Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Lidércfény, lidércnyomás, lidérctojás

2019. március 01., 13:25
 

A kaliforniai Yosemite Nemzeti Park (ejtsd: „jouszemiti”) híres vízesésén februárban a lemenő Nap olykor úgy világítja meg a vizet, hogy az vörös fénybe borul, és azt az érzetet kelti, mintha izzó láva ömlene ki az alatta lévő sziklából. Ilyenkor úgy is szokták emlegetni a jelenséget, mint amely tűzzuhataggá változtatta a vízesést. Amíg nem ismerték a fizikai folyamatok természetét, az emberek bizonyára Kaliforniában is isteni erők vagy láthatatlan szellemek beavatkozására gyanakodtak az ilyen szokatlan optikai jelenségek láttán, és talán egy olyan kifejezést is használtak rá, mint amilyen nálunk a „lidércfény” szó. Ha mindennap nem is, de elég gyakran előkerülnek a beszédünkben azok a szavak, amelyeknek a lidérc az alapja: a lidércfény (Adynál a „lidérces, messze fény”) mellett ilyen a lidércnyomás vagy a lidérces álom. De mi is valójában az „igazi” lidérc?


 
Meglehet, egykor az emberek csodás jelenségnek, az istenek beavatkozásának hitték a képen látható jelenséget. Ma azonban már tudjuk, hogy ez csupán bizonyos körülmények egybeesésének köszönhető: ha tiszta az égbolt és az olvadó hó mennyisége is elegendő, a lemenő februári Nap ferdén beeső sugarai úgy világítják meg a vízesést, mintha izzó lávafolyás lenne. (A jelenségről videót is láthatsz, itt)

Több mindent is lehetett lidércnek látni
A lidérc a régi európai és magyar hitvilág egyik mitikus lénye. Afféle játékos szellemecske vagy démon, amely sokféle alakban is megjelenhet. Ennek megfelelően vidékenként más és más néven is emlegetik: lehet lúdvérc (talán ez a leggyakoribb elnevezése), de lehet lüdérc, lederc, lidröc, iglic, ihlic, inglice, de mit-mitke, piritusz vagy egyszerűen ördög is a neve. Az „ördöge van” szólásunk például arra utal, hogy a szóban forgó személyhez szerencsés módon egy olyan lidérc szegődött, aki – a keleti hitvilág dzsinnjeihez hasonlóan – nem ártó szellemként, hanem segítőként, szerencsét hozó lényként van jelen mellette.
Nálunk valószínűleg az segítette elő a lidérc fogalmának megszületését, hogy az országban egykor nagy területet fedtek le a mocsarak, lápok. Ezekben gyakran maguktól kigyulladtak a bennük keletkező gázok és olyankor az emberek csak azt tudták, hogy az általuk látott imbolygó lángok nem emberi kéz beavatkozásától jöttek létre. Tehát valamilyen misztikus személynek kellett ott lennie ezek mögött. A jelentős református egyháztudós, író és botanikus, Melius Juhász Péter 1568-ban már igyekezett tudományosabb magyarázatot adni, magának a lidérc szónak a jelentésére: szerinte ez inkább arra utalhatott, hogy fáklyák vagy lidércek estek alá az égből, mint egy-egy csillag, vagyis a meteorok zuhanásával kötötte össze a fogalom keletkezését. Mások az égi madarakkal vagy a sírokból kísértő szellemekkel vagy a körülöttük dorbézoló boszorkányokkal kötötték össze a szót. Ennek az elképzelésnek szintén lehet alapja, hiszen az éjszakai holdfény is képes furcsa fényjelenségeket létrehozni, akár a faágak vagy víztükrök felületéről visszaverődve, akár a temetők fehér sírkövei között.  Mindenesetre a lidérc leggyakoribb képzete valóban a tojásból kikelő tyúk vagy madár képe, és talán ehhez is fűződik a legismertebb néphit.  

Sok helyen a foszforhidrogén fénye az, amelyet az emberek lidércfényeknek láthatnak. A foszforhidrogén csak kis mértékben oldódik a vízben, fölfelé törekszik és eközben a levegővel érintkezve oxidálódik. Ez az oxidáció pedig ha égéssel nem is, de fényjelenséggel jár.

Mit kell tennünk, hogy legyen lidércecskénk?
Lidércet sokféle célból is akarhat magának az ember, de bármi is vele a célja, neki magának is meg kell dolgoznia vele.
A néphit szerint a lidérc a fekete tyúkok tojásából kel ki, amelyet azonban nem szabad ott hagyni a tyúk alatt, hanem be kell tenni az embernek a hóna alá és annak melegében kell kikölteni. A költés általában nyolc-kilenc napig tart. Mivel a lidérc összekapcsolódik a boszorkányok fogalmával, a lidérctojás kiköltésének feladatát többnyire nőkre osztották ki, ám ez sem volt feltétlenül érvényes szabály. Az egyik legnagyobb erdélyi író, Tamási Áron például a Jégtörő Mátyás című regényében a főszereplő apját, Mózsit írja le a lidérctojás kiköltőjeként. Mózsi, aki mindig szerette megtréfálni a többieket, azt állította, hogy miközben amúgy is rejtélyes dolgoknak volt résztvevője, az alvásából felébredvén egy lidérctojást talált a kalapjában. A fia ezt bolondságnak nevezte, ám ő erre kigombolta az ingét, hogy megmutassa: valóban lidérctojás van a birtokában:

„Amikor Mátyás odanézett, az öreg már ing nélkül ült a rejtelmes fényben, mit inkább a holdvilág árasztott, mint a nap maradéka. Ing nélkül, de a jobb válla felett egy piros pántlika kerekítette közre a nyakát, s a piros pántlika két vége béfutott a bal hónya alá.
Mátyás úgy kezdett kacagni, hogy a csendes est egészen megriadott.
– Szent János, a nepomuki, hát maga mit mesterkedett?
Mózsi bácsi felemelte a jobb mutatóujját, és csendesen azt mondta:
– Megültettem.
– Mit ültetett meg?
– A lidérctojást.
– Hova?
– A hónyom alá.
Abban a percben felemelte lassan a bal karját, s hát valami gömbölyű csakugyan rejtőzködött a hónya alatti bozótban, s az van kikötve oda a piros pántlikával. Közelebb bújt Mátyás, hogy még jobban meglesse a fészket.
– Hát ez dió! – mondta.
– Az igen, hogyne, amit te látsz. De ami a dióban benne van, az már egyenesen a tojás, a lidérctojás.
Egy kicsit össze is guzsorodott, hogy meglazuljon a pántlika. Akkor a diót kiszabadította a hónya alól, és előrehozta a vállcsontja alá. Így már egészen jól lehetett látni, hogy a diónak a héján likak vannak, mint a rostán, s hogy a két hegyesedő felén elnyeli szépen a pántlikát.
– S mért van kifúrva annyi helyen? – kérdezte Mátyás.
– Mért! Hát azért, hogy levegőt kapjon, s hogy szuszogni tudjon.
– Ki tudjon szuszogni?
– Az ángyod! Hát a tojás s a tojásban a lidérc!
Meg is mozgatta egy kicsit a diót, nehogy Mátyás azt higgye, hogy csalás van a megültetésben. Csakugyan kotyogott is valami benne.
– Nem lehetne kibontani? – kérdezte Mátyás.
– Azt az egyet nem – felelte az öreg, és visszatette a burkolatos lidércet a hónya alá, majd hozzáfűzte: – Tégedet sem bontottak volt ki időnap előtt. /…/
– S aztán hány napig kotlassa?
– Kilenc napig.
– S ha egy rigó lesz belőle?
– Akkor csoda történt – felelte az öreg, és elment.”

Mint az idézetből is kiderül: akinek humora is van, annál dióból is ki lehet költeni a lidércet, és ebben az esetben az lesz a csoda, ha abból nem lidérc, hanem valami másféle madár születik majd.

1989-ben fedezték fel az Egyesült Államokban azt a ködfénykisülést, amely kizárólag viharfelhők felett keletkezik, a nagyobb villámkisülések után. A kisülés alakja hol oszlopszerű, hol fa vagy medúza alakú. Mivel a felvillanás általában csak néhány ezredmásodpercig tart, az emberi szem nem is tudja észlelni, ezért ez a jelenség biztosan nem játszhatott bele a lidércek mítoszába. Ennek ellenére vörös lidércnek nevezték el a jelenséget, így ennek révén a lidérc a csillagászatba is bevonult. A fotón látható vörös lidércet a soproni GGKI kutatóinak sikerült megörökíteniük.

Mi mindenért költötték ki a lidércet?
Mivel a lidérc tűzből van és ennyiben a szenvedélyeket is szimbolizálja, érthető, hogy a vele való viszony a legkevésbé sem egyszerű vagy egyértelmű, hiszen az emberi érzelmekkel, indulatokkal sem könnyű együtt élni. Ezért a lidérc ugyanúgy egyszerre segítheti és támadhatja, próbára is teheti az embereket, ahogyan a saját érzelmei, indulatai is.
Aki azért költötte ki a lidércét, hogy az segítse őt, arról azt tartották az emberek, hogy többnyire a kebelén hordta, sőt, gyakran éjszaka is az ágyában tartotta és a szerelmeként élt vele együtt. Csakhogy a lidérc gyakran súlyosan meg is nyomta a mellét, így a gazdája nemcsak rosszakat álmodott, de még meg is betegedhetett a „lidércnyomástól”. A lidérc a vérét is szívhatta, akár egy vámpír, amibe a gazdája bele is halhatott. A lidérc tehát nem egyszer a súlyos tüdőbetegségekre, tüdőgyulladásokra adta meg a magyarázatot, persze csak addig, amíg meg nem született a penicillin. Attól kezdve legalább ezt a betegséget okozó lidércet el lehetett kergetni egy-egy injekcióval. Általában véve azonban nem az volt a cél, hogy elkergessék, hanem – akárcsak az irodalomban Luciferrel, az ördögök fejedelmével – inkább szövetséget kellett kötni vele. Ennek jegyében például az első és a legfinomabb falatokat mindig a lidércnek kellett adni az étkezésekkor. És ha a gazdája mindig elég figyelmes volt a lidércével, akkor az cserébe teljesítette a legfőbb kívánságait. Így például kincsjelző lángocskaként is felbukkanhatott, sokat sejtető helyeken, és általában is aktívan hozzásegítette a gazdáját ahhoz, hogy pénzhez jusson. Ha azonban mégsem sikerült jól az egyezségük, olyankor meg kellett szabadulni tőle. Ezt azonban a már kikelt lidérc esetében igen nehéz volt megtenni. Ilyenkor általában az ördögűzéshez hasonló szertartásokkal próbálkoztak, amelyek hol sikert hoztak, hol nem. Az is előfordult, hogy a kívánságok teljesítésére is kötelezett lidércet teljesíthetetlen próbatételek elé állították: azt mondták neki, hogy azt szeretnék, ha kötéllel homokot vagy rostában vizet hozna. Ám mivel ezeket képtelenség volt teljesíteni, szegény lidérc belepusztult a kudarcába és kihunyt a lángja.
A legbiztosabban azonban akkor lehetett tőle megszabadulni, ha még a kikelése előtt elhajították a tojást, akár a személy kertjébe is, ha arra éppen rá akarták hozni a rontást. A szomszéd pedig attól kezdve már akármilyen bajnak is lett az elszenvedője, könnyen gondolhatta, hogy azt a tojás behajítójának köszönheti. A lidércnek így az emberek közti ellenségeskedésekben is kiemelt szerep jutott.
A velük való kapcsolatról tehát egy dolgot biztosan el lehet mondani: ha segítő, ha ártó lidércet képzelt maga mellé az ember, a szó szoros értelmében a tűzzel játszott olyankor, amikor ezt a képzetét a való világban is használni akarta.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum