A kravátlitól a mintás nyakkendőkig

„Vettél kravátlit?” – ez a kérdés még a múlt század első felében is gyakran elhangzott az aggódó szülők vagy feleségek szájából, minden olyan helyzetben, amelyben a család egy ifjú férfitagjának illett elegánsan felöltöznie. Az ifjú férfiak azonban akkorra már nem mindig szerették a szóban forgó ruhadarabot magukra venni. Inkább nyűgnek, kényelmetlenségnek érezték ezt a ruhadarabot, nyáron pedig szívesebben hagyták volna nyitva az ingük nyakát. Ezt azonban még sokáig nem tehették meg, mert a kravátli, magyarul a nyakkendő még sokáig hozzá tartozott a férfiak kötelező „komolyságához”.

Miért éppen kravátli volt a neve?
A nyakkendő furcsa neve, a kravátli a férfiak egyik, legkedveltebb tevékenysége (elnézést a humanista férfiaktól!), a háborúzás mellékterméke. A harmincéves háború idején (1618-48) a franciák oldalán harcoló horvát zsoldosok azzal különböztették meg magukat a többiektől, hogy a nyakukban színes sálat viseltek. Ennek a viseletnek a híre azután horvát specialitásként, „horvátságként” terjedt el a franciák között. És mivel a franciában a horvát népnév megnevezése „croate”, így a franciában kis torzítással hamarosan a „cravat” szóval kezdték jelölni az új ruhadarabot. Később, a Monarchia területén élő magyarokat valószínűleg a német és szláv nyelvek játékosnak hangzó végződései késztették arra, hogy a becéző jellegű kravátlit használják, ugyanerre.

A leggyakoribb kötési módot így szokták lerajzolni.

Mióta tekerik körbe a nyakukat a férfiak?
Az ember nyaka fázós, ezért valamiféle, nyakra kötött kendőt már a római legionáriusok is viseltek, ha hidegebb területeken kellett harcolniuk. Ez azonban még nem nevezhető nyakkendőnek, de még annak ősének sem. Az ősnyakkendőt valóban a horvátok találták ki, amennyiben ez egy keskeny, nagyjából egyforma szélességű szövetdarab volt, és nem négy- vagy háromszögletű kendő. Ahogyan az 1660-es évek táján hordott, különféle zsabószerű melldíszek sem voltak azok. A nyakkendő előfutárainak tekinthetőek azonban azok a csipkéből készült nyakravalók, amelyek az európai hercegek, grófok körében voltak népszerűek. És bár ennek föltekerése meglehetősen sok időt igényelt, a viselői éppen ezért minden körülmények között ragaszkodtak ahhoz, hogy az öltözékük kifejezze a különösen kifinomult gondosságukat. Ehhez tartották magukat akkor is, amikor csaták vezetésére kényszerítette őket a pozíciójuk. Így például 1692-ben, a steinkircheni csata idején is, amelynek sajátos következményeiről a korszak nagy filozófusa, Voltaire szintén beszámolt. E szerint ekkor a hercegeknek gyorsan kellett felöltözniük, ezért nem értek rá annak rendje s módja szerint föltekerni a nyakravalójukat. Így annak két vége madzagszerűen lógott rá a mellkasukra. Ám mivel ez az állapot nagyon hasonlított a kravátli már épp terjedőben lévő formájára, így a hercegek a tudtukon kívül csatlakoztak az új nyakkendődivat terjesztéséhez. Igaz, az 1700-as évek rokokója némi megtorpanást hozott ebben, hiszen a finomság és az érzelmesség kultusza inkább a könnyű anyagokból készült zsabókat részesítette előnyben. Ezeket akkor férfiak és nők egyaránt hordták, ahogyan a hozzájuk illő, feltornyozott és göndörített frizurákat illetően is egyformák voltak. (A férfiaknak ez utóbbihoz természetesen parókákat kellett beszerezniük.) A nyakravaló terén azután a francia forradalom hozott a szó minden értelmében gyökeres változást: a nyaktiló (guillotin) más jellegű „divatja” mellett ismét megjelent a nyakkendő-divat. A férfiak többsége ugyan széles fehér kendőt tekert a nyakára, de a forradalom hívei keskenyebb, fekete nyakkendővel fejezték ki a politikai állásfoglalásukat. Ettől kezdve pedig nem volt megállás: a polgárosodás során a nyakkendő megszűnt a gazdagok kiváltságának lenni, és a városi emberek egyenrangúságának egyik kifejezőként a hétköznapi viseletek állandó kellékévé vált. Amit megőrzött az úri viseletből, az az eleganciához és a komolysághoz való kötődése volt.

Johann Ender vízfestményéről az ifjú Széchenyi István Byron-csomóval megkötött nyakkendővel néz szembe velünk,1818-ból. A konzervatív Magyarországon bizonyára többen is szörnyülködtek ennek láttán, de ez őt egyáltalán nem érdekelte.

Nem mindegy, hogy kötik meg
Elterjedése kezdetén az egyébként duplán föltekert nyakkendő megkötése olyannyira bonyolulttá vált, hogy külön, rajzokkal ékesített tankönyvekben ismertették a nyakkendőkötés technikáit. Még az egyik, legnagyobb francia író, Honoré de Balzac is írt egy könyvet erről, A nyakkendőkötés művészete címmel. A szokás szerint iróniával is teli könyv bevezetőjében azt írja: „Nyakkendője elárulja, ki-ki mennyit ér – bemutatja az embert, leleplezi lényét, tükrözi szellemét."  Ezt igyekezett bizonyítani az angol költő, Byron is, aki az álla alatt nagy, laza csokorra kötötte a nyakkendőjét. Ez a megoldás hamar elterjedt a modernitás pártolói között, Byron-csomó néven. Már csak azért is, mert ez végre nyáron is eltűrhetővé tette a nyakkendőt, hiszen a többi típussal ellentétben nem kétszer, hanem csupán egyszer fogta körül a nyakat, és elöl lazábban feküdt fel a nyakra. Nem csoda, hogy a korszerűsítésekben szintén élen járó Széchenyi István ugyancsak ezt a fajta nyaksálat hordta. Ennek kicsinyített változataként született meg azután az egyéni hangulatú csokornyakkendő, amely már sokkal szorosabban kapcsolódott a viselője karakteréhez. Csokornyakkendőt akárki nem vehet föl – akihez nem illik a stílusa, azt egyenesen nevetségessé teszi.
A nyakkendők természetesen Magyarországon is elterjedtek, és ez egy időben a nyelvújítókat is izgalomba hozta. És mivel ők minden, idegen eredetű kifejezésnek igyekeztek színmagyar megfelelőt találni, ennek nevén is elgondolkoztak. Azt azonban már valószínűleg a humorérzékük diktálta, hogy a nyakkendőt is „lefordítsák”, és azt találják ki rá, hogy „nyaktekerészeti mellfekvenc”. Ez azután érhetően ugyanúgy nem terjedt el, ahogyan a gőzmozdonyra javasolt „gőzpöfögészeti tovalöködönc”, vagy a biciklit jelölő „egyen-billengészeti körduplány” sem. Ezeket ugyanis anélkül senki sem tudta volna kimondani, hogy közben ne csorogjon a könnye a nevetéstől, amihez aztán nélkülözhetetlenné vált volna egy „orrfuvolászati négyzetrongy” használata is…

Ma már bármi fölkerülhet egy nyakkendőre – akár Frédi és Béni is, a rajzfilmekből.

Vigyázat, jampec!
A későbbiekben a nyakkendők egyre lazábbakká és színesebbekké váltak és külön divathullámok főszereplői is voltak. A múlt század negyvenes éveinek végén például, a rock and roll zenék terjedéséhez is kapcsolódva a nyakkendőket úgy szabták, hogy hatalmas bogot jelentett rajtuk a kötés. Az anyaguk szélessége olykor elérte a 13 cm-t, és az addigi, hagyományos minták mellett figurális mintákkal – pl. vadászjelenetekkel vagy női portrékkal – is nyomták a nyakkendőket. Ennek divatját „merész viselet”-nek nevezték, amit azután 1951-ben az tetőzött be, hogy az egyik divatmagazin, az Esquire magazin bemutatta az ún. „Mister T”-t. Vagyis azt a figurát, akit az öltözéke a kiemelt, széles vállal szinte T-alakúvá tett. Az új stílus jellemzője a csőnadrág, fölötte laza, de kitömött vállú öltöny és keskeny karimájú kalapok A nyakkendő továbbra is feltűnően színes maradt, de elkezdett keskenyedni. A figurális minták helyére geometriai minták (négyzetek, háromszögek) kerültek, de az addig uralkodó átlós vonalminta is népszerű volt. Ez a divat már jóval visszafogottabb volt a háború utáninál, de még mindig vérlázítónak minősült a kommunistának nevezett, egypárti diktatúrák uralta országokban. Így például Magyarországon, a Rákosi-korszak idején (1949-56) szabályos háborút indítottak az általuk jampeceknek nevezett fiatalok ellen, azt állítva, hogy a csíkos zoknik és a sárga nyakkendők nemcsak az ízlést, hanem az erkölcsöt is rongálják. Szerencsére ezeket a kiegészítőket a krónikus áruhiány miatt amúgy sem igen lehetett beszerezni, így végül is alig találhattak efféle, megbüntethető „ellenséget”, de az emberek közérzetét, szabadságát és jó néhány zenei műfaj természetes fejlődését így is sikerült jelentősen csorbítani.
Mára a nyakkendők divatja ugyanolyan szabaddá lett, mint minden egyéb a ruhaviseletben, és éppen ezért már az sem érvényes, hogy aki elegáns, annak mindenképp nyakkendőben kell megjelennie. Sokkal fontosabb ennél, hogy az öltözék harmonikus legyen, és ezen belül már bármi elegánssá teheti azt, akinek épp az elegancia a leglényegesebb.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu