Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Nem minden múmia egyiptomi

2019. július 29., 18:07
 

A múmia olyan holttest, amelynél valamilyen környezeti tényező (szél, só, jég, láp stb.) vagy tudatos emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, újraépítés) megakadályozta, hogy a természet rendje szerint oszlásnak induljon. Ennek alapján a múmiák lehetnek természetesek és mesterségesek. Mint az köztudott, a mesterséges mumifikálást az egyiptomiak művelték a legmagasabb szinten, s emellett az ő kultúrájukból maradt fenn a legtöbb múmia. Ezért is van, hogy a múzeumok többségében egyiptomi múmiákat látunk. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ők is voltak az elsők ennek a különleges eljárásnak a kidolgozásában. A Föld különböző részein egymástól függetlenül kialakult a mumifikálás gyakorlata, és ezek mindegyike más és más jellegzetességgel színesíti az eljárást.


 
Ezt a csikóhalat maga a természet mumifikálta. A látványa sokak számára bizonyára kellemesebb, mint a mesterséges múmiáké.

A csincsorrók lehettek az elsők
A tudomány mai állása szerint a legrégebbi múmiák a Chile és Peru határán húzódó Atacama-sivatagban megtalált konzervált holttestek. Ezen a területen a chinchorro, magyarul csincsorró kultúrához tartozó, halászó-vadászó népek éltek, ezért a leleteket a régészetben Chinchorro-múmiák néven tartják számon. A kormeghatározás alapján i. e. 6000-5000 körül kerülhettek a nyughelyükre, vagyis bő 2500 évvel az egyiptomi múmiák előtt. A csincsorróknak bizonyosan más céljaik voltak a mumifikálással, mint később az egyiptomiaknak, és az eljárást nem is korlátozták az uralkodókra: minden halottjukat mumifikálták. Az egyik szakértő, Joann Fletcher leírása szerint a mumifikálás ötletét a csecsemő- és gyerekhalandóság válthatta ki. Mivel a feltárásoknál a legősibb múmiák magzatok és kisgyerekek voltak, a kutatók azt feltételezik, hogy az eljárást elsőként az anyák kezdték el alkalmazni. Vélhetően így akartak szembeszállni a sors kegyetlen akaratával, így szerették volna megtartani maguk mellett azokat a gyerekeiket is, akiket hiába hívtak életre és tápláltak a saját testükben, mégis el kellett veszíteniük.

Tartósító eljárásuk a felnőtt halottaknál is azt célozta, hogy azok lehetőség szerint minél élethűbb formában maradjanak meg nekik. Ennek érdekében gyakorlatilag újjáépítették azok holttestét, egyfajta speciális szobrot készítettek belőlük.

Az eljárást azzal kezdték, hogy a holttestről leválasztották a bomlékony húst, és az ugyanilyen bomlékony belső szerveket is eltávolították. Ezután a főként izmokból, inakból és bőrből álló maradványokat forró hamuval kiszárították, majd ágakra és nádszálakra erősítve újból összeillesztették őket. A hézagokat fűvel és hamuval töltötték ki, s a testet vagy a halott saját, kiszárított bőrével, vagy egy állatéval vonták be. Mivel a haj maradandó anyagból áll, ezzel nem volt különösebb gondjuk, csak a megfelelő ragasztóanyagot kellett megtalálniuk a visszahelyezésükhöz. A fejekre tehát élethű hajkorona került. Végül az arcot agyagmaszkkal fedték le, és fekete mangán-oxiddal vagy vörös okkerrel festették ki, hogy ezzel is visszahozzanak valamit az élet színeiből. Gyakran az egész testet befestették. Mivel a régészek a múmiák lábfején gyakran találtak sérüléseket, ebből arra következtettek, hogy olykor mozgatták is a holttesteket. A tudósok feltételezései szerint például a halott elbúcsúztatásakor felállították ezeket, hogy a családtagok természetesebben köszönhessenek el tőle. A csincsorrók meglehetősen hosszú ideig, i. e. 1500-ig mumifikálták a halottaikat.

2014-ben Budapesten is láthattunk múmiákat, a Magyar Természettudományi Múzeumba is megérkező, Múmiavilág című nemzetközi vándorkiállításon. Ez a perui múmiabatyu a Wari (huari) kultúrából származik, és valószínűleg több mint 1000 éves. A CT-vizsgálat alapján a batyu egy csecsemő múmiáját rejti. A kutatók egy védelmező amulettet is találtak mellette, amelyet a szülők azért adhattak a gyereküknek, hogy elkísérje túlvilági életre.

Mi az a múmiabatyu?
I.e. 400 táján a dél-perui, immár jellemzően földművelő társadalmakban továbbfinomodtak a mumifikálás eljárásai. A mai Kolumbia, Ecuador, Peru és Chile területén lakó, ősi népek a halottaikat ún. múmiabatyukban temették el.  A módszert a kutatók Fardel-múmiapólyázásnak is nevezik. Egy-egy batyuban olykor több testet is elhelyeztek. A holttestet guggoló (magzati) pózba, zsugor-pózba állították be, mert kitapasztalták, hogy ha behajlítják a térdet, attól gyorsabban távoznak a testből a bomlást segítő testnedvek, és így fékezni tudják a folyamatot. Ebben a pózban, szellős kosarakban tették ki tehát a halottakat a vidék minél magasabb pontjaira, majd ott a hideg szelek hamar kiszárították őket. Eközben külön a temetési szertartásokhoz illő, meghatározott mintával hímzett, gyönyörű szőtteseket készítettek, és a kiszáradásuk után ezekkel borították a testeket. Egy-egy kendőben több múmiát is elhelyeztek, sőt, a halottak mellé használati tárgyakat és élelmiszereket is tettek. Egy-egy csomag akár több száz kilogrammot is nyomott. A múmiabatyukat ezután a nagy kiterjedésű temetőikben helyezték el, barlang- vagy gödörsírokban. Mivel ezekről a népekről semmilyen más nyom nem maradt fenn, kultúrájukat a temetkezési helyeik alapján nevezték el. A legrégebbiek lelőhelye Paracas, Nazca és Mochica (i. e. 900-200); i. sz. 600-ig Wari és Tiahuanaco, végül 1000-ig Chimú, Ica és Chancay. Limai kutatók 2001-ben, Puruchucóban fedeztek fel egy olyan, óriási temetőt, amely az inka idők múmiabatyuit rejti.

Hasonló mumifikációs eljárásokat alkalmaztak a Peru északi fennsíkjain élő csacsapoják is, akik neve magyarul annyit tesz: „a felhők népe”. A Lima körüli temetők feltárásai szintén azt bizonyították, hogy a mumifikálás az inka birodalom terjeszkedésének idején is élő gyakorlat volt.

A perui textil kezdetben rituális célokat is szolgált, mára inkább hétköznapi szerepet játszik. Különleges, élénk színvilágát a történelem viharai ellenére is megőrizte.

Mi történt az inkák múmiáival?
Bár az Andok magasan fekvő területein a holttestek természetes úton is könnyen mumifikálódtak, a mesterséges mumifikálás továbbfinomodott. Ezt az is elősegítette, hogy az inkáknál már kiemelt figyelem jutott az uralkodókra, és ezért többet is kísérleteztek az alkalmas anyagokkal. Az inkák még határozottabban törekedtek arra, hogy a halottak életszerűek maradjanak, mint az előttük járók, és ezt a legkülönfélébb növények anyagainak bevonásával igyekeztek elérni. Lopótökből, fenyőfák kérgéből és az oregánóhoz hasonló, munya nevű növényből készítettek olyan balzsamot, amely hatékonynak bizonyult a testek tartósítására. (A munyáról később kiderült, hogy az alkalmazása valóban telitalálat volt: a növény ugyanis ugyanolyan erőteljes baktériumölő hatású anyagokat tartalmaz, mint bármely antibiotikum, a gyógyszergyárakból.) Az inka királyok múmiáit ezekkel a balzsamokkal sikerült olyannyira életszerűeknek megtartani, hogy az ünnepek alkalmával továbbra is bevonták őket az eseményekbe, és bonyolult politikai helyzetekben a véleményüket is kikérték. Azt azonban sajnos nem őrizték meg a legendák, hogy vajon milyen jelekből következtettek a válaszra.

Még nagyobb veszteség, hogy az európai hódítók megérkezése a múmiáikat is eltűntette. Amikor 1533-ban Francisco Pizarro meghódította az inkák birodalmát és elfoglalta fővárosukat, Cuzcót, a rombolás és rablás a múmiák nyughelyeit is utolérte. Igaz, kezdetben a spanyolok szórakoztatónak találták, ahogy az egykori királyok, a feleségeikkel és gyermekeikkel együtt ugyanolyan körülmények között voltak jelen a palotákban, mintha élnének (még az ékszereik is rajtuk voltak), ezért átszállították őket az új fővárosba, Limába, és ott látványosságként mutogatták. A spanyol egyház azonban nem tűrhette ezt a fajta halottkultuszt. Vélhetően az inkvizíció nyomására történt, hogy végül az összes múmiát elégették. Ezzel lehetetlenné tették, hogy a későbbi kutatók részletesen feltárhassák az inka mumifikálás eljárásait. Ezek tanulmányozásaira csak olyankor kerülhetett sor, amikor az Andok valamelyik részén mégis találtak egy-egy sziklamélyedésbe rejtett, mesterséges múmiát. Ilyen volt az a három kisgyerek is, akiknek testét 1999-ben találták meg az argentínai Cerro Llullaillaco szent hegyének inka romjai között. A gyerekeket összekuporodva, magzati testtartásban helyezték el, díszesen szőtt ruhákban. Egyikük fejét fehér tollakból készített fejdísz ékesítette, mellettük pedig több kultikus szobrocska is volt, ami arra utalt, hogy a gyerekek valamiféle áldozati szertartás résztvevői lehettek. Ezekben az ősi időkben a mumifikálás nem pusztán a természetes úton elhunytakat érintette, hanem a rituális, áldozati ölések része is volt. Később azután a vallások változásával az emberáldozatot felváltotta az állati, majd az ölést teljesen kiküszöbölő, szimbolikus tárgyi áldozat. De már az egyiptomi mumifikálások sem kapcsolódtak az áldozatisághoz, sőt, kifejezetten azt célozták, hogy biztosítsák az elhunytak lelke számára a visszajárást, és méltó környezetet teremtsenek ehhez.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum