Ami a Dózsa-féle felkelést lehetővé tette

Ötszáz évvel ezelőtt zajlott le az a különösen nagy kiterjedésű és több szempontból is sajátos parasztháború, amely a Dózsa-féle felkelés néven vonult be a történelemkönyvekbe. A felkelés legfőbb jellemzője, hogy egy eredetileg merőben más célból megszervezett hadjáratot változtatott kifejezetten antifeudális harccá: egy török elleni hadjáratból vált a nemesség elleni háborúvá. Itt most azt nézzük meg röviden, hogy vajon mi alapozta meg ennek a lehetőségét.

A magyar szürke szarvasmarha a 14–15. században került be Magyarországra, valószínűleg a kunok révén. Akkor vált az ország egyik legfontosabb exportcikkévé, amikor Nyugat- és Dél-Európában a céhes ipar kibontakozásával megnőtt a városok szerepe, és a jobbágyok tömegesen tértek át a városi életformára. Az ő hússzükségletüket ettől kezdve a keleti területeken – köztük Magyarországon – tenyésztett marhák behozatalával oldották meg.

Mit jelentett Mátyás örökségének szétzilálása?
Az 1400-as évek második felében Hunyadi Mátyásnak (1458-1490) Magyarországot sikerült bekapcsolnia az európai vérkeringésbe. Uralkodása alatt megszilárdult a királyi hatalom, fejlődött a piacgazdaság és a kereskedés, erősödtek a céhek és elterjedtek a földbérlési formák, amelyek nagyobb szabadságot biztosítottak a vállalkozásoknak. Mátyás úgy alakította át a kincstartóságot, hogy minden évben elkészülhetett egy biztos költségvetés, a jogi intézményrendszert pedig úgy korszerűsítette, hogy létrejöhetett a szakbürokrácia. A délvidéken Mátyás védekező politikájának megfelelően erős végvári rendszer védte az országot a török támadásokkal szemben. A humanizmus és a reneszánsz pártolása révén pedig Magyarország egyértelműen bekerült a fejlett államok sorába. Ugyanakkor Mátyás uralkodásának ideje nem bizonyul elégségesnek ahhoz, hogy az ország egységessé és erőssé váljék. A király túl sok intézményt vont a személyes irányítása alá, és mivel néhány mezőváros kivételével nem erősítette a városokat (mert a településeket pusztán anyagi erőforrásnak, adózó egységnek tekintette), a polgárság változatlanul gyenge maradt. Nem épültek ki azok az érdekszövetségek, amelyekkel az ország gazdaságát és kulturális életét erősíthették volna. Ezért a Mátyás halála után megindult hatalmi harcban szinte kártyavárként omolhatott össze mindaz, amit uralkodásának harminckét éve alatt felépített.
Az őt követő II. Ulászló idején továbbra is fennmaradt az a rendszer, amelyből hiányoztak a kölcsönösségeket is tartalmazó hűbériség biztosítékai. Az emberek egyoldalú alattvalói viszonyban álltak azokkal, akik közvetlenül felettük voltak, sőt, a földbirtokosok jelentős része a magán-alattvalóinak tekintette a jobbágyait.
Mivel az országban nem alakultak ki tartományok vagy régiók, a városokat kevésbé kötötték össze a területi érdekeik, ezért egymással és a királlyal is csak ritkán szövetkeztek, egy-egy országos cél érdekében. II. Ulászló csak néhány kiváltságos várossal vagy csoporttal állt kapcsolatban, ezért a városok egyre inkább elszigetelődtek. És bár a törvények szerint a városok önálló rendet alkottak, egy idő után már az országgyűlésekre is csak ritkán hívták meg a követeiket. Mátyás halála után sem az állami intézményrendszer, sem az új király nem védte a városokat, így többségük gyakran vált a bárók vagy más városok szabad prédájává. Előfordult, hogy némelyik, erősebb város lakosai fegyverre kaptak, és egyszerűen lerohanták a szomszédos települést, hogy megszerezzék annak földjeit vagy a vámokból eredő adóforintjait.
A fennálló rendszerben tehát mind a városi polgárság, mint a király elszigetelődött, ami másfelől azt jelentette, hogy korlátlan teret kaptak a bárók és a nemesség különböző, erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportjai. Ezt erősítette, hogy a rendek II. Ulászlónak két, fontos feltétellel adták oda a trónt: nem vezethet be újításokat, és kizárólag a bárók alkotta tanácsra hallgat a kormányzásban. (A mai miniszterelnöki pozíciónak megfelelő tisztséget a nádor töltötte be, akit 1486 óta a rendek választottak meg, a király javaslatára. A nádorok afféle király-helyettesek voltak, hatalmuk azonban a rendek jóindulatán múlott.)
Mindez pedig egyre nagyobb erővel sújtotta a legkiszolgáltatottabb réteget, a jobbágyságot.
A 16. század elején a jobbágyságon belül sokféle réteg létezett. A legszegényebbek a zsellérek voltak, akik a jobbágyoknak kb. az egynegyedét tették ki. Többségüknek háza sem volt, fuvarozásból vagy irtásföldek megműveléséből éltek. Az ún. szabadosok mentesültek néhány adófajtától, így köztük jobb módúak és szegények egyaránt voltak. Ide tartoztak pl. a katonaparasztok (vojnikok), a falusi iparosok, a béresek és a gazdasági cselédek is. Mellettük kiemelkedőben volt egy jómódú réteg, amely elsősorban a marhakereskedéssel tudott kiemelkedni. Gyarapodásukat, polgárosodásukat azonban két tényező is megállította: egyfelől az általános európai gazdasági válság, másfelől a politikai elit törvényeinek sora.

Ilyen volt a pápai bullát kihirdető Bakócz Tamás címere. II. Gyula pápa váratlan halála után, 1513 februárjában Bakócz bekerült a széküresedés idejére megválasztott, háromtagú bíborosi tanácsba, így komoly esélye volt arra, hogy II. Gyula utóda legyen. A bíborosok szélesebb testülete azonban végül nem őt, hanem a X. Leó néven trónra lépő Giovanni di Medicit választották meg. Az új pápa kárpótlásként Észak-, Közép- és Kelet-Európa teljes hatáskörű apostoli legátusává nevezte ki Bakóczot, majd megbízta azzal a török elleni keresztes hadjárat vezetésével, amely Magyarországon a Dózsa-féle parasztfelkelésbe torkollott.

A törvények erős érdekellentéteket szültek
Az 1492-es országgyűlés egyes döntései hosszú időre meghatározták a gazdaság életét. A törvények szerint minden birtokos köteles a bérlőitől kilencedet szedni, amit azonban a bérlőknek ezentúl nem pénzben, hanem terményben kell odaadniuk. Ez hatalmas visszalépés volt, és azt jelentette, hogy a megtermelt javak kilencedik tizedét már nem a bérlő (többnyire jobbágy, kisnemes vagy maga a mezőváros), hanem a birtokos vihette a piacra. A javak egytizedét változatlanul az egyház kapta. A birtokos nemesség tehát ettől kezdve nem egy megszabott pénzösszeggel gazdálkodott (amit esetleg befektetéshez használt fel, hogy továbbfejlessze a vállalkozását), hanem a másoktól ingyen megkapott terményeket vitte a piacra, mint kereskedő. A bérlők gyarapodását pedig erősen korlátozta, hogy terményeik kilencedik tizedének haszna már nem az ő ügyességükön múlott. Ráadásul a birtokosok (az egyházi személyekkel együtt) további kiváltságokat kaptak: az országgyűlésen elérték, hogy a begyűjtött terményeket vám-, rév- és harmincad-mentesen szállíthatták, a számukra leginkább kedvező piacokra.
Az új törvények egyúttal alaposan megnehezítették a jobbágyok szabad költözését, így ők annak ellenére egyre kevésbé jutottak el pl. a mezővárosokba, ahol a legélénkebb kereskedelem zajlott, hogy közülük egyre többen foglalkoztak az akkor legerőteljesebben fejlődő állattartással, elsősorban lóval és szarvasmarhával, valamint szőlőtermesztéssel (évente akár 40-50 ezer marhát is kivittek az országból, elsősorban Itáliába, és a borkereskedés is kiugró volt). Elköltözésük, mozgékonyságuk azonban ettől kezdve nem a piaci keresleten, hanem azon múlott, hogy a városi szolgabírák mit engedélyeztek a számukra és mit nem. A továbbiakban  a jobbágyoknak hamarosan a vadászatot és a madarászást is megtiltották (1504), a szarvasmarhát és a lovat pedig ezentúl csak belföldön adhatták el, miközben ugyanebben a kereskedelmi ágban a nemesek kiemelt kedvezményeket kaptak. Súlyosbította a helyzetet, hogy nemcsak az országhatárokon, hanem a megyék forgalmasabb pontjain ill. az oklevéllel rendelkező királyi városokban is voltak vámhelyek, amelyek hálózata Ulászló idején egyre átláthatatlanabbá vált. Az 1510-es években szinte divattá lett, hogy ahol használható út vagy vízi átkelőhely volt, ott a földesúr önkényesen vámot szedett az arra haladóktól. Az évtized végére a vámhelyeknek csaknem az egyharmada törvénytelenül felállított, a kincstárat kikerülő pénzbehajtó állomás volt.
Ez a helyzet sértette a polgárosodni vágyó, a kereskedelemben egyre nagyobb szakértelmet szerző jobbágyokat, és szembeállította őket a nemesekkel.

Miért tekintették jó lehetőségnek a háborút?
Amikor 1514. április 9-dikén Bakócz Tamás érsek (nem mellesleg a királyi tanács török szakértőinek tiltakozása ellenére) kihirdette a törökök elleni hadba hívó pápai bullát, a  jobbágyok egy része úgy látta: ez a háború jelentheti számára a felemelkedést, hiszen a katonai érdemeket az állam vagyonnal, az egyház pedig általános bűnbocsánattal jutalmazza. A földbirtokosok azonban az aratási időre hivatkozva meg akarták akadályozni a hadba vonulást, és ezzel erősítették annak képét, amely szerint nemcsak a polgárosodás jogaitól, de még az örök üdvösségtől is meg akarják fosztani a jobbágyokat. Ebben a ferencesek egy csoportja is segítette a mozgalmat. A Székely Dózsa György vezette sereg – amely főként mezővárosi paraszt-polgárokból, gazdagabb árutermelő falusiakból és az alsópapság szolidáris tagjaiból állt – hamar a földesurak ellen fordult. Már 1514 májusától megindult az véres háború, amelynek célpontja már egyáltalán nem a törökök serege volt, hanem kifejezetten a hazai nemesség.
Az akkor nagyjából 3,5-4 milliónyi ország nagyon nagy anyagi- és vérveszteségekkel zárta le ezt a háborút, amely ráadásul még az erkölcsi színvonalat is a lehető legmélyebbre süllyesztette, a bosszúállás és az öncélú megtorlások legalizálásával.

 

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu