Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A Brooklyn híd

2012. január 06., 19:07
 

Száznegyvenkét éve, 1870. január 3-án kezdték meg a New York-i Brooklyn híd építését, amelyet azután tizenhárom évvel később, 1883. május 24-én adtak át a forgalomnak. 1903-ig ez volt a világ leghosszabb acélkábeles függőhídja. Létrehozása – ahogyan a hidaké általában – több emberi áldozattal is járt.


 
Ködben talán még szebb is a híd, mint amikor minden részletét látjuk.
Nem jó sokat várni a kompra
Az 1800-as évek elején Brooklyn még csupán egy vidékies, gyér lakosságú terület volt, szemben Manhattan szigetével, amelyben kétszer annyian éltek, és ahol már gondot okozott a nagy zsúfoltság. Mindenesetre a két település között nélkülözhetetlen volt a kapcsolat, amelyet egy kompjárat biztosított, az East Riveren. Ezzel a komppal járt John Roebling, németországi mérnök is, aki 1861-ben vándorolt ki az USA-ba. Először földmérőként dolgozott, majd egy acélkábel-gyárat hozott létre, és hídépítéssel kezdett foglalkozni. Miután számára is sok kényelmetlenséget okozott, hogy csak kompon tud átjárni Manhattanbe, úgy döntött, hogy kézbe veszi az ügyet, és változtat a helyzeten. 1855-ben javasolta a kormánynak, hogy építsenek hidat a komp útvonalán. A politikai és gazdasági támogatásokat azonban csak két év elteltével sikerült megszereznie. Ekkor viszont létrehozták a New York Bridge Company-t, és így, újabb két év múlva, 1869 júniusában megkezdhették az előkészületeket, a következő év elején pedig nekiláttak a híd felépítésének. Roebling számára azonban, úgy látszik, fátumot jelentettek a kompok: az előkészületekhez szükséges utazások során egy alkalommal olyan szerencsétlenül lépett, hogy a lábát a komp a rakpart falához nyomta. És bár ez a baleset önmagában nem lett volna végzetes, a seb elfertőződött. Roebling tetanuszt kapott, amit akkor még nem tudtak hatékonyan gyógyítani, és ő belehalt a fertőzésbe. Szerencsére azonban a legfontosabb tervei készen voltak, ezért a halála nem hátráltatta a hídépítést. A munkát fia, Washington Roebling vette át, akire azonban szintén hatalmas próbatételt rótt ki ez a helyzet. Ő annak a keszonbetegségnek vált az áldozatává, amellyel akkor még szintén nem voltak tisztában az emberek. A pillérek alapozását a folyómeder alján, hatalmas búvárharangokban végezték. Ráadásul robbanószert is használtak, ami különösen veszélyessé tette a körülményeket. Az építkezések során húsz munkás is meghalt amiatt, hogy még nem ismerték a víz alatti nyomás hatását az emberi szervezetre. (A keszonbetegségről ld. a Menj a víz alá! című cikksorozatunk I. részét.) Washington Roebling azonban szerencsére nem halt bele a keszonbetegségbe, csupán lebénult tőle, így nem adta fel a munkát. Újabb szerencse, hogy felesége, Emily szintén értett a szakmához, emellett a saját ügyének is érezte a híd létrehozását, ezért magára vállalta mindazt a munkát, amelyet férje a betegsége miatt már nem tudott elvégezni. Végül a felavatáson ő ment végig elsőként a hídon, egy kakassal a kezében, amely a győzelmet szimbolizálta.
 
Amikor épült, még nem voltak ott a felhőkarcolók a híd hátterében. Ma már el sem tudjuk képzelni, mennyire más képet adott a híd, a szokványos méretű házak mellett.
Miért jelentett különlegességet a híd?
 
A Brooklyn híd a „hidak királynője”, vagyis a függőhíd szerkezeti megoldását képviseli. Függőhíddal jóval nagyobb távolságokat lehet összekötni, mint a pilléreken nyugvó ívhidakkal. Függőhidak már ezt megelőzően is voltak: az ókori Kínában pl. 101 méter hosszú hidat is építettek, kovácsoltvas láncokra felfüggesztve. Láncon függő szerkezeteket azután az újkorban Európában és az USA-ban is építettek, majd 1820 körül a láncokat felváltotta a drótkábel. Az első, drótkábeles függőhidat a svájci Fribourgban építették (az erről készült fémmetszetet megnézheted a Hidak c. könyvünk 35. oldalán). A tartókábeleket kötegekben szerelik föl, és mivel a legnagyobb szakítószilárdságot a spirális vezetés biztosítja, a kötegek mindegyike sodrott acélszálakból áll. A Brooklyn hídnak négy főkábele van, s ezek egyenként 40 cm átmérőjűek. A főkábelekről lelógó függesztő-kábelekhez összesen 23 000 km-nyi kábelt használtak fel. A hídpálya víz feletti legnagyobb magassága pedig 41 m, ami később szabvánnyá is vált a hídépítésben. Az építkezés közben egy alkalommal kiderült, hogy az egyik beszállító gyengébb minőségű huzalokból gyártotta a kábeleket, ezért Roebling további 250 kábellel erősítette meg átlós irányban a szerkezetet. A kábelek a hídoszlopokat és a hídpályát kötötték össze. A mérések során azután kiderült, hogy erre nem lett volna szükség, és hogy a híd így hatszorosan erősebb a szükségesnél, de a kábeleket ekkor már nem szerelték le, mert a formájuk különleges, egyedi esztétikai látványt hozott létre. És mivel nyitott szerkezet, az esetleges, erősebb szelek sem tudnak kárt tenni benne, ezért ez a világ legbiztonságosabb hídja.
 
Lehet, hogy éjszaka a legszebb?
Mi minden történt a hídon?
A hidat tehát 1883. május 30-án ünnepélyesen átadták a forgalomnak, amibe a gyalogos és az autós közlekedés egyaránt beleértendő. A gyalogosok egy részét azonban, úgy látszik, megrémítette az út szokatlan hosszúsága. S amikor június elején egy nagyobb szél kissé megmozdította a hidat, elég volt két ember pánikja ahhoz, hogy az összes, ott lévő gyalogosnak beszűküljön a gondolkodása. A hídon kész tényként terjedt el, hogy mindjárt le fog szakadni, és mindenki meg fog halni. Ettől kezdve már hiába, hogy ennek semmi kézzelfogható jele nem volt, az emberek egymást letaposva kezdtek rohanni a partok felé. A hamis hír végül önmagát beteljesítő jóslatként oda vezetett, hogy tizenkét ember valóban meghalt, de nem azért, mert a hídon bármiféle rés támadt volna, hanem azért, mert a pánikba esett gyalogosok egyszerűen összetaposták őket.
Mint minden híd, ez is vonzotta azokat, akik szeretnek magasból leugrálni, így egy időben megindult a versengés a Brooklyn híd Legsikeresebb Leugrója képzeletbeli címért. Sajnos azonban az első „versenyző”, Robert E. Odlum csupán a leugrást teljesítette, a sikerességet már nem: belehalt az ostoba vállalkozásba. Ezután volt, akinek valóban sikerült túlélnie a vízbe érést, de olyan is, aki oda se ment, ki sem próbálta, viszont olyan sikeresen mesélte el az „eseményt”, hogy egy ideig sztárként ünnepelték. 1884-ben viszont elefántok vették birtokba a hidat: egy cirkusztulajdonos hajtotta át őket, hogy ezzel is bizonyítsa a szerkezet biztonságát. A híd azóta New York egyik legnagyobb látványossága és szimbóluma is lett, s emellett a szólásmondások közé is bekerült. Aki ugyanis egy kicsit gúnyolódni akar a másik nagyotmondásán, az azt mondja neki, hogy „na jó, akkor eladó a Brooklyn híd is, megveszed tőlem?”
A híd Európában is többet jelent egy egyszerű építménynél. Az orosz Vlagyimir Majakovszkij a Brooklyni híd címmel írt verset róla, és abban az emberiséget is túlélő szimbólumnak látta (részlet):
 
Majd ha
eljön
a világ vége,
bolygónkon
a káosz
mindent szétfeszít
s csupán
ez marad meg
a semmiségben,
az enyészet fölé hajló büszke híd, akkor,
ahogy tűnél apróbb
csontleletek nyomán
az őshüllőt
rekonstruálják
a múzeumban,
úgy
ebből a hídból
a késő tudomány
fogja idézni,
hogy mi volt
a mi korunkban.


Lévai Júlia


A hidak történetéről és az építészeti technikákról még többet megtudhatsz a Hidak és alagutak című Mi MICSODA kötetből!
 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum