Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Amikor nem evésre való a tojás

2011. október 16., 13:17
 

A tudomány mai állása szerint az időnként károsító hatásokkal megvádolt tojás valójában nélkülözhetetlen az ember számára. Az anyatej után ez az a táplálékunk, amelyben szinte minden benne van: mással nem pótolható fehérjék, a koleszterinnek épp az a fajtája, amelyre szükségünk van, emellett lecitin, vasban és kénben gazdag hamu, valamint jó néhány, fontos vitamin is. Ezért is döntött úgy a Nemzetközi Tojásszövetség, hogy minden év októberének második péntekje legyen a tojás világnapja. Így 1999 óta harminc országban rendeznek előadásokat, tojásfesztiválokat ezen a napon. A tojás azonban nemcsak az étkezési kultúránk, hanem az irodalmunk és a képzőművészetünk részévé is vált.


 
Az egyiptomi teremtő istent, Ptah-t összezárt lábbal, fenséges mozdulatlansággal ábrázolja ez az arany színű szobor. Ptah a kezében olyan botot tart, amelynek végén az ankh-kereszt, vagyis az ég és föld, a nemek, a tudás és az élet egységének szimbóluma látható.
Minek a szimbóluma a tojás?
Amellett, hogy az emberek az idők kezdetétől szívesen ették a tojást, mindig el is gondolkoztak a különlegességén. Hiszen a tojásban a szülőtől leválva, egy önálló, zárt világban jön létre egy új élet, az élet minden feltételét tartalmazó közegben. Még az a köldökzsinór sem kell hozzá, amely az emlősöknél folyamatosan táplálja a zárt anyaméhben fejlődő utódokat. Ezért, amíg az emberiség még nem sokat tudhatott a világegyetemről és annak keletkezéséről, magától adódott annak fantáziája, hogy a világ is úgy jöhetett létre, ahogyan a tojásból az egyes élet. Így születtek meg az ókorban azok a mítoszok, amelyek egy világtojást helyeztek a kozmosz keletkezésének középpontjába. Az ókori Egyiptomban például úgy képzelték, hogy Ptah isten egy fazekaskoronggal látott hozzá a világ megteremtéséhez. A korongon egy hatalmas tojást formázott meg, és annak alkotórészeiből lettek azután a világegyetem egyes elemei. A sárga fényű Nap – vagyis Ré – természetesen a tojás sárgájából született, majd az ő energiájából keletkeztek az égitestek.
 
Az óind mítoszokban szintén a tojás formájából indultak ki, de már sokkal konkrétabban részletezték, hogy miből mi lett. Az egyik legfontosabb, tanító könyvben, a Cshándógja-upaniszádban például az áll, hogy a világtojás héjának egyik fele ezüst, a másik arany volt. Az aranyból lett az égbolt, az ezüstből pedig a Föld. A héj szilárd részeiből születtek a hegyek, a finom, hártyás belső héj darabjaiból pedig a felhők és a ködök. A fehérjében látható erecskékből a folyók, a csíranedvből pedig a tengerek lettek. És végül a sárgájából kikelt az éltető Nap is. A kép egésze a világ egységét hivatott felvázolni. Az upaniszádokat olyan, bölcs bráhmanák, vagyis papok írták, akik az életük végét az erdőkben töltötték, remeteként, és azon dolgoztak, hogy másoknak átadják, amit a világról megtanultak. Ám, mint látjuk, ők nem pusztán bölcsek, hanem a tökéletességre fogékony költők is voltak.
 
Buddhista templomok, vagyis sztúpák Magyarországon is vannak. Ezek közül három közterületen, négy pedig magánterületen épült. A legnagyobb sztúpa Zalaszántón épült.
A buddhisták semmiben sem maradtak el mögöttük: az ő mítoszaik is gyönyörűek voltak, és szintén a teljesség gondolatához kötötték a tojást, mint szimbólumot. A buddhizmusban azonban már nem a teremtéshez, hanem az emberi lélek átalakulásaihoz kapcsolódott a tojás képe. E szerint a tojáshéj az ember anyaghoz, testhez kötött létének kifejeződése, és amikor valaki felülemelkedik a testi mivoltán, megérti, hogy mindent a lelkével irányít, vagyis megvilágosodik, akkor valójában az anyagi világ tojáshéján tör át. A Buddha hamvait őrző, nyolc kegyhely – szanszkrit néven: sztúpa – lefordított, fél tojás formájú építmény, és andának, vagyis tojásnak is hívják. Miután később Buddha hamvait több ezer sztúpában osztották el, ezek a tojás alakú kegyhelyek általánosan használt templomok lettek, és a pagoda építészet alapjaivá is váltak.
 
Voltak-e tojás mítoszok Európában?
Az antik görög és latin mítoszokban a világ teremtését már nem egy tojásból képzelték el, de néhány isten vagy félisten születését igen. Így például a Zeusz és Léda nászából született utódok tojásból keltek ki, és a trójai háborúban később nagy szerepet játszó Helené szintén így született. Ugyancsak tojásból érkezett a világra a szerelem istene, Erósz. A kereszténységet megelőző misztériumvallások azután még nagyobb fordulatot hoztak: ezekben már nem a látható dolgok vagy az élőlények, hanem a világban ható, láthatatlan erők – valójában az érzelmek – keletkeztek egy-egy őstojásból. Így a fény és a sötétség, az érzelmek nyelvére lefordítva a Jóság és a Gonoszság ebből a formából jöttek a világra. A folyamat végén a tojás ennél általánosabb szimbólummá vált: a természet újjáéledését, a tavaszi termékenységet illetve Krisztus húsvéti feltámadását kötötték hozzá. Ez utóbbi révén került be a tojás a húsvéti népszokásokba is.
 
Mitől különleges a magyar tojásdíszítő művészet?
A tojásokat a világ minden részén ellátták díszítésekkel, amihez a legkülönfélébb technikákat alkalmazták. A három, legismertebb fajta nálunk is a méhviasszal írott, a levélrátéttel készített és a karcolással díszített hímes tojás. Ennek első felfedezője nálunk a később mese- és regényíróvá lett Móra Ferenc, aki régészként hun-avar kori temetők feltárásán is dolgozott. Ezek közül az egyikben egy halott nő kezében karcolt díszítésű tojás maradványaira bukkant. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a tojásdíszítés már a honfoglalás előtt, a népvándorlás korában is ismert volt ezen a területen, így valószínűleg a magyar csoportok is alkalmazták. A tojásokra kezdetben mágikus ábrákat karcoltak, hogy ezekkel termékenységet varázsoljanak, vagy gyógyítsanak illetve bajokat űzzenek el. Gyakran az Alsó Világ jelképei: kígyók, békák, különféle hüllők stilizált ábrái (vagyis nem a konkrét részei, hanem a legjellemzőbb vonalai) kerültek föl a tojáshéjra,
Erre a figurás-virágmotívumos patkolt tojásra még egy kis sarkantyút is tettek – talán hogy vidámabb legyen.
amelyből előzőleg egy pici lyukon kifújták a belső részeket. Gyakran virágrajzolattá is átalakultak az eredetileg állatokat ábrázoló képek. A legkülönlegesebbek azonban az ún. vasalt vagy patkolt tojások, amelyek elkészítése nagyon nagy figyelmet és ügyességet igényel. A tojáshéjra előre kiöntött, nagyon finoman hajlított fém mintákat illesztenek, apró csavarokkal vagy acélszögekkel. Általában lúdtojást és könnyen formálható, puhább ólmot használtak. A tojáspatkolás szokása szintén a sámánok korára nyúlik vissza, amikor a tűzzel és fémekkel dolgozó kovácsokat különös tisztelet övezte, és nem egyszer varázserőt tulajdonítottak nekik. A világ minden részén készültek vasalt tojások, így pl. Tuniszban, Indiában és Pakisztánban is használtak ilyeneket, szemmelverés és egyéb rontások ellen, egy időben azonban a magyar kovácsok remekei kiemelkedtek ezek közül. Mára csak kevesen foglalkoznak tojáspatkolással, de aki mégis ezt műveli, az nagyon sok ember számára szerez különleges élményt a munkájával.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum