Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A fejünkre esik?!

2011. október 26., 13:15
 

2009 januárjában ijesztő esemény zajlott le az űrben: összeütközött egy orosz és egy amerikai műhold, s a karambolból nagy mennyiségű roncs keletkezett. A törmelékek pedig – bármennyire is nagy térben mozognak – veszélyeztetik a többi műholdat és a Hubble űrteleszkópot, de még a Nemzetközi Űrállomást is bajba sodorhatják. Ez az esemény mindenesetre figyelmeztető jel volt ahhoz, hogy az űrkutatáson dolgozók vegyék komolyan az űrszemét jelenlétét. Így valóban meg is indult a terület föltárása, valamint a szükséges „takarítási-lomtalanítási” módszerek kidolgozása. Ettől kezdve több, fontos intézmény is az addiginál sokkal nagyobb figyelmet szentelt annak, hogy biztosítsa a Föld és a hasznos, aktív űrbéli szerkezetek biztonságát, az űrszemét okozta veszélyekkel szemben.


 
Ez itt a Föld, amelyre nem egy gigantikus mákos zacskó tartalma ömlött rá, de még csak nem is óriásmuslicák hada készül leszállni, hanem amely körül az űrben keringő állomások, műholdak, GPS-ek és törmelékek tömegét látjuk.
Mekkora odafönn a rendetlenség?
Egy fontos, amerikai nemzetbiztonsági hálózat, a Space Surveillance Network (SSN) folyamatosan tesz közzé adatokat a Föld közelében keringő tárgyakról. Eszerint nagyjából tízezer hasznos űrobjektum mellett tizenkilencezer szeméttel kell számolnunk! Ez a hatalmas szám attól is növekszik, hogy időnként a működő, amúgy hibátlan szerkezetekről is elszabadul egy-egy tárgy: előfordul például, hogy az űrhajó külső felületén dolgozó asztronauta kiejt valamit a kezéből, esetleg az egész szerszámosládáját szélnek, pontosabban űrnek ereszti, és azután a ládika befoghatatlanul kering a térben.
 
Miért nehéz kiszámítani, hogy hová esik?
Az űrkutatás elején, a tapasztalatok hiányában még sem az egyes műholdak élettartamát, sem a jövőbeli mennyiségét nem lehetett pontosan kiszámolni. A kutatások vezetői ezért sem dolgozták ki előre, hogy ezek az eszközök mikor és hogyan kerüljenek majd vissza a Földre. A szokásos „menetrend” az, hogy miután elhasználódnak a műszerei, a műholdat kikapcsolják, egy Földhöz közelebbi pályára vezérlik, majd hagyják, hogy a természetes mozgása következtében bekerüljön a gravitációs térbe. Amikor ez megtörténik, a műhold zuhanni kezd, és a légköri súrlódás folytán elég. Baj akkor van, ha az objektum véletlenül mégis másfelé veszi az irányt, illetve ha kiderül, hogy mégsem ég majd el minden része, mert például túl nagy vagy túl bonyolult ehhez. Mindezek mellett még az is fontos tényező, hogy az űrben rengeteg váratlan, kiszámíthatatlan és véletlenszerű esemény is zajlik. Ilyenek például a Nap különféle kitörései, amelyek kiszámíthatatlanul fel tudják hevíteni a légkört. Ilyenkor az irányítatlanul keringő tárgyak mozgása jelentősen lelassul. De azt sem könnyű megmondani, hogy egy magára hagyott műhold meddig tud „szörfözni” az atmoszféra láthatatlan hullámain, egyenetlen felszínén, mikor éri el a kritikus sűrűséget és magasságot, hogy azután nagyon gyorsan veszíteni kezdjen a magasságából, és zuhanó kődarabbá váljék.
 
Valószínűleg ez az egyik utolsó felvétel a zuhanó pályán lévő UARS műholdról. A Tigermax nevű megfigyelőnek sikerült lefotóznia, hajnali 2 óra 12 perckor, Magyarország fölött.
Miért kellett félni az UARS és a ROSAT visszatérésétől?
A közelmúltban (2011. október közepén) a Upper Atmosphere Research Satellite (UARS) nevű űrobjektum visszatérése keltett riadalmat. A legfőbb gond az volt, hogy a műhold már csak irányítatás nélkül zuhanhatott le, viszont elég nagy volt ahhoz, hogy ne pusztítsa el a légellenállás keltette hő, ezért a NASA hosszú ideig megbecsülni sem tudta, hogy a roncsai mikor és hol érik el Föld felszínét.
A műholdat 1991. szeptember 15-én állította Föld körüli pályára a Discovery űrsikló. Tíz, a maga korában kiemelkedően korszerű műszerrel végzett méréseket a Föld atmoszférájáról. A Földet érő ultraibolya sugárzást és az ózonréteget vizsgálta, s az utóbbi kémiai összetételéről éveken keresztül szolgáltatott értékes adatokat. Az eredeti tervek szerint a műhold három évig dolgozott volna odafönn, ám mivel hat műszere is működőképes marad, csak 2005-ben kapcsolták ki. Ezután az eredeti, 600 kilométer magasságban húzódó pályájáról a felszínhez közelebbi parkolópályára állították, majd sorsára hagyták. Ez azt jelentette, hogy a hat és fél tonnás, közel 11 méter hosszú, négy és fél méter széles műhold hat éven át lassan közeledett a Föld felé, és az idén októberben érte el a bolygót. Szerencsére végül mégis teljes egészében elégett, és
a NASA jelentése szerint az elszenesedett törmelékei valószínűleg a Csendes-óceánba zuhantak.
Az UARS pályája az utolsó óráiban. (forrás: aero.org)
Ezen a képen jól látható, hogy milyen görbét járt be az UARS.
Hasonló pánikot keltett ugyanebben az időszakban a röntgensugarak megfigyelése céljával felbocsátott, német ROSAT visszaindulása, amelynek végső pályájáról sokáig semmilyen konkrétumot nem lehetett tudni. A gondot az okozta, hogy mivel a speciális tükrei védelmében rendkívül masszív pajzsokat szereltek a műholdra, ezek gyulladása eléggé bizonytalan volt, miközben várhatóan 28 ezer kilométeres óránkénti sebességgel lép a Föld légterébe. Szerencsére azonban ez a halott műhold is teljes egészében elégett a visszatérésekor.
 
Honnan tudjuk, mi várható?
A légkör folyamatos, műszeres pásztázása mellett a jelen pillanatban a szimulátorok segítik hozzá a tudósokat a várható események pontosabb beméréséhez. (A szó a latin simulare = utánoz, színlel szóból ered, amelynek a similis = hasonló az alapja.) A NASA-nál ORSAT a neve annak a szimulátornak, amely legutóbb az UARS érkezését játszotta le. A szerkezet azt jósolta, hogy a műhold a légkörbe való belépés után várhatóan 150 darabra hullik szét, és ebből 26 éli túl a zuhanást. A számítógépes modell szerint a zuhanás során felgyorsuló, 532 kilónyi roncs várhatóan egy 800 kilométeres átmérőjű területen csapódik majd be, a súrlódástól az izzásig felhevülve. Azt azonban nem tudták előre, hogy hol lesz ez a terület – az óceánon, egy sivatagban vagy mégis lakott területen? A NASA azzal nyugtatta meg a médiát, hogy ez utóbbinak a legkisebb az esélye, hiszen bármennyire is meglepő, a Föld nagyobb része lakatlan. És valóban így is történt: a műhold lakatlan területre érkezett, így nem volt szükség kiürítésre.

A jövőben egyre több űrszemét érkezik majd a Földre. Ha így megy tovább, az időjárás-jelentések szerves részei lesznek az űrszemét-esők előrejelzései is…

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum