Charlie gólya emlékére

2011. április 06., 21:37
 

A tavasz érkezését nemcsak a bokrok, fák rügyei, hanem a visszatérő gólyák is jelzik. Magyarországnak eddig két, olyan gólya „celebje” is volt, aki mindig kitüntetett figyelmet kapott a közönségtől. Az egyikük a Veszprém megyei Tüskevár büszkesége, akinek érkezéséről a lapok menetrend szerint február hetedike-nyolcadika körül szoktak beszámolni. A másikuk Charlie, aki a Kis-Balatonhoz közeli Vörs kedvence volt. Ő február 26-án szokott megjelenni a színen, és mindig a nagyokhoz illő pontossággal. Az idén azonban már az érkezésével baj volt: csaknem egy hetet késett. A vörsiek nagy aggodalommal lesték az üres – ráadásul a télen alaposan megroggyant – fészket, míg végre szombat hajnalra megérkezett a madár. Hogy mi történt vele, megtudhatod, ha továbbolvasod cikkünket.


 

Charlie, ahogy megérkezett, rögtön neki is látott a „lakásfelújításnak”, hiszen tudnivaló, hogy tíz napon belül mindig meg kell érkeznie a tojónak is, s őt illik kész otthonnal fogadni. Ám alig telt el egy-két nap, és Charlie fészke ismét üresen árválkodott. A vörsiek kétségbe esve keresték, míg végül holtan találták meg, az egyik kertben. Hogy mi történt vele, azt egyelőre nem lehet tudni, de a község lakói semmiképp sem szeretnének örökre megválni tőle, így azt tervezik, hogy szakszerűen kitömetik, és beállítják a falu értékeit bemutató Talpas Házba. Ami pedig az elárvult fészket illeti: egyelőre Charlie párját sem látni, s most a község lakói azért izgulnak, hogy legalább egy másik család odaköltözzön az elhagyott gólyalakásba.

Mióta ismerjük a gólyák vonulási útját?

Charlie-nak igazán jó ízlése volt: Vörs egyik központi helyén építkezett.

Az európai emberek természetesen már nagyon régen észrevették, hogy a rossz idő közeledtével a madarak többsége eltűnik a területükről, majd tavasszal egyszer csak megjelenik. Sokáig azonban csupán találgatni tudták, hogy vajon mi is történik a madarakkal a tél időszakában. Az ókorban, amikor még a földrészek és az országok, időjárási zónák elhelyezkedését sem ismerhették, számos legenda született erről a rejtélyes jelenségről. Hosszú ideig azt gondolták: a madarak télre fölszállnak a Holdba, vagy beleássák magukat a lápok iszapjába, és ott, viszonylag védve a hidegtől, áttelelnek. Később a görögöknél az átváltozás elmélete kapott lábra, amely – meg kell adni – már a valóság megfigyelésén alapult, még ha tévedéshez is vezette őket. Görögországban ugyanis nemcsak mentek, hanem jöttek is a madarak: a tél közeledtével északról vörösbegyek érkeztek a viszonylag enyhe, mediterrán területre, míg a vörösbegyeknél fázósabb rozsdafarkúak délebbre szálltak. Így ennek a váltásnak az alapján még a nagy, ókori filozófus, Arisztotelész fejében is az a kép állt össze, amelyben a rozsdafarkúak télre vörösbegyekké változnak át. De hogy ezzel mi lehet a természet célja, azt nem tudták megmagyarázni. Talán ez a hiányosság is volt az oka, hogy az emberek a koraközépkorban is kitartóan megfigyelték a madarakat, hogy rájöjjenek a rejtély megoldására. Míg végre egy német szerzetesnek pofonegyszerű ötlete támadt: magát a madarat kell megkérdezni! Pontosabban azokat az embereket, akik azután is kapcsolatba kerülnek vele, hogy az itteniek már elveszítik a szemük elől. Éppen ezért a szerzetes kis pergamendarabot erősített egy útra készülő füstifecske lábára. A pergamenen pedig ez állt: „Mondd, fecske, hol töltöd a telet?”. S hogy mennyire érdemes jó helyen kérdezősködni, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tavasszal megkapta a fecske lábán a választ: „Petrus házában, Ázsiában.”

A helybéliek nevezték el Charlie-nak.
A német szerzetes ezzel a levélváltással egyúttal egy fontos tudományos módszer, a madárgyűrűzés gyakorlatának alapját rakta le, anélkül, hogy tudott volna erről (bár, amilyen kifinomultan gondolkodott, egészen biztosan gyanította). A madarak vonulásának szakszerű, jelöléses követésére mégis meglehetősen sokat kellett várni, hiszen ezen csak a tizenkilencedik század végén kezdtek alaposabban gondolkodni. Az egykori, német szerzetes ötletét egy dán tanár, Hans C. Mortensen fejlesztette tovább, 1899-ben. Ő már nem egy szöveges pergament, hanem sorszámmal és felirattal ellátott fémgyűrűt tett föl, nem is egy, hanem 165 seregély lábára. A következő tavasszal pedig a meggyűrűzött seregélyek közül jó nagy számban visszatértek az általa megfigyelt területre. Ezen felbátorodva, 1907-ben a fehér gólyákra is gyűrűket illesztett, s mindezzel az ornitológia (madártan) egyik legfontosabb gyakorlatát dolgozta ki.

Herman Ottó (1835-19149)természettudós, néprajzkutató, régész

Munkájához hamarosan a magyar Herman Ottó is csatlakozott, s az ő tevékenysége révén ma már sok mindent tudhatunk a gólyák költözéséről. Ahhoz azonban, hogy a meggyűrűzés ne csak a visszatérő madarak beazonosítását tegye lehetővé, az ornitológusok és az egyéb kutatók munkájának összehangolására is szükség volt. S mivel ez megvalósult, hazai gólyáink közül mind a fehér, mind az annál ritkább fekete gólya „menetrendjét” is tudjuk.
A fehér gólyák augusztus elején kezdenek gyülekezni, és kisebb-nagyobb csapatokba verődve először a fiatalabbak indulnak útnak, huszadika után. Az öregek szeptember elején követik őket. A Boszporusz felé veszik az irányt, majd Kis-Ázsiát átszelve a Földközi-tenger keleti partvidékén haladnak tovább, s a Szuezi-öbölnél érik el Afrikát.
Innen a Nílus folyását követik, azután Ugandán, Kenyán, Tanzánián és Zimbabwén keresztül a Fokföldig vonulnak. Többségük a telet a kelet-afrikai szavannákon tölti. A fekete gólya ritkább nálunk, és ráadásul kerüli az embert (vizes területek melletti erdők mélyén költ), ezért a vonulásukról kevesebbet tudunk. Az azonban bizonyos, hogy kitartóbb repülők a fehéreknél, így akár Szicíliánál is képesek átrepülni a tengert.

Hogyan tájékozódnak a madarak a vonulás során?
A madarak megfigyeléséhez egyre kifinomultabb módszereket, eszközöket vettek igénybe az ornitológusok, így arról már biztos tudásuk van, hogy a madarak tájékozódásában milyen szerepet játszik a Nap, a Hold, a csillagos égbolt rendje, és hogyan segítik őket a hangok, szagok, és a táj egyes elemei. A vízeséseknél és a hullámzások során például az emberi fül számára nem hallható, alacsony frekvenciájú hangok – infrahangok – is keletkeznek, s a madaraknak ehhez van „vevőkészülékük”. Több kísérlet is tanúsítja, hogy a Nap állásához képest határozzák meg a repülés irányát, és folyamatosan módosítják útvonaluknak a legfényesebb égitesttel bezárt szögét. Ezek a fizikai jelenségek azonban a tájékozódásnak csak a pontosításaihoz járulnak hozzá, ami cseppet sem jelentéktelen, ám annál nyilvánvalóan fontosabb magának az alapvető irányvonalnak a meghatározása. Hogy ezt miképp tudják megtenni a madarak, arra csak néhány évvel ezelőtt derült fény, éspedig az állatok szemének vizsgálata alapján.
Az Oldenburg Egyetem kutatói a költöző madarak szemének ideghártyáján
Daru-vonulás a Kőrös-Maros Nemzeti Parkban
olyan fehérjemolekulákat fedeztek fel, amelyek érzékelik a mágneses teret. Ez azt jelenti, hogy a Föld mágneses terének szerkezetét a madarak úgy látják, ahogyan mi egy térképen az úthálózat rajzát, s a képre a sejtjeik kémiai változásokkal reagálnak. S mivel úgy látszik, „tudják”, hogy az eltérő erősségű mágneses vonalak közül melyeket kell kiválasztaniuk, ennek alapján mindig jó irányban repülnek. Emellett a sejteikben lévő, mágneses részecskék is segítik őket az erőtérben való navigálásban. A vándormadarak irányérzéke tehát kevésbé a fizikai effektusokon, mint inkább biokémiai alapokon nyugszik.

Milyen magasan repülnek a gólyáink?
Már egy 500 m magason repülő madár is igen szép panoráma képben gyönyörködhet: 75 km átmérőjű kört lát be. De ha már 1000 m magasságba is fölszállt, 104 km átmérőjű területet lát maga alatt. Bármilyen magasságba azonban nem mehetnek föl a madarak, hiszen a ritkuló oxigén őket is akadályozná a repülésben. Ám így is meglehetősen imponálóak az eredményeik. A karvalykeselyű például 11270 méterig is felszáll, a trombitás hattyú 8230 méteren suhan, az indiai lúd pedig 8000 méteren közlekedik. A mi fehér gólyánkra sem lehet panasz: 6400 méteren repül, s ezzel a negyedik helyezett a nagyobb testű madarak között. A jelen pillanatban a nyarak végén 5500 gólya célozza meg hazánkból ezt a magasságot.

Lévai Júlia

A madarak vonulásáról olvashatsz a Vándorutak az állatvilágban című Mi MICSODA könyvben.

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum