A régi cégérekről

2018. február 09., 18:34
 

A történelmi múlttal rendelkező falvakban, városokban gyakran ma is láthatunk régi cégéreket, amelyek egy-egy kisebb bolt vagy vendéglő bejárata felett jelzik, hogy mit lehet ott megjavíttatni vagy megvásárolni. A cégérek többféle anyagból és sokféle formában készülhettek. Stílusuk, szerényebb vagy cifrább megformálásuk az adott kor világát is őrzi. És bár az elektromossággal működő feliratok jóval feltűnőbbek és természetesen technikában is gazdagabbak, a cégérek mívessége vagy egyedisége legalább annyi érdekességet, vagy egyszerűen szépséget tartogathat.


 
Az egyházi búcsújáró nap nevét is viselő esernyőcég Salzburgban működik, 1903 óta. A kecses vonalú cégér inkább az egyszerűség jegyében készült. (Fotó: http://katatones.blog.hu/page/3)

Honnan jött a szó és mi mindenre utaltak vele?
A szó a német mutatni jelentésű zeigen (ejtsd: ceigen) szóból ered, s a Zeiger („mutató”) közvetítésével került át a magyarba, ahol több szólásból, kifejezésből is ismerhetjük. A legismertebb ezek közül természetesen A jó bornak is kell cégér, de emellett még más helyzetekre is utalhat a kifejezés. Így például egy időben a kocsma szinonimájaként is használták, és a túl sokat kocsmázó emberre hol azt mondták, hogy Hol cégért lát, oda siet, hol meg azt, hogy Jobban ismeri a cégért, mint a keresztet ill. hogy Hamarább köszön a cégérnek, mint az embernek valamint hogy Na, ez is minden cégérnek köszön. A Cégérré tette az ellenfelét viszont azt jelentette, hogy valaki olyan rossz hírbe hozta a másikat, hogy az szinte a rá fogott cselekvések élő cégérévé vált. Ehhez közel áll a cégéres gazember kifejezés is, amelyhez szintén nem kellett sem konkrét cégér, sem megszabott foglalkozás. A kifejezés onnan ered,  hogy a középkorban, amikor a különböző vétkek elkövetőit az utcán odakötözték egy pellengérhez, többnyire táblát is akasztottak a nyakába, amelyre ráírták vagy ráfestették a vétkét. Ez pedig valóban olyan látványt nyújtott, mintha egy cégért tettek volna ki rá, így hamar bárkire elkezdték használni, aki a közösség szemében rossz hírben állt. De olyan szólásunk is akad, amelyben az eredeti értelmében, tehát a hírverés jelentésének kiemelésével szerepel: Nem jó cégért kötni a titkos szándékunkra – mondták, arra utalva, hogy amit titokban akarunk csinálni, akörül ne nagyon csapjunk hírverést. Aki pedig mégis ezt tette, arra azt mondták, hogy Nagy cégért emelt a dolognak.

Ez a kovácsoltvas fodrász cégér Beregszászon van (Ukrajna), az Illyés Gyula színház épületén, a Petőfi emléktábla mellett. És bár a benne látható női fej frizurája már huszadik századi, a cégér stílusa a régebbi korokat idézi.

Mik voltak a cégéreken?
Bár a cégéreknek van közük a céhek címeréhez, de csak annyiban, amennyibe mindkettő tartalmazhatja a céh jellemző foglalkozásának szimbólumát. A címereknek azonban az esetek többségében jóval több funkciójuk volt, mint a cégéreknek, s emellett szigorúbb formai követelményeknek is meg kellett felelniük. A cégérek készítői viszont sokkal több szabadsággal rendelkeztek. Mivel azonban ők sem igen tettek mást, minthogy a szóban forgó cég termékét festették meg vagy formálták meg, fémből, gyakori volt, hogy a céhek ládáin, kancsóin vagy pecsétjein ugyanaz az ábra vagy jellegzetes forma köszönt vissza.
Kezdetben olykor csupán egy kis zászló jelezte, hogy hol működik valamilyen műhely, idővel azonban egyre finomodtak és gazdagodtak ezek a jelzések. A középkortól pedig az utcák már teli voltak a legkülönfélébb, figyelemfelhívó fatáblákkal, majd kiálló rúdra függesztett,  többnyire fémből kovácsolt tárgyakkal, amelyek egyértelműen megmutatták, hogy mit készítenek és árulnak az üzletben.
A kézművesipar fejlődése során egyre többféle tárgy került így ki, a cégérekre. A csizmadiák csizmát, a lakatosok hatalmas és díszes fejű kulcsot, a szabómesterek ollót, a pékek pedig többnyire jókora perecet akasztottak ki a műhelyeik fölé. Petőfi egy verséből azt is tudjuk, hogy a borbélyok egy tányért tettek ki. Akkoriban ugyanis az ő legfőbb tevékenységük a foghúzás és az érvágás volt, és annak az a tányér volt az egyik legjellemzőbb kelléke, amelyben egyébként a szappanhabot is felverték, a borotváláshoz. Az asztalos műhelyhez egy gyalu vezetett el, a mészároshoz pedig egy jól kifaragott ökörfej. A kádárok ajtaja felett egy hordó lengedezett, jól látható abroncsokkal, amit az emberek egyébként nemigen kevertek össze a borkimérésekkel, mert azoknál a középkortól inkább a kancsó járta. Ezt megelőzően azonban korántsem ez jellemezte a kocsmák vagy fogadók cégéreit, hanem a szalmaköteg.
Ez azért volt így, mert egykor a katonák legfontosabb abrakoló helyei a kocsmák és fogadók voltak, hiszen út közben másutt nem tudták rendesen megetetni-megitatni a lovaikat. Ezért a fogadóknál hamar kialakult annak szokása, hogy már messziről látható módon jelezték a helyüket, vagyis cégért tegyenek ki. És mivel a lovak ebédje-vacsorája volt a fontosabb, egy szalmaköteget tettek ki, jelzésként. Ez pedig úgy összefonódott a fogadók képével, hogy a sörmérést még akkor is a szalmaköteg jelezte, amikor már a hadseregekben másképp oldották meg a lovak ellátását. Német vidékeken még ma is él annak szokása, hogy szalma- vagy rafia köteg legyen a sörözők cégérén. Ahol azonban csak borkiméréssel foglalkoztak, ott inkább a szőlőre illetve az érlelésre utaló tárgyak voltak a cégéreken.

A Székesfehérváron látható órás cégér viszont a letisztultság példája. Minden sallang nélkül, szinte csak jelzésszerűen ábrázolja a hagyományos órák szerkezetét. (Fotó: https://galeria.organic.hu/2003_03/szfehervar/ceger01.jpg)

A 18-dik századtól a városokban fizetni is kellett a cégérjogért, kinek-kinek a gazdagsága alapján.
A patikáknak pedig (mint arról már itt írtunk) kezdetben, amikor még drogériák voltak, valamilyen „fűszerszám”, vagyis növény volt a cégérük, csak később került ki rájuk Aszklépiosz jelvénye, a botra tekeredő kígyó.
A cégéreket azután, a 19-dik század közepétől a nagyobb vállalkozásoknál fokozatosan felváltották a cégtáblák, vagyis a falra kitett feliratok. Ezek persze alkalmanként továbbra is használták a cég termékeinek képeit vagy szimbólumait, de itt már az írás volt a fontos, és nem a látvány. A cégérek ettől kezdve a kisebb, kereskedelmi egységek vagy boltok, műhelyek bejáratait ékesítették.
A fémfeldolgozás fejlődésével egyre inkább jellemzővé váltak a rengeteg díszítő elemet tartalmazó, ötletes kovácsolt vas cégérek, amelyeknek már a tartó elemüket is sokkal több fantáziával formálták meg. Kecsesen ívelő és gazdag ornamentikával elkészített cégérek ezrei lepték el az utcákat, tereket, a kereskedelmükben is fejlődő településeken. A 19-dik században pedig, amely az ipari fémöntés virágkorát is jelentette, a művészi igényű vaskályhák és egyéb használati tárgyak mellett a cégérek is egyre gyakrabban készültek öntöttvasból és ez csak gazdagította a formakincsüket. Az öntöttvas cégéreket nemcsak azért őrzik meg még ma is, mert tartósak és kevésbé rongálja meg őket az idő, hanem mert a művészi értékükkel sokat hozzátesznek a városképhez.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum