hu/aktualis/giotto-freskoja-tul-szines-lett/)

Ezzel azonban még mindig nem értek véget az előkészítés munkálatai. A festékekre szintén nagy gondot kell fordítani. A freskófestészethez használt anyagok alapja a mésztej, amelyet úgy hoznak létre, hogy vízzel higítják az oltott meszet, majd pihentetik, hogy a mész lassanként leszálljon a fenékre. Miután pedig ennek nagyja leülepedett, a fölötte megmaradó átlátszó folyadékban még mindig lesz egy kevés mész: ez a mészvíz, amelybe ezután gondosan porított festékanyagot kevernek bele. Ezeknek természetesen mészállóknak kell lenniük, hiszen különben feloldódnának, színt váltanának a mésszel való elegyedéskor, ahogyan az olykor, néhány tévedés vagy kényszerű alkalmazás során be is következett. Általában azonban a festők alaposan kitanulták ennek a csínját-bínját, és mire nekiláttak a freskófestésnek, addigra pontosan tudták, hogy elsősorban fémoxidokat, földfestékeket kell használniuk. Ez persze eléggé behatárolja a rendelkezésre álló színskálát, ám egy jó festő mindig tudja, hogy miképp lehet az ilyen kényszerhelyzetekből is a legjobbat kihozni. Mindezek mellett a festményt magát is sokkal alaposabban elő kell készíteni, mintha a művész fára vagy vászonra festene. A vakolat és a mészfesték viszonylag hamar megköt, a művésznek tehát a falnál sokkal gyorsabban kell dolgoznia: 6–8 óra alatt be kell fejeznie a munkát, miközben finomításokra, utólagos javításokra nincs módja. Amit egyszer már belekevert a habarcsba, az ott elkezd megkötni, abba tehát már nem lehet belenyúlni. Mindezek miatt a kép legalapvetőbb szerkezetét, kontúrjainak rendjét a művésznek már előre el kell készítenie, például egy kartonlapra, hogy erről bejelölhesse a fontosabb pontokat a falon. A nagyobb felületű freskókat csak több, kisebb részre osztva, egy nap alatt elkészíthető adagokban (giornate) festették meg, s a művészek mindig segédekkel dolgoztak, hogy mind a kipontozások, mind a festékkeverések és –adagolások folyamatosan menjenek, ne legyen üres idő. A kupolák festésénél különösen fontos volt, hogy minden jól előkészítve és folyamatosan menjen. Ezeknél ráadásul az állványozás sem volt olyan egyszerű, mint a függőleges falaknál, ezért ilyenkor komoly szaktudású építőmestereket is be kellett vonni.

Melyek a legrégebbi freskók?
A legkorábbi ismert, al fresco készült falfestmények kb. i. e. 1500-ban keletkeztek, és Kréta szigetén láthatjuk ezeket, a knósszoszi palotában. Nem sokkal később az etruszkok kultúrájának volt szerves része a freskó, majd a latinoknál is ismertté vált. A később tragikus sorsú Pompejiből szintén maradtak fenn jó állapotban lévő freskók, amelyeket szerencsére elkerült a vulkánkitörés során kiömlő láva.
Az ókorban általában a hétköznapi élet jelenetei kerültek fel a falakra. A freskókon gyakran különböző hangszereken játszanak, táncolnak vagy éppen ebédelnek az emberek, máskor mitológiai alakok vagy állatok is benépesítik a festményt. Az etruszkoknál különösen feltűnő a groteszk, olykor meglepően ironikus – tehát gunyoros, fanyar – szemléletmód, amely szinte egyedülálló a falfestészetben. A kereszténység megjelenésével azután egyre inkább eluralkodtak a bibliai témák.
A középkor legnagyobb freskófestője Giotto volt, aki egyébként secco technikával is dolgozott. Giotto di Bondone (ejtsd: dzsottó di bondóne, 1267 –1337) firenzei festő, szobrász és építész volt, a korai reneszánsz művésze. Abban az időben élt, amikor a középkori dogmákat és szigorú merevségeket lassan elkezdte felváltani a szabadabb gondolkodás, és ezt Giotto is képviselte. Műveiben a hagyományos vallásos témákat dolgozta fel, ám az általa ábrázolt emberek arca, gesztusvilága mindig sokféle, de főként mély érzelmet tükrözött. A gótikus korban folytatódott ez a tendencia. A freskók virágkorát azonban a reneszánsz hozta el, amelyben egyre több és kiemelkedő festő élt annak lehetőségével, hogy a templomok vagy paloták falai nagyszabású képeknek is helyet kínáltak. Különösen a firenzei templomok bővelkednek különlegesnél különlegesebb freskókban. Itt dolgozott például Masaccio (maszaccsó; 1401–1428) és Domenico Ghirlandaio (girlandajó;  1443–1494) is.

Michelangelo Teremtés című képén a két kéz közötti, apró „szünet” örök szimbóluma lett az „átadás”, az életerő közvetítése egyszerre ismert és megfoghatatlan gesztusának. Ritka eset, hogy az idő egy szabadon hagyott résben jelenjen meg a festményen és ezzel hozzon létre különös feszültséget. Ez Michelangelo egyéni leleménye volt, amely a mai napig hat arra, aki ránéz a képre.

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának története
A mindenkori pápák imádkozóhelye, később a pápaválasztó konklávéknak is teret adó kápolna, a Sixtus-kápolna 1473-tól 1481-ig épült. Megrendelője IV. Sixtus pápa volt, róla nevezték el azután az épületet. (Ezért nem „Sixtusi” a neve, ahogyan sokan tévesen hívják.) Építtetője több neves festőt is felkért arra, hogy készítsenek freskókat a falára. Így ott kevés kivétellel azóta is látható Botticelli, Ghirlandaio, Pinturicchio, Perugino, Rossellini és Signorelli egy-egy freskója,  amelyek tehát előbb készültek el, mint Michelangelo műve. A freskók párhuzamos ciklusokban ábrázolnak jeleneteket az ószövetségi Mózes és az újszövetségi Jézus életéből. A cél az volt, hogy az Ószövetséget, mint a törvény korát és az Újszövetséget, mint a kegyelem korát állítsák egymás mellé, oly módon, hogy Mózes és Jézus életének hasonló típusú eseményeit párosítják.
Sixtus ezzel befejezettnek tekintette az építkezést, csakhogy az utóda, II. Gyula pápa idején, valószínűleg egy hevesebb földmozgás miatt hatalmas repedés keletkezett a mennyezeten. A pápa ekkor elrendelte a kápolna szerkezetének megerősítését s egyúttal a mennyezet újrafestését, ami azonban azt az ötletet adta neki, hogy ha már mindenképp ilyen komoly munkálatokat kell itt elvégezni, akkor kovácsoljanak a szükségből erényt: legyenek a boltozaton is freskók. Így történt, hogy tárgyalásokat kezdett az akkor legnagyobb hírű művésszel, Michelangelóval. II. Gyula azonban sokkal szerényebb díszítést képzelt el, mint a művész, ezért a tárgyalások meglehetősen feszültek voltak, ám végül a pápa beleegyezett abba, hogy Michelangelo egy hatalmas méretű és egységes elrendezésű freskóval fedje be az egész kupolát. (Hogy ebbe belemenjen, ahhoz az is hozzájárult, hogy Michelangelo egyik, ádáz ellensége, az építész Brabante is erre bíztatta, ő ugyanis azt várta, hogy Michelangelo majd belebukik a vállalkozásba.) 1508. május 10-én megkötötték azt a szerződést, amely azután teret adott egy hatalmas művészi elképzelés megvalósításához.
Az 1508 augusztusában elkezdett mű 1512 októberére készült el, de közben Michelangelónak kétszer is meg kellett szakítania a munkát. 1510-ben ugyanis, amikor még csak a freskó első fele volt készen, II. Gyula háborúba indult, ám nem gondoskodott a folytatás anyagi feltételeiről. És bár Michelangelo kétszer is utána ment, hogy elrendezze az ügyet, végül csak 1511 februárjában kezdhetett újra festeni. Ráadásul ekkor sem kapott annyi pénzt, hogy minden, szükséges festéket meg tudjon venni. Ezért pl. az Úr palástjának hagyományos kék színéhez a drága ultramarin helyett kénytelen volt egy addig nem használt lilás színt kikeverni, olcsóbb festékekből. Ám ezúttal a szerencse is mellé szegődött. Mint később kiderült: az ultramarin a beázások hatására elveszíti a ragyogó kék színét és zöldre vált, a lila azonban nem sérült a nedvesedésektől.
Michelangelo ugyanakkor az állványzatot építő Bramantéval is ellentétbe került, mert az úgy tervezte, hogy ő a mennyezetről köteleken függve dolgozzon. Ezt azonban a művész érthetően nem találta jó megoldásnak, hiszen így a segédeivel sem tudott volna együttműködni. Végül sikerült elérnie, hogy tartógerendákat erősítsenek fel a kupola egy-egy helyén, a párkányokba, és viszonylag szilárd talajjal a lába alatt dolgozhasson, a segítőivel együtt. A helyzete azonban így sem volt könnyű, és az egészsége is valóban meggyengült a különféle kényelmetlenségektől. Azt a legendát azonban semmi sem bizonyítja, hogy hanyatt fekve kellett volna dolgoznia.
Mivel a korábban készült freskók az Ó- és Újszövetség jeleneteit ábrázolták, nem volt könnyű eldönteni, hogy mi legyen a mennyezeti freskó témája, és hogy ezt hogyan illesszék hozzá az eddigiekhez. Végül olyan ótestamentumbeli jeleneteket választottak ki, amelyek egyértelműen a Messiás eljövetelének irányába mutattak. Michelangelo pedig valóban hatalmas, lenyűgöző művet alkotott a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ma a Vatikánnak ez a legismertebb része, ahol évente százak és százak gyönyörködnek a különleges freskóban, ha kell, akár hanyatt is fekve a padozaton, hiszen igazán jól úgy lehet kiélvezni a szinte végeláthatatlan freskó különleges formában megfestett részeit.

 

Lévai Júlia 

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum