„Ismerlek, szép maszk!”

2018. február 23., 17:40
 

Védőmaszk a csiszoláshoz, műtősmaszk az orvoson-nővéren, altatómaszk a műtétre előkészített betegen, ijesztő, vagy épp ellenkezőleg: különlegesen szép maszk a színészen, máskor egy maszkabál vagy karnevál résztvevőin, fekete maszk a bankot megtámadó rablón, látványt kivágó maszk-keret a fénykép másolásakor vagy nagyításakor – ha nem is a hétköznapok állandó része, de a „maszk” szó elég gyakran előfordul az életünkben. És még átvitt értelemben is használjuk. „Ismerlek, szép maszk!”, mondjuk olyankor, amikor azt szeretnénk tudatni a másikkal, hogy hiába tesz úgy, mintha csak jó dolgokra készülne, mi átlátunk rajta, tudjuk, mit rejt az álca, amit például hamis szavakból állított maga elé, és amivel szeretné elrejteni a valóságot. A maszk legfeltűnőbb szerepe tehát az elleplezés, miközben emellett másféle funkciója is lehet. Gyakran azt is tapasztaljuk, hogy valakire „ráégett a maszkja”, vagyis a végén valóban olyanná vált, mint amilyen szerepet, álarcot magára erőltetett. Ilyenkor mintha visszatérne az a mágikus erő, amit a maszkok születésekor tulajdonítottak ennek a tárgynak.


 
A középkor és a kora újkor legpusztítóbb betegségei közé tartozott a pestis, amely időről időre hatalmas járványokat idézett elő. Ezek során az orvosok, köztük Nostradamus is úgy védekeztek a fertőzés ellen, hogy olajokba áztatott ingekből, hosszú köpenyekből álló, zárt ruhát viseltek, amelyet még egy madárcsőrben végződő maszk is kiegészített. A csőrbe fertőtlenítő hatású gyógynövényeket és fűszereket tettek, amelyek tömény illata egy határig valóban szűrőként működhetett és megvédhette őket a fertőzéstől.

A kultuszokban használt maszkok
Kezdetben a maszkok a különféle rítusok tartozékai voltak. A terményvarázslási vagy beavatási szertartásokban a résztvevők állatok vagy természetfeletti, képzelt lények maszkjait tették a fejükre, abban reménykedve, hogy ezáltal azok ereje vagy valamelyik különleges tulajdonsága az ő testükbe is átmegy. A sámánok és táltosok pedig olyan maszkokat vettek föl, amelyek az őket segítő szellemeket jelenítették meg.
Új-Guineában, Nyugat és Közép-Afrikában és Észak-Amerikában elsősorban a beavatási szertartásokban volt nagy szerepük a maszkoknak. Ilyenkor a maszk arra szolgált, hogy a szertartás főszereplőjét – aki vagy a felnőtt kor határára érkezett el, vagy akit egy kiemelt csoport tagjává avattak – a rá helyezett maszk segítse hozzá ahhoz, hogy a régi énjét képletesen elhagyja, és átlényegüljön egy új személyiséggé. A maszkok ilyenkor a halál és újjászületés képszerű kifejezésének eszközei voltak.
A halotti kultuszban szintén használtak maszkot, azzal a céllal, hogy az a maga erejével megakadályozza a halott lelkének eltévelyedését, a túlvilágon. A maják például jáde kőből készítették az elhunyt maszkját. A Távol-Keleten ill. Közép- és Dél-Amerikában a jáde nemcsak a tökéletesség és a szépség, hanem az elpusztíthatatlanság kifejezője is volt. Úgy hitték, hogy ha a halott arcát egy ilyen, örökéletű kőből faragják ki, akkor a kő a lelkét is örökre meg fogja óvni. A halotti maszkkészítés szokása egyébként a huszadik század közepéig fennmaradt, ám addigra eltűnt mögüle, pontosabban egyetlen elemére, a megtartás szándékára szűkült le a mágikus gondolat. Ezek a maszkok ekkor már azt szolgálták, hogy megőrizzék bizonyos, sokak által tisztelt személyek – például politikusok, költők, zeneszerzők, egyéb művészek – arcvonásait, az utolsó pillanataikból. A legismertebb halotti maszkok közt van pl. Beethovené és Ady Endréé is.

A nevető-síró álarc együttese ma is a színház jelképe.

Milyen szerepük volt a maszkoknak az ókori színházakban?
Az ókori színházi játékok szintén rítusokból alakultak ki: a görög színházi játékoknak pl. a Dionüszosz-kultusz volt a kiindulópontja. Ezért az ókorban sokáig magától értetődő volt, hogy maszkokat használtak. És mivel azután az ókori színházban tömegek nézték az előadásokat, a szereplők olykor már csak azért is maszkot vettek magukra, hogy a távolabb ülők is jól lássák az általuk megformált figura jellemzőit. A római amfiteátrumokban ezért sokféle és gazdag fantáziával kidolgozott maszkot használtak. Az álarcok olyannyira részévé vált a színháznak, hogy végül a két, legjellemzőbb formájuk, a komikus és a tragikus maszk a színház örök jelképévé is vált. A két múzsához, a Thaliához (görögül: Thalea) ill. Melpomenéhez fűződő, kettős maszkot ma is sok helyen láthatjuk a színházakban ill. színházi műsorfüzeteken.
Indonéziában, Indiában, Kínában, Japánban és Európában azután a maszkos színjátszás önálló műfajjá is vált, és a mai napig fenn is maradt. A maszkok azonban egy idő után a színházaktól függetlenül is jelen voltak, mert új színteret találtak maguknak: a karneválokét és az álarcosbálokét.

Velencei karnevál

A karneválok világa és a velencei maszkkészítők
Ez a színtér persze ismét csak nem volt teljesen új, hiszen ugyanúgy a régi vallási hagyományokig nyúltak vissza a gyökereik, csakhogy ezek már a keresztény vallás hagyományai voltak.
A középkortól népszerűvé váló, legnagyobb maszkos ünnep, a karnevál valószínűleg a latin „carnelevare”, vagyis „a hús elhagyása” jelentésű kifejezés alapján kapta a nevét. Ez a keresztény ünnep böjtre utalt, amelynek végét azután épp az ellenkezőjével, vagyis a húsos ételek bőségével kezdték el megünnepelni. A karneválok idején rengeteg csirke, sertés és marha került az asztalra, és a lakomáknak azután természetes kiegészítőjévé vált a hatalmas felvonulás és mulatozás. Az ekkor már különféle módon feldíszített, aranyozott és gyöngyökkel ékesített maszkok itt a bőséget és a gazdagságot jelképezték. A maszkot maga elé tartó úr és hölgy hamar az előkelőség kifejezőjévé vált. A leghíresebb karnevált a velenceiek mondhatják magukénak, és a legkiemelkedőbb maszkkészítők is ebben az olasz városban éltek. Az ő céhük már a középkorban önállóvá vált, a festők céhén belül, s a kereskedelem fejlődésével Európából egyre többen Velencéből importáltak maszkokat és farsangi ruhákat. A reneszánsz idején azután különösen megnőtt a forgalmuk: pl. Mátyás király udvarába, majd később az erdélyi fejedelemség területére is nagy számban érkeztek velencei holmik. A 18-dik században Velencét már mindenütt a karneválok városaként emlegették. 1869-ben egy alkalommal Ferenc József, Ausztria császára is megnézett egy ilyen karnevált,  amikor két, előkelő ottani család vendége volt. A karneváli maszkkészítők szakmája pedig olyannyira kiemelkedővé vált, hogy Velencében még ma is egy egész utcát megtöltenek a karneváli maszkokat áruló műhelyek és boltocskák. Amelyek persze már elsősorban a turistáknak kínálnak álarcokat, a karneváli időszakon kívül is.
A látványos és nagyszabású karneválok természetesen arra késztették a jobbmódúakat, hogy ha kisebb mértékben is, de maguk is rendezzenek álarcosbálokat. Így egy időben a hercegi vagy grófi palotákban rendezett maszkabálok fontos társadalmi eseményekké, nem ritkán a politikai intrikák, pletykák és néha krimibe illő fordulatok színterévé is váltak. Egy ilyen eseményt örökít meg Verdinek Az álarcosbál című operája is, amelynek eredeti szövegkönyvét Eugène Scribe (1791–1861) írta. A történet hőse III. Gusztáv svéd király, akit valóban lelőttek egy álarcosbálon, a stockholmi operaházban. A szövegkönyvet először Daniel Auber zenésítette meg, ám mivel ennek nem volt sikere, Scribe Verdit kérte föl, egy újabb megzenésítésre. Ehhez Verdi két világhírű szövegírója, Francesco Maria Piave és Antonio Somma új változatot készített, amelynek alapján a zeneszerző 1857-ben el is készült a művel. A kor szokása szerint a történetbe természetesen szerelmi szálat is beleszőttek. Verdinek a szerződése értelmében a nápolyi operában kellett volna bemutatnia Az álarcosbált, amelyet azonban ott a politikai üzenete miatt betiltottak. Így ezt végül a római opera mutatta be, hogy azután mindenütt a világon a mai napig nagy sikerrel játsszák.

Ez itt két busó roppant ijesztőnek szánt maszkja :)

És még egy maszkos esemény: a busójárás
Magyarországon a leghíresebb álarcos mulatság a mohácsi busójárás, amelyet a Mohácson és környékén élő, többségükben római katolikus délszlávok, a sokácok honosítottak meg. Ezt sok helyen poklade néven is emlegetik, ami a karnevál szó horvát megfelelője. Mohács elnéptelenedett területére 1687 után, a török fennhatóság megszüntetését követően kezdtek el betelepülni a sokácok. Ők hozták magukkal annak szokását, hogy a vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak a vidám mulatságok és lakomák időszaka, amikor egyúttal a telet is igyekeznek elűzni. A szarvakkal díszített búsómaszkok is kosokat és kecskéket jelenítenek meg, mivel a délszláv hagyományokban ezek szimbolizálják a tavaszi termékenységet. Emellett a programban egy partraszállás is szerepel, amelynek során a jelmezes busók a túlparti Kismohácsról eveznek át ladikokon, a nagyvárosba. Ott azután a főtérre vonulnak, majd a télbúcsúztató koporsó vízre bocsátása után egy hatalmas máglyán elégetik a telet jelképező koporsót és körtáncba kezdenek. Mindezt kolompolások, kereplések, sőt, a végén ágyúlövések is kísérik, ami sajnos nem mindig garantálja a tél megfutamodását, de a vidámságot annál inkább. A busójáráshoz egy olyan monda is fűződik, amely szerint a sokácok ezekkel a maszkokkal a törököket zavarták el, ez sajnos nem igaz, hiszen ilyen helyzetbe ez a csoport sohasem kerülhetett. Ennek azonban ma már nincs jelentősége: a busójárás is egy vidám, karneváli esemény, amelyben a maszkok arra valók, hogy az emberek jól szórakozzanak rajtuk.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum