Az öngyilkosság, mint fegyver: a kamikázék

Miért éppen a japánok?

Japán a második világháború idején a náci Németország oldalán lépett be a háborúba. A Szövetségesek erősödése folytán azonban már 1943-ban sorozatos kudarcok érték a japán haderőt, így például a délnyugat-csendes-óceáni térségben több támaszpontjukat is elveszítették. 1944 nyarán pedig végképp egyértelművé vált: haditengerészetük az addig alkalmazott stratégiáival nem tudja felvenni a harcot az ott támadó amerikaiak ellen. A tengeri csatákban az USA légiereje három anyahajójukat és több mint 400 repülőgépüket bombázta szét, s ráadásul mindezek során az utolsó jól képzett pilótáikat is elveszítették. Amikor azután kiderült, hogy újabb támadás indul a Fülöp-szigeteken lévő támaszpontjaik ellen, a haditengerészet irányítói még kilátástalanabbnak látták a helyzetet.

A japánok külön géptípusokat fejlesztettek ki az öngyilkos akciókra. Ezek egyike volt a  Yokosuka MXY7 Ohka, magyarul Cseresznyevirág nevű gép is, amely szintén nem véletlenül kapta a nevét. A japán kultúrában a fa gyönyörű, ám gyorsan elhulló virága a rövid, de dicső, hősi élet metaforája. A gép gyakorlatilag egy ember vezette szárnyas bomba volt, amelyet rakétával gyorsítottak fel, és amely 1200 kilogrammnyi robbanóanyagot vitt. Az Ohkát különösen nehéz volt lelőni, mert közvetlenül a víz fölött közelítette meg a célpontját, és szokatlanul gyorsan, 650 km/h (403 mph) sebességgel repült. (Kép forrása)

Obajasi ellentengernagy ekkor azt javasolta, hogy vessenek be egy új módszert: a pilóták vezessék neki egyenesen az ellenséges hajóknak a bombával megrakott repülőgépüket. Ekkor még úgy vélték, hogy a repülőgépeknek nem kell feltétlenül megsemmisülniük, hiszen volt már rá példa, hogy egy-egy hasonló harci helyzetben a repülőben nem esett kár, viszonylag épen végigszánkázott a megtámadott hajó fedélzetén, és a végén el tudott róla emelkedni. Mindent egybevetve azonban a módszer egyértelműen áldozathozatalt követelt a pilótáktól, és a vezetés úgy döntött, hogy ezt választja.

A taktika kidolgozását Ónisi Takidzsiro altengernagyra bízták, aki Japán egyik legtapasztaltabb pilótája volt. „Nem voltak illúziói, tudta, hogy a feladat végrehajthatatlan” – olvasható róla egy leírásban, amelyben ezzel is érzékeltették, a japán katonák számára a „lehetetlen” nem egy elfogadható helyzet, hanem azt jelenti, hogy annak a legyőzése a feladatuk. (Az idézett cikk itt található.)

Az eljárásnak a sinpú tokkótai, magyarul „isteni szél” nevet adták. Az erre kiképzett alakulatok hivatalos neve is Isteni Szél Különleges Támadó Egység volt. Kiképzőbázisukat Formosa szigetén hozták létre, ahol a pilóták hétnapos kurzuson készültek fel a kamikaze-taktika alkalmazására.

A cikk folytatása itt olvasható.