Mióta létezik vakcina?

2020. március 25., 15:50
 

A koronavírus járvány alkalmával gyakran kerül elő a „vakcina” fogalma. Sokan azt hiszik, hogy ha meglesz a vírusra a vakcina, akkor ez egy csapásra mindent megold, és majd azok is meggyógyulnak, akik már elkapták a betegséget. Ez azonban nem így van: a vakcina nem gyógyszer, hanem immunizálószer. Azoknak adják – közkeletű kifejezéssel: azokat oltják be a megfelelő vakcinával –, akiket még nem fertőzött meg a vírus, vagyis akik sejtjeiben még nem kezdett el élősködni a kórokozó. Ám a megelőzés szereként rendkívül nagy a jelentősége. Amióta létezik a vakcináció (tehát az emberek ellátása vakcinával), több olyan oltást is használ az emberiség, amellyel megelőzheti, hogy a betegségek súlyosan károsítsák, vagy akár meg is öljék az embereket.


 

Mi az, hogy „immunitás”?

Az immunitás az élettanban azt jelenti, hogy egy élő szervezet védettséggel rendelkezik az őt érő idegen, esetleg ártalmas behatásokkal, kórokozókkal vagy mérgekkel szemben. A szó a latin immunis kifejezésből ered. Érdekessége, hogy kezdetben korántsem az egészségünkre vonatkozott: a „munis” része ugyanis a „közteher” (adó) jelentésű „munia” szó ragozott változata. Egészében tehát a szónak „közterhektől mentes” volt a jelentése, és csak később gazdagodott a biológiai vonatkozással. Később az eredeti jelentés ki is kopott a nyelvhasználatból: ma már nem mondjuk immunisnak azt, akinek nem kell adót fizetnie.

Elsőként az angol Edward Jenner próbálta a gyakorlatban ellenőrizni, hogy aki egyszer már megfertőződött egy járványos betegséggel, az valóban immunitást szerzett-e, és legközelebb nem kaphatja el a kórokozót. (Forrás: Wikipédia)

Az élő szervezet immunitása egyrészt természetes úton, másrészt mesterséges beavatkozás során alakul ki. A természetes immunitás egyik formája az általános, faji immunitás, ami azt jelenti, hogy egy adott fajt soha nem betegítenek meg egy másik faj kórokozói: az ember például nem kap el betegségeket a hüllőktől. Egy másik formája az egyéni öröklött immunitás: egyes népcsoportok, családok vagy emberek védettebbek bizonyos fertőző betegségekkel szemben, mint a többiek. (Az afrikai bennszülötteknek például nagyobb az ellenállásuk a maláriával vagy a sárgalázzal szemben, mint az európaiaknak.)

A természetes immunitás harmadik formája az aktív immunitás, amely akkor alakul ki bennünk, amikor már átestünk egy fertőző betegségen. Ilyen jellegű immunitást szerzünk például akkor, ha már túl vagyunk a bárányhimlőn, a kanyarón, a rubeolán, a skarláton és az ehhez hasonló betegségeken. A vakcinák alkalmazásához pedig éppen ennek, tehát az aktív immunitásnak a felismerése vezette el az emberiséget. Hiszen ha lehetséges olyasmi, hogy egy túlélt fertőzés védettséget ad a szervezetnek, akkor ennek folyamatát le is lehet utánozni, mesterségesen is ki lehet alakítani, szándékoltan serkentve az élő szervezetben működő immunitást.

Kik voltak az elsők a vakcinálásban?

Az egyik legrégibb járványos betegség a feketehimlő volt, amely már az i.e. 2-dik században is gyakran szedett áldozatokat. Elsőként indiai és kínai orvosok kísérleteztek azzal, hogy az emberek aktív immunitására alapozzanak, és így érjenek el immunitást. Arra is rájöttek, hogy ehhez nem használhatják a súlyos állapotú betegek váladékait, mert azok túlságosan fertőzőek. Úgyhogy az enyhébb tünetekkel bírók himlős hólyagjaiból éles pengével vagy pálcikával mintát vettek, majd a napon kiszárították a kinyert anyagot, amelyet így porrá lehetett szétdörzsölni. Ezt a port azután az orrán (az egyik legfontosabb nyálkahártyán) kellett felszippantania annak, aki szeretett volna védettséget szerezni. Az első beoltottnak mondható személyek tehát az ókori India és Kína lakosai voltak.

 

A cikk folytatását itt lehet elolvasni.

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum