Pókok, mítoszok, űrközpontok

Mint csaknem minden állat, a pók is egyszerre kelt félelmet és csodálatot az emberben. Alakja már az ősi kultúrákban is megjelent és az idők folyamán sokféle jelentéstartalommal gazdagodott. Hol a teremtés vagy a kreativitás szimbóluma volt, hol a gonoszság képzetével, az undorral vagy a felfokozott félelem érzésével kapcsolódott össze. Ez utóbbi legszélsőségesebb formája az arakhnofóbia, vagyis a pókoktól való beteges irtózás, amely a nevét a szövés egy ókori művészéről kapta.

Bár Pallasz Athéné a bölcsesség istene volt, amikor versengeni kezdett a művészi képességű Arakhnéval, elveszítette minden bölcsességét és bosszút állt a lányon.

Ki volt Arakhné és mi köze a pókokhoz?
Az arakhnofóbia kifejezésben a lídiai Arakhné neve rejlik. Ő egy kolophóni bíborfestő, Idmón lánya volt, és olyan gyönyörű, művészi szépségű kelméket tudott szőni, hogy egyúttal a lídiai kézművesség szimbolikus alakjává is vált. A görög mitológia szerint még a hegyek és vizek nimfái is gyakran ellátogattak hozzá, hogy megbámulják a szövéseit. Arakhné azonban kissé önteltté vált a sikertől, és egy alkalommal azt állította, hogy az ő munkájához hasonlót még Zeusz lánya, Pallasz Athéné sem tudna alkotni. A hivalkodó mondat természetesen eljutott Athénéhez, aki ezután öregasszonynak álcázva magát megjelent Arakhné műhelyében. Azt mondta neki, hogy bár szövésben-fonásban a halandó nők között minden dicsőség az övé lehet, de ne legyen vakmerő és ne akarjon egy istennő babérjaira törni. Arakhnét azonban csak feldühítették ezek a szavak, és azt üzente az istennőnek, hogy jöjjön el ő maga és álljon ki vele szövőversenyre, ha annyira biztos a dolgában. – Hát el is jött! – kiáltott fel erre az öregasszony, majd egy szempillantás alatt levetette az álruháját, és immár Pallasz Athénéként állt ott Arakhné előtt, készen a vetélkedőre. Csakhogy a verseny során látnia kellett: bizony a lídiai lány nemhogy semmiben sem marad le mögötte, de a munkái talán még szebbek is az övéinél.
Ha Arakhné túlságosan öntudatos volt, akkor Athéné legalább annyira hiú és sértődékeny, ezért hozzávágta a lányhoz a vetélőjét, majd arra hivatkozva, hogy hiszen Arakhné tiszteletlen volt az istenekkel, amikor azok szerelmi kalandjainak képét szőtte bele a kelméibe, dühösen szétbontotta a szövetét. Arakhnénak a rombolással szemben már semmi eszköze nem lehetett, ezért megalázottságában fölakasztotta magát. Ám mivel Athéné nem akart a gyilkosává is válni, megakadályozta, hogy meghaljon, és pókká változtatta.
– Élhetsz tovább, de ettől kezdve örök életedben a levegőben kell függened és ott kell szőnöd. Ez a büntetés pedig minden leszármazottadat is sújtani fogja – mondta ki rá az ítéletét.
A lídiai szövőlány esete a görög-római mitológia egyetlen, átváltozáson alapuló eredettörténete, amelynek hatására később a pókok neve arakhné lett. Emellett a mese egyúttal a zsidó-keresztény hitvilágnak azt az alaptörténetét is megelőlegezte, amelyben az – ott már egyetlen – Isten a leszármazottakra is kiterjedő büntetéssel, az áteredő bűn következményeivel sújtja az első emberpárt. Az ok ott is ugyanaz: emberek merészeltek versenyre kelni Istennel. Igaz, itt már nem egy mesterségben, hanem egy szellemi-gondolati tevékenységben: úgy gondolták, hogy maguk is dönthetnek az erkölcsi értékekről, és ehetnek a Jó és Rossz tudásának fájáról. 

Az embereket mindig elkápráztatta a pókok hálókészítői leleményessége. A többség a sarkokba épít egy-egy rögzített hálót, de egy ennél aktívabb kisebbség biztosra akar menni, és „házhoz viszi” a csapdát. Ez a hálóvető pók is éppen ezt teszi: kivárja, amíg alákerül egy rovar és lecsap rá a hálójával.

A háló maga az univerzum
A pókok azonban nemcsak a görög-római mitológiában jelentek meg, fontos szereplőkként. Hálójuk illetve szövési képességük minden jelentős kultúrában szimbolikus jelentést kapott.
A pókok köré szőtt mítoszok kiindulópontja a legtöbb esetben a pókháló volt, amely a természetnek kétségtelenül az egyik legkülönlegesebb produktuma. És bár a mibenlétét az ember csak akkor fejthette meg, amikor már mikroszkópja is volt, de a különlegességét már a kezdetektől felismerhette. Az első hálószövő pókok 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, és az Antarktisz kivételével mindenütt előfordulnak. És bár léteznek háló nélkül vadászó pókok is, azok jóval ritkábbak. Így az emberek régóta megfigyelhették, hogy a pókok milyen sokféle módon használják fel a rejtélyes pókfonalat: amellett, hogy azzal fogják be a zsákmányukat, a selymet magát a levegőben való közlekedésre, fészekkészítésre, az örökítőanyag (sperma) tárolására és az áldozat becsomagolására is használják. Az ókori ember legfeljebb sejthette, de pontosan nem tudhatta, hogy a pókhálóselyem nem isteni, hanem „kémiai termék”: egy proteinszármazék, amelyet a pókok hasának végében lévő mirigyek termelnek, és amely a mirigyekből folyékonyan csorog ki és a levegőn polimerizálódik. (Érdemes megjegyeznünk, hogy bár ezeket a folyamatokat pontosan nem ismerhette, de az általuk okozott jelenségekre már voltak fogalmai, így később a tudomány a folyamatok megnevezéséhez az ókori görögök és latinok szavait használta fel.)
Azt az ókori ember is tapasztalhatta, hogy bármennyire is vékonyak a szálak (a legvékonyabb selyemszál 0,00002 mm átmérőjű), rendkívül erősek, és hogy ezekből a szálakból a pók mérnöki pontosságú hálókat tud szőni – mintha egy magasabb erő irányítaná, vagy mintha a pók maga is istenszerű lény lenne, egy mindent uraló tudás birtokosa.
Az óceániai mítoszokban valóban a teremtő istennek is tekintették a pókokat, akik a világot a hálószövési tudásuk révén hozták létre. A háló itt a kozmoszt jelentette. Az amerikai indiánok kissé alacsonyabbra tették a pozícióját, de még mindig istenségként tisztelték: náluk ő volt a szél és a vihar teremtője. Ezt számos amulett is bizonyítja, amelynek viselőjét a pók képével díszített tárgy megvédte a veszélyes viharoktól. A hinduizmusban szintén az univerzum kifejezője volt a pókháló. Nyugat-Afrikában a képben a pók fürge mozgása is szerepet játszott: itt a pók közvetítő volt a teremtő istenség és az emberek között.

Paolo Veronese 1520-ban Arakhné avagy a dialektika címmel festett egy képet, amelyen egy allegorikus nőalak zászló formájú pókhálót feszít ki a keze között, és tanulmányozza elmélyülten, a feje fölé emelve. A pókháló itt egyszerre fejezi ki a tudás és a pontosan megtervezett munka eszményi voltát és törékenységét.

Már nem a háló – a figura az érdekes
Annak, hogy a pókháló a világegyetem teljességét fejezze ki, már a görög-római mitológia istenképe is véget vetett, hiszen abban az univerzumot egy főisten és mellette több olyan isten uralta, amely a világban látható jelenségek, tevékenységek gazdagságát, sokszínűségét testesítette meg. A hálószövés pedig – ahogy az egyre színesedő, emberi társadalmakban, úgy az égiek körében is – csak egy volt a tevékenységek közül. Igaz, a fontosságát változatlanul megtartotta, hiszen Zeusz az egyéni sorsok fonását-szövését, vagyis a végzetet külön istenségekre, a Moirákra bízta. Ők azonban már nem általában szőtték a világ hálóját, hanem az egyes emberekre szabtak ki sorsfordulatokat, mindig az adott helyzetekhez mérten. A pogány többistenhitet elváltó egyistenhit pedig végképp lezárta a pókhálóhoz kötődő mítoszokat. Mivel ennek a vallási rendnek az erkölcsi kérdések állnak a középpontjában, értelemszerűen a pók figurája vált az érdekesebbé, mint az egyes jellemvonások kifejezésére alkalmas lény.
Az Ószövetségben a pókháló egyszerű hasonlattá vált, és az addigiakkal szemben épp hogy a törékenységet, a gyengeséget példázta: a gonosztevők rosszakarata mindig olyan, mint a pók hálója, vagyis csak egy ideig erős, de azután szertefoszlik. A kereszténységben pedig a pók a Jót és a Rosszat egyaránt megtestesíthette. Ha a hálószövési képességét nézték, akkor kifejezhette az emberi szorgalmat, ügyességet és alkotóképességet, de ha a titokban lesben álló ragadozó vált belőle érdekessé, akkor a hátsó szándékoktól vezérelt, gonosz ellenség vagy a szegények vérét szívó fösvény képét is beleláthatták.
A költészet szintén változatos, de a vallásnál kevésbé drámai képekben beszél a pókokról, mint például Ady Endre, a Szomorú hitvallás magamhoz című versében:

„Pók, pók, kerge pók én,
Ki nem tudom befonni magam,
S ki nem tudhatok kiszállni sem
Szilajan.”

Juhász Gyulánál pedig egy kifejezetten szelíd metafora része a pók, a Tiszai csönd-ben:

„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.”

Az ember azonban nem elégedett meg azzal, hogy a pókokat csak a kultúrájába emelje be: kivitte őket abba a világűrbe is, ahová az ősei egykor csak odaképzelték. Először az első amerikai űrállomás, a Skylab fedélzetére vittek fel két pókot, akiket Arabellának és Anitának kereszteltek (1973). A kutatók azt vizsgálták, hogy miképp viselkednek az ízeltlábúak a súlytalanságban, hogyan táplálkoznak és alszanak és főként hogy ugyanúgy szövik-e hálójukat, mint a Földön. Később (2008) szintén két példányt vittek föl, ezúttal az ISS-re (a nemzetközi űrközpontra), akiket azonban a kevésbé családias Pók Egyes és Pók Kettes névvel illettek (Spider One és Spider Two). A legfontosabb tapasztalat az volt, ami egyébként megfelelt a várakozásoknak: ahol nincs gravitáció, ott hiába a genetikailag bekódolt képesség, mert a pókok nem érzékelnek egy határozott vonatkoztatási pontot, ezért nem képesek szimmetrikusra szőni a hálójukat és abból csupán egy kusza, látható szerkezet nélküli szövevény lesz.
Jobb tehát békében meghagyni őket itt a földön, ahol ugyan időnként egy-egy sarokban kétségtelenül hajlamosak túlszaporodni, de ez igazán semmiség ahhoz képest, amilyen nagy hasznot hajtanak a muslicák, szúnyogok és egyéb, az ember számára náluk sokkal kellemetlenebb rovarok befogásával.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu