Ella Fitzgerald, 97

Ha élne, 2014. április 25-én a kilencvenhetedik évét fejezné be a „jazzéneklés nagyasszonya”, Ella Fitzgerald. 1996 óta azonban a születésnapja már csak emlékezést jelenthet. Ám biztosak lehetünk benne, hogy három év múlva, a századik nagy ünnep lesz a világon, hiszen Fitzgerald igazi művész volt, aki az elsöprő erejű rock-korszak kezdetén is meg tudta őrizni kiemelt helyét. Hangjára milliók emlékeznek. Budapesten először 1968. február 29-én adott koncertet, a Tee Carson trió kíséretével. Másodszor 1970. május 20-án járt a fővárosban. Mindkét alkalommal az Erkel színházban lépett fel, ahol a pótszékeken is ültek. Az 1970-es koncertről rádió- és TV felvétel is készült, ám a rajongók csak a rádióban hallhattak egy-egy számot, a tévében a koncertet nem adták le. A rádiófelvétel alapján jóval később, 1990-ben, egy külföldi, Ella in… (Hamburg, London, Rome stb.) című sorozat keretein belül megjelent egy CD, Ella in Budapest, Hungary címmel.

Egy fiatalkori arckép

Fiatal lányként a szving korszakban
Ella Jane Fitzgerald 1917. április 25-én született, Newport News-ban, szegény fekete családban, ahonnan akkoriban különösen nehéz volt kitörni. Az USA-ban a múlt század elején még nem volt jogegyenlőség, és az egykor rabszolgaként behurcolt feketék utódait nem tekintették egyenrangú embereknek. A feketék egyedül a művészeti ágakban – elsősorban a zenében – vívhattak ki maguknak elismerést, hiszen ott nehezebb volt megkérdőjelezni a  teljesítményt, a tehetség erejét és sikerességét. Szerencsére az erős amatőr (műkedvelő) mozgalmak utat kínáltak a fiataloknak ahhoz, hogy ha valóban tudtak valamit és kitartóan dolgoztak is a tehetségükért, akkor a méltó helyükre kerüljenek. Ella Fitzgerald is az amatőr mozgalmak révén került fel a színpadra. Igaz, eredetileg egy táncversenyre jelentkezett, ám mivel görcsöt kapott a lába, a megértő zsűri azt a lehetőséget adta neki, hogy ha tud, énekeljen egy dalt. Ella tudott egy dalt, és máris akkora sikert aratott, hogy beválogatták a harlemi Apollo színház versenyére. Itt hallotta őt a korszak egyik, legendás jazzdobosa, Chuck Webb, aki azonnal le is szerződtette a zenekarába. Ella alig múlt húszéves, amikor megjelent a Tisket A Tasket című dal az előadásában, és azonnal slágerré vált. Chuck Webb halála után Fitzgerald vezette az együttest, 1942-ig. Eközben a legnagyobb zenészekkel énekelt, így például a zongorista Oscar Petersonnal, akinek akkoriban egy triója volt. De a legnagyobb hatással akkoriban a jazz-trombitás Dizzy Gillespie zenéje volt rá. A dél-karolina-i trombitás, zenekarvezető, énekes és zeneszerző Gillespie az elsők között vitt be a zenéjébe latin és afro-kubai zenei elemeket, olykor salsa-ritmusokat és tempókat is. Charlie Parkerrel együtt fontos alakja volt az akkor születő bebop stílusának. Ennek jellemzője a töredezett, gyakran izgatott ritmus, amely arra késztette Fitzgeraldot, hogy maga is kipróbálja ugyanazokat a hanghatásokat, a saját énekhangján. Így formálódott ki az attól kezdve scatnek nevezett stílus, amelynek lényege, hogy az énekes konkrét jelentés nélküli szótagokból, gyakran improvizálva építi föl a dallamot. Ez a fajta éneklés nagyon sok féle érzelem, hangulat kifejezésére alkalmas: az, hogy a rövid hangok sóhajtásszerűek lesznek-e, vagy félelmet tükröző kiáltások, máskor örömrikoltások, vagy éppen egy mindent átfogó gesztus kifejezése kedvéért egyetlen, nagy futammá állnak-e össze, az mindig az előadók fantáziáján, hangulatán és improvizációs készségén múlott.

Ilyennek láthatta a budapesti közönség, a tökéletes átélés pillanataiban.

Együtt a legnagyobb hangszeresekkel
Az ötvenes évek elején Magyarországon a jazzt, annak dallamosabb, szvingesebb irányzataival együtt a politika az általa erkölcstelennek minősített, „coca-cola mámorban fetrengő”-nek elképzelt nyugati élet szimbólumának tekintette, ezért gyakorlatilag betiltotta. Az egy, majd két csatornával működő Magyar Rádióban egyetlen jazz-számot sem játszottak le, de lemezeken sem árultak ilyesmit (kereskedelmi rádiók illetve magán hanglemezkiadók akkor nem létezhettek). Csupán néhány szórakozóhelyen játszottak jazzt, és ott is csak átiratban. Így mind a kor nagy hangszereseit, mind az énekeseit, köztük Ella Fitzgeraldot is csupán hírből ismerhette a nagyközönség. Az állami szigor azután, a hatvanas évekre lassan oldódni kezdett, és ide is eljutottak az olyan, hamar slágerré váló dalai, amelyek szerzője pl. George Gershwin, Irving Berlin, Cole Porter és Duke Ellington volt. Az ekkor pályája csúcsán járó Fitzgerald lassan egész Európát is meghódította. Ezt még külön segítette, hogy jó ideig Louis Armstronggal, a Satchmónak becézett, különleges stílusú trombitással és énekessel lépett fel. Satchmo, aki hazájának afféle kulturális nagykövete is volt, már 1965-ben járt Budapesten, és teltházas koncertet adott a Népstadionban. Igaz, a klasszikus énektechnikáktól alaposan eltérő, reszelős-rekedtes előadásmódját sokan idegenkedve fogadták, de egy idő után egyértelművé vált, hogy a rekedtes hang nem a tiszta intonálás vagy a kifinomultság hiányát jelenti, hanem éppen ellenkezőleg: többletet ad bizonyos életérzések, hangulatok, határhelyzetek, sokszínűségek érzékeltetéséhez. Satchmo művészete ezért hamar áttörte az ízlésbeli falakat, és értékeit, hatásosságát azok is elismerték, akik addig másfajta zenékhez szoktak. Satchmo tehát valóban követként tudott hatni Európában, és utat nyitott a további, különféle stílusokban játszó zenészeknek, így Ella Fitzgeraldnak is.
A 60-as évektől, a dallamos popzene divatjának felfutásától Fitzgerald is gyakrabban énekelt divatos és fülbemászó dalokat. Az 1970-es, budapesti koncertjén szintén több, akkoriban sikeres dalt hallhatott a közönség, így pl. David-Clayton Thomas-tól a Spinnin’ Wheel, a Cabaret és a Get Ready című számokat. De elhangzott a Casablanca című film világhírű betétdala, az As Time Goes By (a filmben ezt a két főszereplő, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart énekelte), Duke Ellington Satin Doll-ja, és az akkor újra világslágerekké váló Gershwin-szerzemények közül a Summertime is.

A Sid Collin-könyv első kiadásának borítója

„Ella mama”, ahogyan a pályája végén nevezték, addig énekelt, ameddig csak az egészsége azt megengedte. Hetvenéves kora után azonban már egyre kevésbé lehetett legyőzni a cukorbetegségét. A gyógyszerek akkor még kivédhetetlen mellékhatásai miatt csaknem megvakult, és az érszűkülettel is meg kellett küzdenie. Utolsó koncertjét 1993-ban adta, New Yorkban. Ezután amputálni kellett a lábát és egy szívműtétet is elvégeztek rajta. 1996. június 15-én ért véget a huszadik század egyik legnagyobb jazz-énekesének gazdag és szép, sokak számára nagy élményeket hozó élete. 
Hangjának megőrzésén ma is dolgoznak a lemezkiadók, és CD formában is közzé teszik a lemezeit. A tizenháromszoros Grammy-díjas énekesnő bekerült a Nesuhi Ertegunról elnevezett Jazz Dicsőségcsarnokba, az Amerikai Történelem Nemzeti Múzeuma pedig a díjait, a kitüntetéseit, filmfelvételeinek emlékeit, fellépőruháit és egyéb személyes tárgyait őrzi és teszi közzé, egy állandó kiállításon.
Életéről és az általa is fémjelzett korszakról Sid Colin írt könyvet, amelyben a kezdetektől követi az énekes karrierjét, miközben érzékletes leírást ad a harmincas évek, majd a háborús idők Amerikájáról, a dzsesszzenészek származási megkülönböztetésekkel nehezített, és csak fokozatosan emancipálódó világáról, a kiemelkedő szólistákról, zenekarokról, lemezcégekről és impresszáriókról. Colin sikeres könyve magyarul is olvasható.

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu