| |
 |
|
Bar Kohba mestere, Akiba ben Jószéf, rövidebb nevén Akiba rabbi fiatalon pásztor volt, és sokáig a rabbik ellenségének számított. Később azonban úgy gondolta, hogy a tudásnak mindennél nagyobb a jelentősége, és már felnőtt fejjel kezdett el tanulni, a kétkezi munkája mellett. Tizenhárom éven át tanult, majd Lyddiában, később Ziphrónban és Jabnéban működött rabbiként. Ez utóbbi helyen a szanhedrin elnöke lett. Kiváló nyelvtudása révén Rómában is járt, egy békítő követség tagjaként. |
Ki volt a játék névadója?
A névadó Bar Kohba ókori zsidó szabadságharcos volt, aki az i.u. 132-től 135-ig tartó, utolsó felkelést vezette, a római megszállás ellen, Júdeában (részletesen ld. lejjebb). A rómaiak végül leverték a kezdetben sikeres lázadást, majd borzalmasan megkínozták a résztvevőit. Az egyik legenda szerint a kínzások során kitépték Bar Kohba nyelvét. (A módszer egyébként akkor és még később is gyakran szerepelt a kínzások listáján.) Ám a vallatását még ezután sem hagyták abba: kérdéseket tettek föl neki, amelyekre azonban ő már csak a feje mozgatásával válaszolhatott, igennel vagy nemmel, és ez vált azután a későbbi játék alapjává. Egy másik legenda szerint viszont épp Bar Kohba volt a kihallgató. Neki sokkal emberibbek voltak a szándékai: egy olyan utazótól akart válaszokat kapni, akit rablók csonkítottak meg. A történet szerint a jól feltett kérdéseinek köszönhetően el is fogta a kárvallott ember támadóit. Ám ez a mese valószínűleg csak azért született, hogy még legendásabbá tegye a hős alakját. Annak ugyanis vajmi kevés az esélye, hogy egy felszabadítási harc vezetője szabadidejében az útonállók károsultjaival foglalkozzon. Mivel azonban Bar Kohba a harcok kezdetén sokat ígért a népének (pl. már a küzdelem elején emlékérmet adott ki, a „Jeruzsálem felszabadulására!” felirattal), ezért őt is utolérte a bukott hősök sorsa: halála után az addigi istenítését a gyalázása váltotta fel. Még „A hazugság fia” (Ben Kozeba) nevet is ráragasztották. A hozzá fűződő, különleges kihallgatási módszer híre viszont elterjedt, majd játékká szelídült. A játék azonban csak Magyarországon viseli Bar Kohba nevét. Német nyelvterületeken Ki vagyok én? (Wer bin ich?) címmel játsszák, és a téma kitalálójának a többiek egyes szám első személyben teszik fel a kérdéseiket. Az angoloknál pedig twenty questions, vagyis „húsz kérdés” címmel játsszák, és ott valóban húsz kérdéssel kell eljutni a megfejtésig. Így a németül és angolul beszélőknek még átfutó asszociációként sem kell felidézniük azt a kort, amelyben ezt a játékot egy korántsem szórakoztató eljárással megalapozták. Pedig Bar Kohba kora az egyik legmeghatározóbb és legdrámaibb időszak volt, az egykori zsidó állam, Júdea történetében.
A felkelések oka: a római elnyomás
A rómaiak már jóval a Bar Kohba vezette felkelés előtt megérkeztek a zsidó állam területére. Azt, hogy Júdeát is megszerzik, épp akkor döntötték el, amikor ott meghalt a békés, konszolidált közéletet teremtő királynő, Salome Alexandra. Ő egy zaklatott, harcokban bővelkedő időszakban vette át az ország vezetését, i.e. 76-ban. Uralkodása kilenc évében azonban sikerült egyensúlyt teremtenie a három, legbefolyásosabb csoport: a farizeusok, a sadduceusok és az esszeusok között. A közvélemény nyomására a farizeusokra támaszkodott, akik a kor mércéjével mérve a legdemokratikusabbnak nevezhető elveket képviselték. Mellettük ekkor némileg háttérbe szorultak a sadduceusok, akiket mai szóval talán dogmatikus-konzervatívoknak nevezhetünk. A harmadik, jelentős csoport az esszeusoké volt, akik inkább az elvont, filozofikus életeszményeket követték, és mivel kevésbé tartották tiszta dolognak a politikát, távol tartották magukat tőle, és inkább a szellemi életben vettek részt. (Közülük kerül majd ki Keresztelő Szent János és Jézus is.) A mindennapokban addig a sadduceusok és a farizeusok közti ellentétek határozták meg a politikát, ami gyakran kemény harcokhoz is vezetett. Ezeket sikerült Saloménak jelentősen tompítania, haláláig, i.u. 67-ig. A konszolidálás munkáját ekkor már csak azért sem zavarta semmi, mert még nem fenyegette külső ellenség a zsidó államot. Ez változott meg 66-ban, amikor a római seregeknek nagyon hosszú és nehéz küzdelem után mégis sikerült leverniük a Fekete-tenger parti Pontus állam királyát, Mithridátészt, és a sikertől vérszemet kaptak. Elhatározták, hogy a többi közel-keleti kisállammal, köztük a zsidó állammal is leszámolnak. Ez utóbbi megtámadásához pedig éppen jó ürügyet szolgáltatott, hogy Salome halála után a két fia nem tudott megegyezni a trón birtoklásában, és egy szerencsétlen ötlettől vezérelve épp a diadalt ülő, latin hadvezért, Pompeiust kérték fel döntőbírónak. Az kettejük közül Hyrkanosznak ítélte a trónt, amit azonban a testvére pártján állók természetesen nem fogadtak el, ezért újabb háborúskodások indultak. Pompeius fegyveres katonákkal sietett a védence segítségére, akik megszállták Jeruzsálemet. Mint Hahn István írja A zsidó nép története című könyvében (Új Idők Irodalmi Intézet, 1946), a krónikások feljegyzései szerint a rómaiak ámulattal és tisztelettel nézték, hogy a jeruzsálemi szentély papjai a városszerte dúló harcok közepette is zavartalanul végezték az áldozati szertartásaikat, ez azonban egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy mind egy szálig lekaszabolják őket.
A római túlerő bevonulása révén végül II. Hyrkanosz valóban a zsidó nép királya lehetett, csakhogy immár nem egy önálló állam élén, hanem csupán Róma felügyelete alatt uralkodhatott. A zsidó állam a Római Birodalom egyik protektorátussá vált, s ettől kezdve a zsidó nép története hosszú ideig az elnyomás elleni harcok történetévé vált. És bár a párthusok segítségével egy időre sikerült visszanyerni a függetlenséget, Heródes visszafoglalta Júdeát és véres diktatúrát vezetett be. Uralkodása alatt külső erőként főként görögökre támaszkodott. Az ő halála után Róma folyamatosan ún. procurátorokat (helytartókat) küldött Júdea területére. Ennek rendszerét csak Claudius császár szüntette meg és csupán egy rövid időre (i.u. 41-44.), mert az ő korai halála után ismét visszaállították a procuratori rendszert.
 |
|
Titus diadalívének egyik oldalán féldomborműveken a győztes katonákat láthatjuk, amint éppen a jeruzsálemi templomból származó hadizsákmányt, köztük a hétágú gyertyatartót, a menórát viszik. Emellett ezüstből készült trombitákat és két táblát is visznek, amelyekre a meghódított városok neveit vésték. A másik oldalán a győzelem istennője által megkoronázott császár képét vésték. A domborművek eredetileg színesek voltak, mára azonban a festésük rég lekopott, ahogyan egyszer minden diadal fényének is el kell kopnia. |
Az utolsó csepp: a caesareai vérengzés
Nero császár idején különösen felfokozódott a tartományban a terror, s ezután következett be a jeruzsálemi szentély második, végzetes lerombolása is, a korrupt és sikkasztó Gessius Florus helytartó idején, i.u. 66-ban. Ennek előzménye a caesareai (ejtsd: cezárea) vérengzés volt. Caesariát még Herodes alapította, aki a görög betelepülők létszámának emelésével igyekezett megszilárdítani a hatalmát, a zsidókkal szemben. Caesareában így a görögök voltak többségben, amire hivatkozva a helytartó megfosztotta az ott élő zsidó kisebbséget a polgárjogaitól. A zsidó lakosok a saját szülőföldjükön váltak jogfosztottakká, például nem vehettek vagy cserélhettek tulajdont és nem látogathatták a templomukat. Ez természetesen hatalmas felháborodást váltott ki, ami pedig folyamatos összeütközésekhez vezetett a városi hivatalnokokkal. Egy idő után a római katonaság is beavatkozott a konfliktusokba, és végül a beavatkozásokból vérfürdő lett, melynek során Caesarea minden zsidó lakosát megölték. A vérengzés híre akkora felháborodást váltott ki Jeruzsálemben, hogy felkelés tört ki, amelynek nyomán azután egész Júdeában további felkelések szerveződtek, s ezek során a zsidóknak végül sikerült az országot felszabadítaniuk a római elnyomás alól. Jeruzsálemben új kormány alakult, és megkezdték a védelmi rendszer kiépítését. Csakhogy ezt Róma nem hagyta annyiban: a birodalom legtávolabbi részéből is visszavezényelték a légiókat, és a legerősebb katonai vezetőjükkel, Flavius Vespasianusszal az élen hatalmas sereget vezényeltek Júdea ellen. A háború vezetését később Vespasianus fia, Titus vette át. A júdeai harcosok éveken keresztül védték az országukat, a túlerőben lévő rómaiaknak azonban egy alkalommal sikerült Jeruzsálemet körülzárniuk. Ekkor még további egy éven át kellett szembenézniük a zsidó katonák elszántságával, ám végül hozzáfértek a város vízvezetékéhez, és amikor azt elvágták, megpecsételődött Jeruzsálem sorsa. Egy idő után már csak a szentélyt és a fellegvárat tudták tartani. Egy római katonának azonban sikerült tüzes csóvát dobnia a szentély faraktárára, és az ettől keletkezett lángokat víz hiányában nem tudták eloltani. I.u. 70-ben másodszor is leégett a szentély (első alkalommal, i.e. 586-ban a babilóniai Nebukadnezár rombolta le), és ezzel gyakorlatilag két évezredre megszűnt a zsidó állam. A szentély lerombolásának évfordulója azóta is a zsidóság egyik legnagyobb gyásznapja.
Titus a kivívott diadal örömére fényes ünnepséget tartott Rómában és egy diadalívet is emeltetett Róma legfőbb köztere, a Forum Romanum bejáratánál.
Hogyan szerveződött meg az utolsó felkelés?
A szentély lerombolása után a zsidók egyetlen lehetősége a nemzeti létük megőrzésére a szellemi élet, a tanok és a jogrend megőrzése, összességében a kultúra tudatos fenntartása maradt. Elsőként a tengerparti Javnéban épült fel egy jelentős tanház, Jochanan ben Zakkaj rabbi vezetésével. Nyomában később számtalan, további tanház is keletkezett, s ezek segítették a közös nyelv és kultúra, s ezen belül a vitakultúra kiművelését is. A javnei tanházban a zsidók kivételesen megőrizhették az önkormányzatukat, legalább a belső ügyeikben, és ez rendkívül fontos volt a közösségi életük terén. A tanház az addigi legfőbb döntéshozó állami testület, a szinhedrion utódává lehetett, és így a tanításnál szélesebb jogkörökkel is rendelkezett. Ennek révén a nemzeti ellenállás központjává és fenntartójává is válhatott. Az alapító rabbi utódainak tóramagyarázatai és erkölcsi példabeszédei éppen ezért egyre inkább a szabadságharcok fontos, politikai jelentőségű beszédeivé is váltak. A következő évszázadban Akiba rabbi, aki kiemelkedő jogtudós is volt, jelentős tanítványi körrel rendelkezett. Közülük emelkedett ki Bar Kochba, akit „a csillag fiának” is neveztek. Sőt, a hazafias lelkesedése okán egyfajta új, laikus – tehát nem vallási természetű – messiást is láttak benne, akinek a személyes ereje is hozzá fogja segíteni a zsidókat a szabadságuk és önállóságuk visszaszerzéséhez. Bar Kochba valóban nagyon nagy erőfeszítéssel kezdett bele 132-ben egy új felkelés megszervezésébe, amelyet azután csaknem három éven át sikerre is tudott vinni, a Római Birodalom túlerejét azonban az ő seregei sem győzhették le. A római seregek 135-ben ezt a felkelést is leverték. A megtorlás különösen kegyetlen volt: a foglyokat a tőlük jól ismert módszerrel keresztre feszítették, akiket nem, azokat rabszolgáknak adták el. A Tóra (a Biblia első öt könyve) tanítását és tanulását megtiltották, és aki ezt megszegte, azt szintén megölték. Ennek esett áldozatul a zsidóság tíz, akkori kiemelkedő tudósa, köztük Akiba rabbi is. A rómaiak ekkor fosztották meg az országot az addigi nevétől, és nevezték el Palesztinának, hogy még véletlenül se emlékeztessen ott semmi a zsidó államra és annak népére. Bar Kohba felkelése tehát Júdea legdrámaibb időszakának része volt, amire azonban a róla elnevezett játékban legfeljebb csak az emlékeztethetne, ha valaki épp ezt adja fel, kitalálandó feladatnak.
Lévai Júlia
|
