Száz éve tört ki az első világháború

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse (I. Ferenc József császár és király öccse) feleségével együtt Szarajevóba utazott, hogy megnézzen egy boszniai hadgyakorlatot. A hadgyakorlatnak és a látogatásnak az volt a célja, hogy demonstrálja a Monarchia erejét a feszültségekkel terhelt Balkánon, ahol a Habsburgok boszniai hatalmának 1908-as megerősítése felkorbácsolta az amúgy sem gyenge nacionalista indulatokat. És bár az uralkodóház még hat évvel később is magabiztos volt, a látogatás tragédiába torkollt: a trónörököst megölték.

Bosznia a Balkán egyik, legizgalmasabb és legszebb területe. Nemrég kutatások indultak annak céljából, hogy kiderítsék: a piramis alakú hegyek alatt vajon valóban mesterséges építmények húzódnak-e, a múltból, ahogyan azt sokan feltételezik. Az eddigi vizsgálatok azt bizonyítják, hogy ezek valóban emberi alkotások voltak.

Miért éppen Bosznia-Hercegovina?
Az egyik, legviharosabb történelmű, soknemzetiségű és viszonylag későn állammá formálódó ország 1482-ben török uralom alá került. A megszállás okozta helyzet azonban – a törököktől megszokott módon – kétarcú volt. A törökök alapvetően a terület politikai-társadalmi adminisztrációját alakították át, de vallási, nyelvi és kulturális kérdésekbe nem szóltak bele. Már csak azért sem, mert akkor pénztől estek volna el: mivel a hitük szerint muzulmán nem adózhatott, így nem volt érdekük áttéríteni a teljes lakosságot. Ezért egyfelől megmaradt az ország neve és egyházainak függetlensége, egyúttal erősödhetett a bosnyák nemzeti öntudat és identitás, másrészt viszont ugyanígy erősödtek a törökök kínálta felemelkedési lehetőségek, vagyis az összefonódások a megszálló hatalommal, ami gyenge államisághoz vezetett. A kezdeti időkben az előnyök érvényesültek. A vallásszabadság révén Bosznia lakosságának kulturális és vallási élete tovább színesedett. A szultáni dekrétumokkal védett ortodox és katolikus keresztények mellé a 15. század végétől, a nagy, spanyolországi zsidóüldözések idejétől jelentős számú szefárd zsidó menekült érkezett Boszniába, akik szintén szabadon gyakorolhatták a vallásukat. Igaz, a lakosok közül sokan áttértek az iszlámra, és ezért végül a muzulmán közösség vált a legnagyobb etnikai-vallási csoporttá, ám ennek hívei is megtartották szláv anyanyelvüket, ami szintén a nemzeti egységet erősítette. A négy, itt is meggyökerező vallás ekkor békében élhetett egymás mellett. A porta nyugalomra törekedett, és Boszniát hosszú ideig az általános jólét és virágzás jellemezte. A ma is jól ismert városok, mint pl. Szarajevó és Mostar ebben az időben fejlődtek jelentős regionális központokká, a kereskedelem és a városi kultúra fontos központjaivá. A 19-dik század végére viszont a függőség és a szegénység miatt súlyos ellentétek keletkeztek. Felkelések robbantak ki, amelyek közül a parasztok 1875-ös hercegovinai lázadása már nagy területekre is kiterjedt. A konfliktusok elmélyülése miatt a szomszédos balkáni államok és a nagyhatalmak is beavatkoztak, majd, az orosz erőkkel az élen, kiűzték a törököket. Ausztria és a Monarchia vezető politikai körei ekkor lecsaptak a helyzetre: a meggyengült Boszniát és Hercegovinát alkalmasnak látták arra, hogy területének megszerzésével kárpótolják magukat, az Itália fölötti uralom elvesztéséért.

Mi volt a magyar álláspont?
A magyar Andrássy Gyula ekkor még fontosnak tartotta elkerülni az ebben rejlő csapdát. Megértette, hogy a lépés súlyos konfliktusokhoz vezethet, mert nemcsak a szerbeket védő cári Oroszországgal, hanem a birodalom más nemzetiségeivel is szembeállíthatja a Monarchiát. Később azonban, amikor egyre erősebbé vált Boszniában egy nagy, délszláv állam kialakításának utópiája, megváltoztatta az álláspontját. 1875-ben a boszniai keresztények részvételével törökellenes felkelés zajlott, ami arra késztette őt, hogy maga is pártolja a terjeszkedést, immár a kereszténység védelmére hivatkozva. A területszerzés érdekében közös külügyminiszterként még titkos szerződést is kötött az oroszokkal arról, hogy a törökök legyőzése esetén a Monarchia az uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Ám miután az oroszok valóban legyőzték a szultáni csapatokat, az ezt követő, san stefanó-i békében (1878) eszükben sem volt teljesíteni ezt az ígéretet. Ezért 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és egyebek közt arról is határozott, hogy a Monarchia ugyan nem kap teljhatalmat, de a katonai ellenőrzése alá vonhatja Bosznia, Hercegovina és a Novipazari Szandzsák területét. Vagyis a birodalom ekkor még nem annektálta, csupán okkupálta (a hatalma alá vonta) Boszniát.
1878. július 29-én a Monarchia hadserege – elsősorban a keresztény lakosság védelmére hivatkozva – átlépte a határt (a Száva folyót), és megkezdte a berendezkedését a területen. Ezzel maga is hozzájárult, hogy Bosznia és környéke Európa egyik lőporos hordójává legyen. (Erről részletesen itt is olvashatsz: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1878_julius_29_bosznia_hercegovina_okkupacioja/.)
Mint az várható volt, ezúttal a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a megszállók ellen. A felkelést leverték, ám ezzel a térséget nemhogy stabilizálták volna, hanem éppen ellenkezőleg: még ingatagabbá tették, hiszen a vereséget követően bosnyák emigránsok tömegei áramlottak az Oszmán Birodalom felé. A boszniai lakosság körében a megszállás számos, gazdasági és kulturális haszna ellenére is folyamatosan erősödtek a függetlenségi, és ezzel együtt az eszközökben nem válogató nacionalista törekvések. Az egységes délszláv állam eszméje is tovább erősödött. A pártok szintén nacionalista alapon szerveződtek.
A Monarchia nem mérte fel a helyzet veszélyeit, amikor 1908-ban, a törökországi forradalmi változások hatására úgy döntött, hogy véglegesíti a hatalmát, vagyis jogi szempontból is bekebelezi, annektálja a területet, nehogy azt az ismét megerősödő Törökország visszaigényelhesse. A térségben azonban addigra az etnikumok és vallások együttélését az uralmi helyzetek a legvadabb ellentétekké fordították át.

Ferenc Ferdinánd (1863-1914)  osztrák főherceg, 1896-tól az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse

Miért nem robbant előbb?
A múlt század elején szinte az egész Föld térképét az határozta meg, hogy Európa országai közül melyiknek hol vannak gyarmatai és hogy melyik milyen területet szeretne még megszerezni, ami egyre több feszültséget okozott a térségben. Ezeket azonban sokáig féken tartották az érdekeltek egymás közti egyezségei.
Az egyik oldalon, a közös nyelv és kultúra összekötő erejéből adódóan először Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia oroszellenes kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Nem sokkal ezután (1882. május 20.) Németország, a Monarchia és Olaszország hozott létre egy új, hármasszövetségnek nevezett koalíciót, ekkor már kifejezetten franciaellenes céllal. Ez volt a központi hatalmak szövetsége, amelyből később Olaszország majd kilép, mert a gyarmatszerzést biztosabbnak látja az Antant keretein belül.
A másik oldalt az Antant képviselt. Ennek előzménye egy 1892. augusztus 17-én megkötött, orosz-francia katonai egyezmény volt, amelyet az 1904. április 8-án létrehozott francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale egészített ki. Ennek szó szerinti jelentése: „szívélyes viszony”, ami arra utalt, hogy a felek lemondanak egymás megtámadásáról és vitás esetekben egyeztető tárgyalásokat folytatnak. A „gyűrű” végül 1907-ben, az angol-orosz szerződés megkötésekor zárult be, ezért innen számítható a hármas antant léte. Mire bekövetkezett a trónörökös szarajevói látogatása, addigra mindkét szövetség államai meglehetősen erős katonai erővel rendelkeztek, gyakorlatilag fel voltak készülve egy háborúra.
Szerbiában eközben több titkos társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják az érintett területeket, ami a Monarchia területén hisztérikus szerbellenességet idézett elő. Magyarországon például az iskolákban is skandálták a gyerekek a számukra bizonyára alig érthető, gyűlölködő rigmust: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tiéd Hercegovina!”
Amikorra Ferenc Ferdinánd és felesége megérkezett Szarajevóba, az egész térségben hatalmas feszültség uralkodott.

A korabeli sajtóban ilyen és ehhez hasonló, romantikus stílusú rajzokkal ábrázolták a merényletet és az áldozatok elképzelt viselkedését. Ezen a képen éppen az a séma érvényesül, amelyben a nő még a saját bajában is óvó mozdulattal hajol a férfi fölé. Pedig szegény Zsófiának erre valószínűleg nem maradt ideje: súlyos haslövést kapott.

A szarajevói merénylet
A trónörököst többen is figyelmeztették a helyzet veszélyeire és a megerősített biztosítás fontosságára, Ferenc Ferdinánd azonban a jóságos és barátságos, a népét magához közel engedő uralkodó szerepét akarta erősíteni, ezért leállíttatta a szigorításokat. Ezzel a kivezényelt titkosrendőrök lehetőségeit is beszűkítette.
A trónörökös meggyilkolását a Fekete Kéz (másik nevén: Egyesülés vagy Halál) nevű szervezet vezetője, Dragutin Dimitrijević – egyúttal a szerb titkosszolgálat magas beosztású tisztje – kezdeményezte. A fanatikus nacionalista csoport a szerb hadseregből toborozta a tagjait, de ezúttal diákokat is kiképeztek a tervezett merényletre. Ezek között volt két egyetemista is, akik különösen szegény családból érkeztek és tüdőbajtól szenvedtek, ezért könnyen fanatizálhatóak voltak. Eredetileg közéjük tartozott egy harmadik is: Gavrilo Princip, akit közben a törékeny egészsége miatt alkalmatlannak minősítettek. Ő azonban, mint az Ifjú Bosznia nevű, hasonló szervezet tagja, mégis megjelent a nevezetes napon Szarajevóban. Vele együtt összesen hét terrorista várta Szarajevóban a trónörököst és Hohenberg Zsófia főhercegnét. 
A készülő akcióról a szerb miniszterelnök, Nicola Pasić is tudomást szerzett. Ő a megjósolható háborús konfliktus elkerülése érdekében a terroristák visszahívására utasította Dimitrijevićet, aki azonban az üzenetet akkora késéssel továbbította, hogy annak már ne legyen foganatja.
Ferenc Ferdinánd délelőtt útnak induló konvoja először az egyik, az Osztrák-Magyar Banknál várakozó terrorista előtt haladt el, aki ekkor nem látta alkalmasnak a helyzetet a merényletre. Másodszor a 19 éves Nedjelko Cabrinović közelébe kerültek. Ő azonnal rá is dobott egy gránátot Ferenc Ferdinánd autójára, amely viszont legurult onnan, és a hercegi párt követő autó alatt robbant fel. Így a párt nem érintette, de két tábornokot és tíz, a közelükben álló nézőt megsebesített. Ezután a hercegi pár sértetlenül megérkezett a városházára, ahol lebonyolították a fogadásukat. A program végeztével a főherceg kívánságára a helyőrségi kórházba indultak, a sebesültek meglátogatására. Mivel azonban az autó sofőrjét nem tájékozattak az útvonalváltozásról, egy útelágazásnál a kocsinak irányt kellett változtatnia. Ez volt az a véletlen, amely végül lehetővé tette a sikeres merényletet. Az addig passzivitásra kényszerülő Gavrilo Princip ugyanis éppen ennél a saroknál állt. A kocsi lassulása alatt meg tudta tölteni a pisztolyát, és pontosan célozhatott az utasokra, akiket sikerült is halálosan megsebesítenie. Princip ezután maga ellen fordította a pisztolyát, de a rá ugró emberek lefogták a kezét, így nem tudta megölni magát. Bíróság elé állították és húsz év börtönbüntetésre ítélték. Betegségébe azonban még ennek letöltése előtt, 1918-ban belehalt.

Gavrilo Princip (1894-1918)

A merénylet után megindult rendőri nyomozás megállapította a szerb titkosszolgálati vezetők bűnrészességét, ami még súlyosbította a helyzetet, hiszen így egyértelművé vált, hogy a szerb állam is támogatta a gyilkosságot. Súlyos politikai válság alakult ki, amelynek nyomán a Monarchia kormánya ultimátumot küldött a szerb kormánynak. Ezt a szerbek ugyan elutasították, de válaszként 1914. július 28-án hadüzenetet kaptak, ami az egész térségre kiterjedő háborút idézett elő. (Ennek abszurditásait egyebek közt a cseh Jaroslav Hašek híres regénye, a Švejk is megörökíti.) A konfliktusba a nagyhatalmak is beavatkoztak, és éveken át zajlott a milliók életét ellehetetlenítő öldöklés. A háború végül a kezdeményező Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával ért véget. A birodalom addigi területének jelentős részét elveszítette, miközben a merénylők álmai viszont beteljesültek: 1918-ban szerb vezetés alatt megalakult a független, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Egyúttal Magyarország is ekkor vált független köztársasággá.
Gavrilo Principet gyilkos mivolta ellenére a 20-dik század végéig, a délszláv háborúig a nemzeti hősöknek kijáró tisztelet övezte, Szerbiában. Szülőházából múzeum lett, és a merénylet helyén az aszfaltban egy képletes lábnyomot képeztek ki, az ő jelenléte emlékére.
Ma ezen a helyen már csak tábla őrzi a történelem egyik legismertebb merénylőjének emlékét, amelyen azonban már az is ott áll, hogy a cél csak az emberek békés egymás mellett élése lehet.

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu