Az órák születése

Március végén – amikor reggel hamarabb köszönt be a nappali világosság – világszerte egy órával előbbre állítják az órákat: eljött a nyári időszámítás ideje. Ezzel mesterségesen korábbra tesszük azt az esti időpontot, amelyben az emberek többsége aludni tér, így este kevesebb áramot használunk. A megjelölt napon mindenki végigjárja a lakását, és az órái típusától függően, kisebb-nagyobb bosszankodások kíséretében, de többnyire sikeresen átállítja az összes, a környezetében és esetleg a testén található időmérő eszközt. Talán még el is gondolkodik azon, hogy vajon mióta van módja az emberiségnek arra, hogy egyáltalán mérje valamivel az időt. És hogy pontosan mérje, mert hiszen az is fontos szempont.

Az egyiptomi obeliszkeket (magas, felfelé keskenyedő oszlopokat) általában arany lapokkal fedték be, s az oldalára a napistenhez szóló imákat véstek. Emellett azonban ezek a szobrok az árnyékaik révén a napóra szerepét is betöltötték.

Kiindulópont: az ismétlődés
Az idő mérését a természet állandó, megbízhatóan ismétlődő, vagyis ciklikus jelenségei tették lehetővé. A legfeltűnőbb természetesen a nappalok és éjszakák váltakozása, így valószínűleg az „egy nap” lehetett a legelső, meghatározott egység. Ezt követte az óra és a percek-másodpercek rendszere. Emellett még a Hold fázisváltozásait és az egyéb, csillagászati jelenségek megfigyeléseinek eredményeit is felhasználták az időmérésben. Később, a technika fejlődésével tovább bővült a készlet: az inga lengésideje és a kvarckristály egyenletes rezgése is tényezővé vált.
Az órákhoz felhasznált anyagok meglehetősen változatosak: ott van köztük a homok, a víz, a tűz, a hang és az illat, fák és fémek a mechanikus órákhoz valamint kristályok és további fémek az elektromosokhoz. A legelső, időmérésre felhasznált dolog mégis egy anyagtalan, kézzel nem megfogható jelenség volt: az árnyék.

Napórák és vízórák
A legősibb időmérő eszköz a napóra volt. Lényege, hogy a Nap mozgásának függvényében egy földbe szúrt, egyenes bot árnyéka jelöli az időt. Gyakorlatilag ez volt az első „óramutató”, amely azonban épp azzal mutatta az időt, hogy ő maga egy helyben állt. A napóra  jelezte a delet – amikor egy napon belül a legrövidebb a Nap árnyéka –, de egyúttal a nyári-téli napfordulót is – amikor egy esztendőn belül a legrövidebb ill. a leghosszabb az árnyék. Az első naptárakat a napórák léte tette lehetővé, vagyis ezek alapján tudták felosztani az évet, egyenlő egységekre.

A vízórának ez volt a legegyszerűbb formája. Megbízhatatlanná tehette azonban, ha túl erősen sütött rá a nap, vagy ha beleugrott egy béka…

Az első napórákat valószínűleg a káldeusok (az újbabilóniai birodalom alapítói) készítették: ők egy sima kőlap közepére szúrtak le egy vékonyra faragott pálcát, és így, a tapasztalatok alapján berovátkázott kőlapon elég nagy pontossággal lehetett leolvasni, hogy hol is jár az idő. Az egyiptomiak napórája (nagyjából a Kr. e. 5. századtól) ezzel szemben egy homorú, félgömb alakú szerkezet volt, görögül „szkafi”-nak hívták. Természetesen a rómaiak is használtak napórát, amely többnyire szintén egy kissé homorú márványlap volt, és solarium volt a neve. De léteztek elliptikus formájú órák is, amelyeken az állatöv jegyeit is ábrázolták. Később fedett épületekben, gyakran templomokban helyeztek el napórát, ahol a fény a mennyezeten kialakított nyíláson át hatolt be, és innen futotta be a padlón kialakított számlapot. A fény mellett azonban a homok és a víz is alkalmas arra, hogy folyamatot mérjen, hiszen egyenletes folyásra vagy csöpögésre kényszeríthető. A homokórát szintén ismerték már az ókorban, de mivel ehhez célszerűbb volt üvegedényeket alkalmazni, ami nem volt mindenütt megoldható, a homoknál könnyebben használhatónak bizonyult a víz.
Az első vízórák – klepszidrák – közönséges, henger alakú tartályok voltak, amelyek alján lyukat vágtak. Ahogy apadt a víz, úgy bukkantak elő a tartály belső oldalán a rovátkák, és jelezték, hogy hanyadik óránál tart az idő. Ez azonban kevésbé megbízható időmérő eszköz volt, hiszen a hőingadozások és a párolgás is belejátszottak a víz állapotába, emellett leolvasni sem lehetett könnyű. Egyszóval kissé nehézkes megoldás volt ahhoz, hogy zárt, közösségi helyeken, például bírósági tárgyalásokon hasznát vegyék, holott ezeknél fontos volt tudni, hogy hány óra van. Az ókori „óragyártás” azonban igazodott az igényekhez, és ennél pontosabb klepszidrák is megjelentek. Az alexandriai Kteszibiosz nevéhez fűződik az a korszerűbb szerkezet (Kr.e. 124-ből), amelynek tartályában egy úszót helyeztek el. Az úszót fonal kötötte össze egy könnyen leolvasható, már mutatóval is ellátott, kerek számlappal. Ahogy csökkent a tartályban a víz, a fonal révén az úszó annál nagyobb húzóerőt gyakorolt a számlapra, és mozdította el a rögzített mutató alatt. Magyarán: az első, mutatós órán még nem a mutató, hanem a számlap mozgott egyenletesen. Az órák fejlődésének végül az vált a kulcsává, hogy miként lehet megoldani a számlap és a mutató egymáshoz viszonyított helyzetét. Erre azonban Európában még sokáig kellett várni.

A strasbourgi katedrálisban a régi, alakos óra mintájára 1842-ben is elhelyeztek egy órát. Ezen minden órában a Halál alakja jön elő, hogy kaszájával elüsse az órát. Emellett minden délben elvonul a tizenkét apostol, Jézus előtt.

Hogy éghetett a szerzetesek körmére az óra?!
Bár az arab kultúrákban a középkor elején már léteztek bonyolultabb, különféle mechanikai trükköket alkalmazó szerkezetek, Európát ezek az újítások még nem érték el. A fejlődés abban állt, hogy a fény, a homok és a víz mellett megjelent a gyertya és az olaj, felhasznált alapanyagként. A kolostorokban elsősorban gyertyákat használtak. Először 900 körül jelentek meg azok a szerkezetek, amelyek az égő gyertyából leolvadó viaszoszlopot próbálták mutatóként értelmezni. Hamar rájöttek azonban, hogy a viasz anyaga másképp is kihasználható. Az újabb találmányhoz az vezette el őket, hogy az egyhangú imádkozásokba belefáradó szerzetesek időről időre elaludtak, és az ébren tartásukhoz kevés volt a gyertya fénye. Valamilyen hangra volt szükség ahhoz, hogy felfigyeljenek az idő múlására.
Így találták ki, hogy felosztották a gyertyák törzsét, és minden egyes osztásnál egy jó, vastag fémszöget szúrtak bele. Az így preparált gyertyát pedig fém tálkába tették. Amikor a gyertya olvadása elért egy-egy szöget, az kicsúszott az olvadt viaszból, és – ha csak nem esett mellé – megzengette a fémtálkát, amitől a szerzetes a szívéhez kapva felriadt. Ha mégsem ez történt, akkor bizony a preparált gyertyaóra az alvó kolostorlakónak gyakran a körmére égett. Mindenesetre ezzel megvolt tehát az ébresztőóra, mint „műfaj”. Most már csak azt kellett kitalálni, hogy miként lehet ezen előre beállítani pontos időket, és biztosítani, hogy az óra többek számára is egyszerre jelezze, ha valaminek eljött az ideje. Ezt a problémát is a szerzetesek oldották meg, a 12. században, de már mechanikus szerkezetekkel.
A szerkezet mozgatója egy súly volt, amelyet fonal kapcsolt egy hengerhez. Itt jelentek meg először a fogaskerekek, amelyeket a súly hozott mozgásba. Ezek mozgásához azonban kellett egy szabályozó: ez volt a gátszerkezet. A 13. században jelent meg egy nagyon fontos, további alkatrész: a horgony, amely egy ugyanarra a rúdra rászerelt, két lapátka volt. A lapátkáknak mindig meg kellett érinteniük a gátkerék egyik fogát, így biztosítva a forgás egyenletességét. A mechanizmusnak fontos része volt a tengely végére szerelt keresztrúd, a foliot is. Az első ébresztőóráknak még nem volt számlapjuk, ehelyett ütőszerkezet jelezte az órákat. A 15. századtól azonban már megjelentek a római számokkal ellátott számlapok is. Lassan kialakult a mechanikus órák állandó szerkezete, amely a következőkből áll: motorkerék, amely lehet súly- vagy rugóhajtású, fogaskerékrendszer, gátszerkezet, szabályozó (foliot, inga vagy egyéb billegő), számlap és ütőszerkezet, mutatóval. A fennmaradt adatok szerint az első mechanikus óra Pierre Pipelard műve volt, aki a francia Szép Fülöpnek ajándékozta a teljes egészében ezüstből készült és ólom súlyokkal működtetett szerkezetet. (A Vaskirálynak vagy Márványkirálynak is nevezett IV. Fülöp 1285-től 1314-ig uralkodott.) Az órásmesterség egyébként ebben az időben nem tartozott éppen a legnyugodtabb foglalkozások közé: az ügyes kezű szakembereknek folyamatosan úton kellett lenniük, hogy ellássák a városokat az óráikkal. Ekkoriban ugyanis már egyre több helyen tartottak igényt arra, hogy minden településeknek legyen saját, közös órája is. Amiből persze az is következett, hogy a székesegyházakra vagy egyéb, közösségi épületekre fölszerelt óráknál egyre fontosabbá vált a szépség és az érdekesség. Így például a strasbourgi székesegyházra 1354 táján fölszerelt óraművön már megjelentek a mozgó bábuk is, amelyek szabályos időközönként bújtak elő a szerkezetből, a lakosság szórakoztatására. Az órák későbbi története éppen ezért nem pusztán a felhasznált anyagok és működési módok gazdagodásának, hanem az esztétikai színesedésnek a történetévé is válik.

 

Lévai Júlia

Tudj meg még többet az időről és az idő méréséről a Mi MICSODA sorozat Az idő című kötetéből!



www.mimicsoda.hu