Karácsonyi finomságok

A karácsonyhoz sokféle étel kapcsolódik, és mivel ez egyben a születés, és a téli napfordulóhoz kapcsolódón a fény újjászületésének ünnepe is, főként olyasmi, ami a bőségre és a csírázásra-újraéledésre utal. Ezért élt hosszú ideig az ókereszténységből fennmaradt szokás, amely szerint az ünnepi asztalon az abrosz alá gabonaszálakat kell tenni, az asztalra pedig egy tálkában, egy gyertya köré pedig csíráztatott búzát. A süteményeket a sok-sok magból álló – tehát bőséget jelképező – mákkal ill. a szintén sok, apró darabból álló dióval kell megtölteni. Ugyanígy az ünnephez tartozik az alma is, amelyből annyit kell kitenni az asztalra, ahányan a családban vannak. És persze nem maradhatnak el a csillogást fölerősítő étkek is, mint amilyen például a díszes papírba csomagolt szaloncukor, vagy a fehérségével villogó habcsók, amelyek már viszont a fenyőfára kerülnek.

Ha ügyesen csíráztatjuk, gyönyörű, üde színfoltot jelenthet a búza a karácsonyi asztalon. És ha még egy gyertyát is beteszünk a közepébe, különleges hangulatot áraszthat. A szokás a régi paraszti életből ered, amikor Luca napján rendszeresen csíráztattak egy kevés „próba-búzát”. Ha a búza szép magasra és sűrűre nőtt, akkor abból a jövő évi termésre következtettek. De az is előfordult, hogy mindegyik cserépbe másfajta magot vetettek, és amelyik legszebben kelt ki, abból a fajtából vetették következő évben a kenyérnek valót.

Ki találta fel a szaloncukrot?
A szaloncukor története egy meglehetősen gyalázatos ötletlopással kezdődött. Az eset egy lyoni cukrászüzemhez kapcsolódik, amelyet egy Papillot (ejtsd: papijjo) nevű mester vezetett, az 1700-as évek második felében. Az ő inasa olthatatlanul beleszeretett egy lányba, aki az üzem fölötti emeleten dolgozott. És mivel az inasnak nemigen volt pénze díszesebb ajándékra, azt találta ki, hogy mindennap becsomagol egy-egy kis darab csokit egy vékony papírba, és azt csempészi ki ajándékként a lánynak. Csakhogy ezt valahogy nem érezte igazi, rangos ajándéknak. Hogy valamennyire mégis feldobja a dolgot, kedves szavakat, olykor költői idézeteket írt a papírra. Viszont nem szerette volna, ha ezeket más is meglátja, ezért az egész csomagocskára rátett még egy réteg papírt. Lehetőleg szép színeset, amitől a csomagocska most már valóban méltóvá vált az „ajándék” névre.
Sajnos azonban egy idő után Papillot-nak feltűnt, hogy a nap végére kissé mindig kevesebb a csokoládé, mint amennyit előállítottak, és nyomozásba kezdett. Persze hamar rájött, hogy kihez vezetnek a szálak. Sőt, rajta is kapta a „bűnöst”, amint éppen nagy gonddal dolgozik a fényes csomagolású ajándékon. Ám ahelyett, hogy ötletdíjjal jutalmazta volna és a továbbiakban rábízta volna egy külön kis ajándékcsoki-gyártó részleg vezetését (amelynek fölfejlesztése révén azután már annyit lehet keresni, hogy nem szorul az ilyen, apró csenésekre), kirúgta az inast, és ő maga kezdett bele az ötlet hasznosításába. Attól kezdve az üzem egy része átállt arra, hogy duplán csomagolt, díszes kiállítású csokikat gyártson. A belső papírra pedig gondosan megválogatott szövegeket írtak, amelyek immár nemcsak szerelmes üzenetek, hanem akár viccek, találós kérdések, ismertebb versek vagy szójátékok is lehettek,  így mindig szellemi izgalmat is jelentett egy efféle csomagocska megvásárlása. Az már a mester ötlete volt, hogy külső borítást a két szélén vagdossák be, hogy a korabeli divathoz igazodva kissé rokokósan könnyed legyen a hatás. Mindettől szépen fel is futott Papillot cukrászata, és az általa gyártott formának akkora sikere lett, hogy amikor száz év múlva, 1898-ban megalakult az első, nagyobb cég, amely már komolyabb gépekkel állította elő a csomagot, az eredeti gyártó után papillot-nak nevezték el a terméket, amelynek máig ez a neve. (Az inas sorsáról nincs hír, de reméljük, az ő élete is szerencsésen alakult, hiszen elég talpraesett volt hozzá.) A franciák tehát nem szaloncukrot tesznek föl a karácsonyfára, hanem csokoládéból álló papillot-kat. A szaloncukor elnevezés majd a németek ragasztják rá az édességre, a lakások szalonjára utalva. Hozzánk a német területekről bevándorló cukrászmesterek révén kerül át a szaloncukor. A nagy magyar író, Jókai Mór a 19-dik században a német „salonzuckerl” szó nyomán szalonczukkedlinek nevezte az édességet. A névből később elmaradt a becéző hangulatú végződés, és így lett belőle egyszerűen csak szaloncukor.

Miért nem csokiból készült a magyar szaloncukor?
Amikor Franciaországban már megszokott édesség volt a csokoládés papillot, itt éppen az ún. fondant-cukor jelentette az újdonságot. A fondant szintén francia lelemény: a túltelített cukoroldat felfőzésével készült, puha, kikristályosított massza neve. Hozzánk azok a német cukorműves mesterek hozták be, akik a 19-dik század első harmadában már komoly üzemeket működtettek. És mivel, úgy látszik, bennük volt nagyobb a vállalkozó kedv és az újítások iránti fogékonyság, ők voltak azok, akik azonnal átvették a különleges csomagolású édesség formáját, de a saját gyártásukhoz hozzáigazítva. A fondant alapú szaloncukrok előállításában élen járt a már akkor is nagynevű Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester. Ő az általa alapított, első magyar gőzüzemű csokoládégyárban folyamatosan gondoskodott a karácsonyi édességről, elsősorban legfőbb megrendelője, a (francia) Gerbeaud cukrászda számára. A szintén német származású Kugler Géza pedig a receptek terjesztésére is ügyelt: 1891-ben megjelent, Legújabb nagy házi cukrászat című könyvében17 féle szaloncukorreceptet is közzé tett. A magyar cukrászdák szaloncukrait a vevők természetesen közvetlenül megrendelhették a gyártóktól. Maguk határozhatták meg, hogy milyen ízű legyen a cukor és hogy milyen színű papírba csomagolják. Az sajnos elmaradt, ami az eredeti, francia cukrok különlegessége volt: a belső papírokra nálunk már nem kerültek föl szövegek. Ezek változatosságát később a külső borítás mintáinak gazdagodása pótolta, de azt a fajta élményt, amit a szövegek meglepetése idézett elő, ezek már nem hozták vissza.

Mákosat vagy diósat?

Főszereplő: a bejgli!
Bár mára igazi, magyar süteménnyé vált és kétféle magyar névvel – „tekercs”, „patkó” – is rendelkezik, szintén német eredetű karácsonyi étkünk a bejgli. Eredetileg Szilézia vidékéről származott, és, mint legnépszerűbb kalácsfajta, a 14-dik század óta ismerték Európában. Neve a beugen = meghajlít szóból ered. Hagyományosan dióval vagy mákkal töltötték meg, hiszen ehhez a két terméshez a világon mindenütt fűződnek hiedelmek: a dióról többnyire azt gondolják, hogy elűzi a rontást, a mákról pedig hogy a szaporasága révén bőséget hoz a házhoz. Később persze szabadabban variálódtak a töltelékek, így ma már gesztenyével, meggyel vagy aszalt szilvával is tölthetjük, sőt, lehet meggyes-mákos, gesztenyés-szilvás, almás-mákos és káposztás változata is. Hozzánk az osztrák cukrászok hozták be a szokását, a 19-dik század második felében. Segítette az elterjedését, hogy Magyarországon ekkortól kezdték német divat szerint ünnepelni a karácsonyt. És mivel a hazai, karácsonyi asztalokon is rendszeresen ott volt a kalács, a bejglinek nem volt nehéz ezt felváltania. A reformkortól kezdve már rendszeres finomságnak számított, és lassan magyar neveket is kapott: kezdetben pl. Czifray István1830-ban megjelent, Magyar nemzeti szakácskönyvében Posonyi finom mákos kaláts néven szerepelt, de másutt pejgliként is emlegették. Kisebb változatában pedig, a ma is ismert pozsonyi kifli formájában hétköznapi süteményként vonult be az étrendünkbe. Érdekesség, hogy Lengyelországban mandulás változata is van, és a tetejét olykor karamellel, mákszemekkel vagy kandírozott narancshéjjal díszítik.
Szűkösebb időkben, amikor általában nemigen tellett süteményre, a karácsonyi bejglit az emberek akkor is mindenképp előállították. Ám mivel hosszú ideig ez volt a vacsora egyetlen, igazi főszereplője, nem egyszer a humor céltáblájává is vált. Előfordult, hogy épp az ünnepek unalmát, ismétlődésének mechanikusságát jelképezte a bejgli, amely azonban mindig visszanyerte az eredeti becsületét, hiszen ha jól eltalálják az arányait, igazán nehéz felülmúlni.

A németországi Drezdában minden évben hatalmas gyümölcskenyeret készítenek, és közösen eszik meg, a piactéren.

Egy távoli rokon: a gyümölcskenyér
Ha Németországban járunk, mindenütt találkozhatunk a szintén gazdagon, ám egyúttal jóval vegyesebb töltelékkel készült tésztaspecialitással, a gyümölcskenyérrel. Ennek egyik, különleges változata a Dresdner Stollen, az ádventi gyümölcskenyér, amelynek már a márkája is védett. Jellemzője, hogy hűvös helyen tárolva különösen hosszú ideig eláll. Több száz fajtája létezik, s a legtöbbnek titkos a receptje. Ettől függetlenül Európa minden országában készítik, így nálunk is, de a karácsonyi asztalnál kicsit ritkábban van jelen, mint a bejgli. Drezdában viszont egy össznépi mulatságnak is a főszereplője. Elsőként Erős Ágost választófejedelem készíttetett 1730-ban egy olyan, hatalmas stollent, amely 1,8 tonnás volt, és amelyet 24 ezer szeletre lehetett vágni. Aki csak ott volt a közelben, az mind ehetett belőle. Azóta advent második szombatján Drezdában minden évben megrendezik a Stollenfestet, amikor is egy gigantikus méretű süteményt szállítanak el ünnepélyes keretek között a vásártérre, a város legnevezetesebb épületétől, a Zwingertől elindítva. És miután szerencsésen megérkezett, vidám zeneszó kíséretében felszeletelik és kiosztják a város népének a finomságot. Nálunk egyelőre ilyen hatalmas méretű, közösen elfogyasztandó sütemények nem készülnek, de ki tudja, hátha egyszer itt is szokásba jön az ilyesmi is. Addig azonban ki-ki egyenként lopkodhatja ki a fán csüngő, szép, színes papírokból a zselés vagy egyéb tartalmú szaloncukrot. Ez a fajta lopkodás ilyenkor nem számít bűnnek, csak arra kell vigyázni, hogy a papírokat mindig szép gömbölyű formára állítsuk vissza!

A magyar kabarék egyik legismertebb műsorszáma volt a hatvanas években a Bájgli nevű magánszám, amelyet Benedek Tibor mondott el, és amelyet a Magyar Rádióban több éven át is többször megismételtek. Akkoriban sajnos a filmfelvétel még nagyon drága volt, ezért erről nem is készült ilyesmi, így a számnak ma csak a hangfelvételét élvezhetjük, a színész fényképével.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu