Krimik a növényvilágban: furfangos csapdaállítók

Csaknem 600 ragadozó vagy csapdaállító – hétköznapi nevükön húsevő – növényfajt ismerünk. Ezek többnyire kétszikűek, de az egyszikűek között is előfordulnak olyan ragadozók, amelyek más élőlényektől szerzik meg a táplálékukat. Valószínű, hogy az evolúció során több alkalommal és egymástól függetlenül alakult ki a ragadozás képessége a növények között. Ennek az az oka, hogy a növényeket mindig a környezetük tápanyaghiányos volta kényszerítette rá erre az életmódra. Ahol nincs nitrogén, kálium, foszfor vagy egyéb, a növények számára nélkülözhetetlen anyag a táptalajban, ott a növények kénytelenek ezeket más úton megszerezni.

A Vénusz légycsapója látszólag ártatlanul pompázik, de ha a levelei közé kerül egy nagyobb rovar, az bizony nem szabadul ki többé onnan. (Fotó)

Ehhez a gyökereik mellett a leveleiket vagy virágaikat is tápanyagfelvevő szervekké kellett átalakítaniuk: csapdává kellett tenniük azokat. A legismertebb ragadozó növény a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula). Eredeti élőhelye Észak-Amerika keleti partvidéke, Észak- és Dél-Karolina, illetve Wilmington város mintegy 80–100 mérföldes körzete, de jó ideje Európában is megtalálhatjuk.

Mire képes a Vénusz légycsapója?

A Vénusz légycsapója a szegfűvirágúak rendjébe és a harmatfűfélék családjába tartozó faj. Levelei rovarok emésztésére specializálódtak. A csapda nélkülözhetetlen része az édes illat, amelyet a növény leveleinek vége áraszt, és amelynek hatására sokféle rovar rászáll a levelekre. Ezután azonban az esetek többségében már nem tudnak onnan fölrepülni. A levelek belsejében mindkét oldalon 3-3 érzékelőszőr helyezkedik el, és mihelyt a rovarok ezekhez hozzáérnek, az érzékelőkben elektromosság keletkezik. Ezt azután az érzékelők ahhoz hasonló módon továbbítják a levelek tövéhez, ahogyan az emlősöknél az idegek az izmokhoz. Az inger hatására a levéllemezek fél másodperc alatt összezáródnak és foglyul ejtik az áldozatot.

A cikk folytatása itt olvasható.