Hullámvasút

2012. május 10., 09:44
 

Démon, Vámpír, Ciklon – csupa olyan név, amelyet az emberek azért adtak a hullámvasutaknak, hogy ezzel is érzékeltessék: itt valami olyasmit lehet átélni, aminek egyszerre van köze a természet félelmetes erőihez és az emberhez. A hullámvasúton nem történik más, minthogy az ember tudatosan kiteszi magát az egyébként befolyásolhatatlan gravitációnak és a centrifugális erők hatásainak, amelyeket azonban itt mégis biztonságos keretek közé szorítottak. Az élmény szinte semmihez sem hasonlítható. Aki már eldöntötte, hogy felül egy hullámvasútra, az már menet közben nem szállhat ki belőle, így nincs más választása, mint tökéletesen átadni magát a zuhanások és emelkedések, átfordulások általa befolyásolhatatlan helyzeteinek. Vagyis annak, hogy egy időre tökéletesen kiessen abból a megszokott térből és időből, amelyben egyébként, a talajon járva él, és mégis élvezze, hogy ez történt vele.


 
Thompson hullámvasútján még viszonylag szelíd hullámok voltak, merész hurkokról még senki sem álmodozott.
Hogy született a hullámvasút ötlete?
Mint a legtöbb, szellemes találmányhoz, ehhez is a természet kínálta föl az alapötletet. Pontosabban az időjárás, amely pl. Szentpétervár környékén gyakran meglehetősen hideg és sok jeget termel. Az ott élők, valamikor a 18. században kihasználták a hosszasan megmaradó jeget, és abból 50 fokos szögben, fa támasztékokkal biztosítva hegy alakú csúszdákat építettek, huszonnégy méteres magasságig. Ezek voltak az első, olyan építmények, amelyek a speciális térkihasználáson alapuló, közösségi szórakozást szolgálták. Az orosz csúszdák emlékére sok nyelvben még ma is russian mountains („orosz hegyek”), vagy ennek megfelelő, helyi változata a hullámvasút neve. (A románban pl. montagne russe, a spanyolban montaña rusa, az olaszban montagne russe, stb. Vicces, hogy ezzel szemben éppen az oroszok american mountains-nek („amerikai hegység”) hívják a hullámvasutat, aminek az a magyarázata, hogy végül Amerikában vált bevett formává ez a játék.)
Ahhoz azonban, hogy vasútszerű szerkezet is legyen a magasban csúszkálásra alkalmas építményből, egy munka szülte kényszer is hozzájárult: az egyik, pennsylvaniai bányatársaságnak rendszeresen kellett szenet szállítnia egy olyan városba, amely jóval mélyebb szinten feküdt a telephelyénél. Ehhez1827-ben egy gravitációs erőn alapuló vasutat építettek, amely egy 14 km hosszú, lejtmenetben haladó pályán futott, változatos kacskaringókkal.A szénszállítás természetesen a szükségletekhez igazodott, ezért nem volt folyamatos, a környéken lakókat azonban egyre kíváncsibbá tették a pálya izgalmas lehetőségei. Ezért a bányatársaság az 1850-es években 50 centért megengedte a lakosoknak, hogy felüljenek a csilleszerű kocsikra, és – feltehetőleg nagyokat sikkangatva – kiélvezzék az éles és gyakran meredek kanyarokat. Ettől kezdve már a vasúttársaságok is beszálltak a sajátos játékba, és ahol kisebb volt az utasforgalom, ott egyre-másra építettek be kifejezetten szórakoztató célú, meredek és kanyargós pályán futó vonatokat a menetrendbe. Mígnem 1884-ben egy amerikai üzletember és feltaláló, Adna LaMarcus Thompson (1848-1919) megépítette az első, gravitáción alapuló, önálló hullámvasutat. Az építő személye nem volt véletlen: Thompson eredetileg ács volt, így jól ismerte a fából építhető szerkezetek összes lehetőségét és tulajdonságát. Építményét 1884-ben nyitották meg a Brooklyn-beli Coney Islanden.A vasút akkor még úgy működött, hogy az utasoknak fel kellett mászniuk egy állványzat tetejére, majd egy 180 méteres pályán kis kocsikban lesiklottak majd föllendültek a szemközti állványzat tetejéig. Ott a kocsikat áttették egy másik sínpárra, amelyen az utasok visszalendülhettek a kiindulópontra. A fejlesztés következő lépése az volt, hogy a két sínpárt egy végtelenített, ovális pályára cserélték, hogy ne kelljen a kocsikat mindig átpakolni. Ettől kezdve a fejlesztések iránya magától adódott: szélesíteni és variálni kellett a pályát. Az első, teljes körön futó hullámvasút 1885-ben épület meg (tervezője Phillip Hinkle), és ebbe már egy felvonót is beépítettek, amely sokáig Brooklyn egyik legizgalmasabb látványosságát jelentette. Az ötletgazda Thompson azonban semmiképp sem akart lemaradni, ezért 1886-ban azzal állt elő, hogy most már kissé horrorisztikus elemeket is beépített a műbe: ijesztő képekkel telepingált, sötét alagutakon vezette át a vonatjait.
 
Így lehet jól bebiztosítani egy hullámvasút kocsiját, eltérő síkban beszerelt kerekekkel.
Mi jelentette a biztonságot?
A hullámvasutak sokáig fából készült pályákon futottak (a budapesti is ilyen volt), amelynél hosszú távon a fa kopása vagy túlszáradása jelentette a legnagyobb veszélyt. Ennél is fontosabb volt azonban az, hogy a száguldó kocsik olyankor se essenek le a pályáról, amikor a súlyviszonyok nem feltétlenül segítenek rá a fennmaradásukra.  Ezért fontos lépést jelentett John Miller 1919-es szabadalma, melynek lényege, hogy a kocsikat három irányból tartották meg a kerekei. Ettől kezdve a világ minden táján ez vált szabvánnyá, a kocsik gyártásakor. Az új megoldáshoz természetesen új pályák is kellettek. A legbiztonságosabb megoldás 1959-ben született meg, Disneylandben, ahol az ún. Matterhorn Bobsleds pályán megjelentek az első acélcsőből készült sínek. Ezek nagy előnye, hogy az addigi, fa vasúti sínekkel szemben az acélcsőben futó kerekek bármilyen irányba mehetnek, és így sokkal több térbeli lehetőséget lehet kihasználni a pályán, például hurkot, dugóhúzót és sok, egyéb rafinált formát lehet beépíteni. Ennek ellenére még ma is készülnek fából hullámvasutak. Abban azonban mindegyik egységes, hogy ma már a legkorszerűbb számítástechnikai módszerekkel vezérlik a szerkezeteket. Ezek a hullámvasutakon sokféle biztonsági rendszert nyújtanak, amelyek legfontosabbika a blokkoló rendszer. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen beprogramozták az egyszerre futó szerelvények ütközésének kizárását, a fékezésekkel.  
 
Japán egyik hatalmas szórakoztató központjában áll ez a műalkotással felérő, fehér hullámvasút.
Mióta van nálunk hullámvasút?
A mai Vidám Park helyén 1838-tól az ú.n. Vurstli működött, majd 1910-ben megnyílt a Vidám Park előde, az Angol Park, amelyben már volt hullámvasút, amerikai vasút néven. Ez Dragon Ervin építész tervei alapján 1925-27 között épült. Ennek faszerkezetét nagyjából öt-hat évenként felújítják, amihez egy különlegesen szívós és rugalmas fenyőfajtát használnak fel. Később emellett fölépítettek egy Ciklon nevű, merészebb, fémvázas szerkezetet, amely nagyjából a század végéig szolgált, majd ezt váltotta 2000 tavaszán a még modernebb Looping Star. Ennek berendezését húsz kamion szállította a Vidám Parkba. Különlegessége, hogy a legnagyobb hurok 24,5 méteres a pályáján, és amikor ehhez érnek az utasok az olykor 75 kilométeres sebességgel száguldó szerelvényen, a hurok felső pontjain fejjel lefelé lógnak, akár a denevérek. A lezuhanástól azonban nem kell tartaniuk, hiszen a centrifugális erő fölfelé nyomja őket. Mint látható, a fizikában nemcsak meg lehet bízni, de még a szórakozásunkra is bármikor föl tudjuk használni az erőit, ha tudjuk, hogyan kell tennünk.
 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum