Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A cápa évmilliók óta tartja a formáját

2019. március 18., 12:56
 

A Cápa című film hosszú időre a figyelem középpontjába állította a címében megnevezett vízi élőlényt. A film különféle trükkökkel mozgatott, mechanikus műcápáját ráadásul szándékosan jóval nagyobbra építették, mint amekkora egy fehér cápa a valóságban, így ezzel is azt az érzetet erősítették, hogy szinte nincs is ehhez hasonlóan veszélyes állat a földön. És mivel az emberek szeretnek általánosítani, azóta is sokan hajlamosak azt hinni, hogy a cápa legjellemzőbb tulajdonsága a veszélyesség. Ez kétségtelenül igaz néhány fajukra nézve, ám alapvetően hamis képet alkotnánk a cápákról, ha csak ezt tartanánk a legfontosabb tulajdonságuknak, és ha csak a veszélyes fajaik alapján ítélnénk meg őket. Hiszen amellett, hogy sokfélék, sokkal általánosabb jellemzőjük, hogy csúcstartók a formai állandóság területén. A legősibb fajaik 160 millió éve lényegében változatlanul ugyanabban a formában léteznek, és a fiatalabb fajok felépítése is 60 millió éve, vagyis a dinoszauruszok kihalása óta őrzi lényegében ugyanazt a formát.


 
A cápák ősei ugyanolyan kerek, szívó szájjal rendelkeztek, mint a ma is létező ingolák.

Milyen átalakulásokon mentek át a cápák?
A cápák, amelyek pontos megnevezése a „cápaszerűek” kifejezés, a porcos halak osztályába tartozó öregrend. Őslénytani szempontból a kopoltyúfedő nélküliek rendjének alrendje, amely a bázisként létező, ún. antennás cápák csoportjától elkülönülő porcos halakat jelenti. Az egyik legismertebb német szerző, Vitus Bernward Dröscher (1925-2010), több népszerű tudományos ismeretterjesztő könyv írója így foglalta össze a cápafélék őstörténetét, a Cápák és ráják c. könyvben (Tessloff és Babilon, 1994 - ezt a kötetet már csak antikváriumokban tudod beszerezni, az új kiadás itt kapható): Földünk ősóceánjában már 100 millió évvel az első dinoszauruszok megjelenése előtt is – tehát amikor még egyetlen gerinces állat sem hagyta el a tengert – éltek cápák a vizekben. Történetük azokkal a kb. fél méter hosszú őshalakkal (Acanthoidákkal) kezdődött, amelyek 430 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki, egy eddig ismeretlen ősből. Ezeknek jellemzően puha, állkapocs nélküli, kicsiny és kerek szívó szájuk volt, mint amilyen pl. a ma is létező ingolákon is látható. A szájnyílásukban pedig apró, megkeményedett bőrből álló, gyökértelen fogak helyezkedtek el. A következő húsz millió év során azonban ezeknél a halaknál az elülső kopoltyúívek csontjai átvándoroltak a szájukba, és ott állkapoccsá alakultak át. Az apró bőrfogak pedig az állkapocsba vándoroltak át. Ezután, 395 millió évvel ezelőtt az őshalaknak ezek az immár állkapoccsal rendelkező utódai több ágra bomlottak, amelyek egy része páncélos halakká, más része őscápákká fejlődött. A páncélosok testét kifejezetten az őscápákkal való, folyamatos harcok miatt védték a rájuk jellemző csontlemezek. A cápák ezzel szemben a gyorsaságra és a fürgeségre építették a harci taktikájukat, ezért az ő testük fokozatosan egyre könnyebb szerkezetűvé vált, s a nehéz csontvázukat egyre inkább a könnyebb porcos szerkezet váltotta fel. Ebben az időszakban a szájuk még jóval előbbre helyezkedett el, mint a maiaké: középállású volt. Kb. 200 millió évvel ezelőtt azonban az addigiaknál veszedelmesebb ellenséggel találkoztak: a halgyíkokkal. Ezek delfinszerű hüllők voltak, amelyek azért tudták sikeresen megtámadni a zsákmánynak kiszemelt állatokat, mert csaknem egy méter hosszúságúra megnyúlt, ún. arcorral rendelkeztek, amelyben kis híján száz, hegyes fog meredezett. Ezek a fogakkal pedig valóban nagy veszélyt jelentettek a körülöttük úszkáló halakra, lábasfejűekre és egyéb élőlényekre. A veszélyre a cápák is kénytelen voltak reagálni, aminek az lett a következménye, hogy a hát- és hasi úszójuk éles kardokká alakultak át. Amikor a halgyíkok megtámadták őket, a cápák úgy manővereztek a vízben, hogy oldalba tudják kapni a halgyíkokat, és ebben a helyzetben felgyorsítva a sebességüket, szabályosan felhasították azok oldalát. Ezzel egy időben került a szájuk is távolabbra a fejcsúcsuktól, és alakult ki a ma ismert, alsó állású szájnyílásuk, amely szintén előnyösebbnek bizonyult a támadásokban. Mindezzel tökéletesen megalapozták a fennmaradásukat és biztosították, hogy az evolúció egyik legsikeresebb „termékei” lehessenek, akik a mai napik szinte változatlanul őrzik az ősi formájukat.

A cápa szája több millió év során került messzebb a feje búbjától.

Hogy élhetnek meg úszóhólyag nélkül?
Mivel a hús fajsúlya nehezebb a vízénél, az állatok elsüllyednek ebben a közegben. Ennek ellensúlyozására fejlődtek ki a csontoshalakban a levegővel vagy egyéb gázokkal teli úszóhólyagok, amelyek lehetővé teszik, hogy följebb is tudjanak emelkedni, akár a víz felszínéig is. A porcos halaknak, köztük a cápáknak és rájáknak azonban nincs úszóhólyagjuk! Kérdés, hogy akkor ennek ellenére vajon miért tudnak mégis a legkülönfélébb irányban úszni a vízben, és miért nem süllyednek le eleve annak a fenekére. Erre csak az egyik válasz az, hogy a porcok jóval kisebb fajsúlyúak, és ezzel segítik a felhajtóerő kihasználását a vízben. A másik, ennél talán izgalmasabb felelet az, hogy a cápáknak a májuk pótolja az úszóhólyagot. Ez ugyanis hatalmas méretűvé nő, és rendkívül sok olajat tartalmaz, ami szintén csökkenti a fajsúlyukat.
Még ennél is különlegesebb megoldás rejlik a homoki tigriscápa testében: ez a faj ugyanis a gyomrát használja fel úszóhólyagként. Amikor nagyobb távolságot akar megtenni, olyankor fölúszik a felszínre és teleszívja magát levegővel, ami tüdő híján a gyomrába kerül és azt fújja fel hatalmasra, akár egy léggömböt. Ezzel azután pontosan úgy tudja szabályozni, hogy mennyit akar úszni és mikor akar visszatérni a tenger fenekére, ahogy a léghajósok szabályozzák a süllyedésüket, a levegő kiengedésével.

Egy ugrásra készen álló szőnyeg
A cápák teste általában hosszúkás és áramvonalas, orsó alakú, ám meglehetősen furcsa formájú fajok is léteznek köztük, amelyek alakját többnyire az élelemszerzés nehézségei alakították ki változatossá. Azok a fajok, amelyek sok-sok sziklával vagy korallzátonyokkal tarkított területen élnek, szívásra specializálódott szájszervvel rendelkeznek. Ilyen például a fehérfoltú szirtcápa, amely porszívóként húzza ki a repedésekben megbúvó halakat a rejtekhelyükről. A kavicsos, ritka növényzetű tengerfenék vadászai, a fűrészes cápák viszont hatalmas, fűrész formájú arcrésszel pásztázzák végig a terepet, azzal kavarják fel a talajt, hogy rátaláljanak a zsákmányaikra.
Nem maradnak le az egyediség terén a pörölycápafélék sem, amelyek koponyája oldalt erőteljesen kiszélesedett, és így a fejük olyan, mint egy kalapács. Sajátosságuk, hogy a szemeik a kalapács két oldalán ülnek, és így 360 fokos látást biztosítanak a számára. Szemüket egy harmadik szemhéj, átlátszó pislogóhártya is védi a sérülésektől. Hawaii kutatók szerint ennek a formának köszönhetően nagy pontossággal érzékeli az elektromos erőterek változásait, és így sokkal differenciáltabban tájékozódik ill. alkalmazkodhat a környezetéhez.

Kis munkával egy ember előbb-utóbb fölfedezi a szőnyegcápán a szemet is, de erre pl. az angolnáknak nem feltétlenül marad idejük.

Ugyancsak különleges formájú a szőnyegcápa, amely a moszatos, indás, tarka növényzetű tengerrészekben él. A más néven Wobbegongként is emlegetett cápa még a legügyesebb kaméleonon is túltesz. Az állat nemcsak azzal olvad bele a környezetébe, hogy átveszi a körülötte lévő növények színét, hanem még azok indáihoz, bojtjaihoz hasonló rojtokat is növeszt, amelyektől valóban úgy néz ki, mint egy kissé megtépázott, de talán éppen ezért is kevésbé figyelemre méltó szőnyeg. A több mint három méter átmérőjű Wobbegong így nyugodtan heverhet a fenéken, és igazából mozdulnia is csak alig kell ahhoz, hogy hozzájusson az ebédjéhez. Elég, ha a zsákmányállatok véletlenül hozzáérnek valamelyik bojtjához, és ő már le is csap rájuk. Ráadásul a szőnyegcápa még abban is eltér sok más cápától, hogy egy köztes formával szaporodik. A cápák általában belső megtermékenyítésűek és elevenszülők, néhány fajuk azonban, mint pl. a zebracápa, a macskacápa és a bikacápa utódai bőrszerű héjjal borított ikrákat raknak, és azokból fejlődnek ki az utódaik. A szőnyegcápák azonban ötvözik a kétféle lehetőséget: az ő utódaik ugyan szintén egy tojás alakú ikrában növekednek, de ez a nőstény testén belül zajlik, ahol is az utódok még ott kicsúsznak a tokjukból és így elevenen jönnek a világra. Ebben viszont nem állnak egyedül, mert a rablócápák, az óriáscápák, a fehér-, a tigris-, a róka-, a galléroscápák is ugyanígy szaporodnak, ezzel is színesítve a cápák egyébként sem unalmas összképét.

 

 

Lévai Júlia

Ismerd meg a cápák összes titkát a Mi MICSODA sorozat Cápák című kötetéből!

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum