Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A Hold teljes arca

2011. október 08., 18:14
 

A Holdat az emberiség a létezése óta, mindennap látja. És amíg meg nem született a csillagászat tudománya, természetesen istennek képzelték ezt az égitestet is. Az egyiptomiaknál Honszu, a majáknál Ixchele volt a neve, az észak-amerikai navahó indiánok pedig Yoołgai asdz±±n-nak hívták. A görög mitológiában Szelené, később, a rómaiban Luna volt a holdistennő. Szelené a szépséget, a fényt és általában a női létet jelképezte. Alakja szinte az egész ókori irodalmon végigvonult. Nevének a „szelasz”, vagyis "fény" jelentésű szó az alapja, ezért ma is sok elnevezésben viszontlátjuk. Így például a Sarki fény görög nevében – Boreion Selas –, a holdfelszín feltérképezése tudományának nevében – szelenológia –, de egy kémiai elem, a szelén és az abból készült gyógyszer nevében is. Mindezzel együtt a Holdat teljes egészében évezredeken át nem láthatta az emberiség. Túlsó oldaláról először 1959. október 7-én készítettek képeket, a szovjet Luna-3 jóvoltából.


 
Miért mindig csak ugyanazt az oldalát látjuk?
Erre roppant egyszerű a válasz: a Hold pontosan annyi idő alatt kerüli meg a Földet, amennyi alatt megfordul a saját tengelye körül, ezért innen sosem láthatjuk a másik oldalát. Ugyanez a Holdról nézve már nem érvényes, hiszen a Föld a Holdról egy pontban állónak látszik, amely csupán önmaga körül forog, tehát több felületét is megmutatja.
 
 
Nemrég a Merkúrhoz indított, amerikai Messenger űrszonda készített egy fantasztikus felvételt a Földről és a Holdról, 183 millió kilométeres távolságból.
Hogy került ide, mellénk a Hold?
Függetlenül attól, hogy teljes egészében látjuk, vagy csak félig, a Hold sokáig nehéz feladat elé állította a kutatókat. Hogy került ide, és miért kísér minket ilyen hűségesen? Keletkezéséről több, nagy elmélet is létezik. Az első, és legkorábbi szerint a Naprendszer kialakulásának kezdetén a Föld olyan gyorsan forgott tengelye körül, hogy egy nagy anyagcsomó – a feltételezések szerint a mai Csendes-óceán térségéből – szakadt ki belőle. Természetesen olvadt állapotban lévő anyagról van szó, amely még képlékeny volt. És mivel pörgésre kényszerült, hamar gömb alakot vett föl, és pályára állt a maradék anyabolygó körül. Mindez azonban azért kevésbé valószínű, mert az eseménysor olyan gyors forgást feltételez, amilyen sohasem jellemezte a Földet. Emellett a Csendes-óceán térségének fiatal kőzetei nem erősítik meg, hogy azokból jöhetett volna létre a Hold.
Egy másik, jelentős, régebbi elmélet épp ennek az ellenkezőjét feltételezi. Ez az ún. befogás-elmélet, amely szerint a Hold a Naprendszernek egy másik részén keletkezett, de a pályája egy pillanatban keresztezte a Föld keringési pályáját, majd egy közeli találkozás során a nagyobb égitest a maga nagyobb gravitációjával befogta a kisebbet. Ennek viszont az mond ellent, hogy túl sok véletlent, egybeesést kell hozzá feltételezni, ami szintén nem jellemző a világűr jelenségeire. A tudomány által megismert, hasonló esetekben egy ilyen találkozásnak ütközés, vagy a befogás ellenkezője lett volna a vége, vagyis a Föld gravitációja épp hogy messzire kilőtte volna a közeledő Holdat.
A harmadik elmélet a két égitest párhuzamos kifejlődését feltételezi. Ez úgy történhetett, hogy a Nap körüli, ún. akkréciós korongban két kis bolygócsíra fejlődött egymás mellett, a korong poranyagában, és ezek kissé aszimmetrikus felállásban ikerbolygót alkottak. A későbbi kutatások azonban ezt az elméletet is megcáfolták. Egyrészt azért, mert a Hold kőzeteiben jelentősen kevesebb a víz és a vas, amelyek viszont a Földnek jellemző anyagai. Másrészt pedig azért, mert ez az elmélet sem adott választ arra, hogy a Föld-Hold rendszerben miért marad meg állandónak a forgómozgások viszonya.

Ezt a képet az Apollo-11 készítette, a kékben és fehérben pompázó Földről. És bár a Föld valójában sohasem kel fel vagy nyugszik le a Hold egén, a látvány mégis olyan, mintha földkeltét néznénk.
Van-e
bizonyított elmélet a Hold keletkezésére?
Egyszer s mindenkorra bebizonyított elmélet természetesen nem lehetséges, így a Hold keletkezésének elméletére is jobb azt mondani, hogy „a tudomány mai állása szerint a bolygóközi ütközés hozta létre a Holdat”. Tehát a ma részleteiben bizonyított és elfogadott keletkezés-történeti elképzelés szerint a Naprendszer kialakulását követő 30-50 millió (de legkésőbb 100 millió) éven belül hatalmas bolygóközi ütközés zajlott le. Ebben a még formálódó Föld és egy Theiának nevezett bolygócsíra összeütközött. Az ütközés során mindkettőből kilökődött valamennyi anyag, amely gyűrűvé állt össze. Ebből a gyűrűből formálódott meg végül egy gömb alakú bolygótest. Vagyis a Hold anyaga mindkét égitest anyagából származik, amit a kutatások több vonatkozásban is igazoltak. Így pl. az is bizonyítja az elmélet valószínűségét, hogy a Holdnak a méretéhez képest viszonylag kicsi a fémes magja. A két ütköző égitest magja ugyanis a Földön maradt, miközben a két köpeny könnyebb anyagának lerepülő szilánkjaiból összeállhatott a Föld körüli gyűrű. Később a két bolygótest együtt fejlődött tovább, de önálló irányokban. A Föld mágneses mezejének, légkörének és méretének köszönhetően más erők formálták a felszínt, mint a Holdon. Mivel a Hold, kisebb testként, hamarabb lehűlt, döntően nem a vulkáni mozgások, hanem a napszél és a folyamatosan a felszínére záporozó testek bombázása alakították a felszínét. Ez az oka annak is, hogy a Hold földtani korszakait a meghatározó becsapódásokkal jelzik. Később azután – 3,5-3 milliárd évvel ezelőtt – a vulkanizmus is nagy szerepet játszott a felszín kialakításában. A hatalmas, több száz kilométer átmérőjű medencéket kialakító becsapódások az adott helyeken nagyon elvékonyították a kérget, és így a vékony, töredezett kőzetrétegen át könnyen fel tudott törni a mélyből az olvadt kőzet. A hatalmas lávafolyások bazaltfolyamai 100-200 millió év alatt feltöltötték a nagy becsapódásos medencéket, és megszülettek a holdtengerek. Az óriási becsapódási kráterek szélén felgyűrődött, összetöredezett kőzetlemezeket pedig hegyláncokként látjuk.

A Luna-1, amely 1959-ben célozta meg a Holdat, leginkább egy különleges sünire hasonlít.
Milyen eszközökkel vizsgálták a Holdat?
Mivel ez van a legközelebb, a Holdat kezdte kutatni először az emberiség, először távcsővel, azután műholdakkal, majd űrhajókkal. Elsőként egy szovjet űrszonda, a Luna-1 repült el mellette. A Luna-2 szonda 1959-ben már elérte a Holdat, de akkor még csak becsapódott a felszínbe és megsemmisült. Ezután jött a már említett Luna-3, amely elsőként készített közelképeket a holdfelszínről, amikor elrepült mellette. Az első sikeres sima leszállás a Luna-9 szondához fűződik, amely 1966. február 3-án szállt le sikerrel az Oceanus Procellarumon. Nem sokkal később, 1966. április 3-án a Luna-10 lett az első szonda, amely Hold körüli pályára állt. A Hold feltérképezését tehát nagyrészt a szovjetek ill. az oroszok végezték, ám a holdraszállást végül az amerikai Apollo program keretein belül sikerült végrehajtani. Így végül a Hold teljes arcát eddig ennek a két országnak a közös munkája nyomán ismerhettük meg.



Lévai Júlia

A Hold titkairól mindent megtudhatsz a Mi MICSODA sorozat Hold című kötetéből!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum