A Hajnalcsillagtól a Tarhonyaszárítóig - az égitestek a magyar nyelvben

Mint mindenütt a világon, úgy Magyarországon is a humanizmus időszaka hozta el a csillagászat föllendülését, a csillagok vizsgálata akkor vált a tapasztalatokat rendszerező, tanítható tudományággá. A csillag szó maga is ekkor nyert kettős értelmet: egyfelől szakszerű fogalommá vált, amelynek jegyében csak a saját fényt termelő égitesteket nevezzük csillagoknak, másfelől megmaradt annak a hétköznapi szónak, amellyel ma is valamennyi égitestre utalunk. De a csillagok a tudományosságot megelőzően is komoly szerepet játszottak a magyar kultúrában, ami nemcsak az égitestek sziporkázóan gazdag elnevezéseiből, de a népdalainkból és a költészetünkből is kiderül.

A Vénusz több nép mitológiájában is kiemelt csillag, hiszen valóban felhívja magára a figyelmet a ragyogásával. Olykor éppen a Hold fölé kerül, ami ugyancsak különleges élményt jelent, a Földről nézve.

Kinek köszönhetjük a csillagnevek fennmaradását?
Nem sokkal a II. világháború után, 1946. november 11-én, a Magyar Csillagászati Egyesület alakuló közgyűlésén Kulin György csillagász (1905-1989) javasolta, hogy a tudósok rendszeresen gyűjtsék össze a csillagokhoz ill. bolygókhoz fűződő neveket és mondákat. Javaslata oly sikeresnek bizonyult, hogy később valóban több csillagász is hozzájárult a nevek gyűjtéséhez. Kulin természetesen élen járt ebben a tevékenységben, olyannyira, hogy már ezt megelőzően is, 1941-ben jelentős gyűjteményt tett közzé, a Távcső világa című kötetében.
Kulin Györgyöt egyébként a magyar amatőrcsillagászat megteremtőjének is szokták nevezni. Ő volt például a Csillagászat Baráti Köre (CSBK) alapítója valamint a budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgáló és a Csillagok Világa folyóirat létrehozója. Emellett a Magyar Asztronautikai Társaság jogelőd szervezetének, a TTIT Asztronautikai Bizottságának első elnöke is volt (1956–1959). Az amatőr csillagászok iránti elkötelezettségét az adta, hogy ő maga is amatőrként lépett be a csillagászok közé, hiszen eredetileg nem csillagász-pályára készült, és már harmincéves is elmúlt, amikor életében először nézett bele egy nagyobb távcsőbe. Ekkor azonban annyira lenyűgözték az égbolt csodái, hogy ezt az élményét soha nem tudta elfelejteni. Úgy érezte, hogy hiszen ugyanazt élhette át, amit egykor a csillagok valódi képét elsőként meglátó Galilei, a világ első, nagy távcsöve előtt, és ettől kezdve feladatának tekintette, hogy másokkal is ilyen és ehhez hasonló élmények részeseivé tegyen. „Az iskolából kikerülő minden fiatal legalább annyit lásson a távcsövön át az égboltból, amennyit Galilei látott”– így fogalmazta meg a feladatát.
Hivatásos csillagászként pedig az elméleti munkája mellett még sok ezer távcsőtükröt is csiszolt, többek szerint világrekorder volt ezen a téren. Több kisbolygó felfedezése is neki köszönhető, s ezért a nevét az égbolton az általa felfedezett 3019 Kulin kisbolygó és a Whipple–Bernasconi–Kulin (1942a) üstökös viseli.

Hány szavunk volt régen az égitestekre?
Néhány égitestnél ezeket az elnevezéseket láthatjuk: Darvakhúgya, Pártahúgya, Szekérhúga, Fényeshúgy (ez vagy a Vénusz, vagy a Kapella), Kaptárhúgy (valószínűleg a Hyadokra), Kaszahúgy és Kaszahúgya. Ennek az az oka, hogy a régi magyar nyelvben a húgy szó felelt meg az „éjszaka fénylő égitest” jelentésnek, vagyis az jelentette a csillagot, amelyet hosszú ideig minden égitestre alkalmaztak. A finnugor kiindulópont valószínűleg a „kunyéz” szó volt, amelyben a K hang a megszokott módon változott H-vá (ahogyan pl. a vogul kulból lett a finneknél kale, majd abból a magyar hal szó). Az égitestek jelölésére még a húgy szó szerepel pl. Károli Gáspár 1590-es, majd Káldi György 1609-es bibliafordításában is. Ugyanakkor már a szintén urál-kori „csillag” szó is megjelenik. A korábbi, 1370 körüli Bécsi kódexben például ez a szövegrész szerepel: „A’ czillagok kédig attanac világot…”, de Szenczi Molnár Albert szótára is ismeri a „czillagzat” kifejezést. A 17-dik századtól azután a szelídebb hangzású csillag szó kiszorítja a vizelettel azonos hangzású húgy szót. Egy községünk, Hugyag neve azonban máig is őrzi.

A népnyelvben Göncölszekérnek nevezett formáció a Nagy Medve csillagkép hét csillagából áll. A csillagászok számításai szerint 100 ezer évvel ezelőtt a fölső kép helyzetében voltak a csillagjai. Középen a jelenlegi helyzetet látjuk, alul pedig a 100 ezer év múlva megjelenő formáját.

Milyet nevet adtak egykor a csillagoknak?
A tudomány megjelenése előtt sok minden, egyebek közt a sámánizmus, de a népmesék világa is befolyásolta a csillagneveket. A legtermészetesebb azonban az volt, ha az emberek a saját, hétköznapi tapasztalataik alapján adtak nevet az égitesteknek. Így egy egész, külön csoportot alkotnak azok a csillagok, amelyek az időt mutatják, vagyis afféle óracsillagok.
A legismertebb ezek közül a Hajnalcsillag, amely a később Vénusznak elnevezett bolygót jelölte. Ennek több, költői neve is volt: nevezték a Hajnal Hímondójának, Hajnalcsillagnak, de Vacsoracsillagnak, Gyógyító csillagnak, Alkonycsillagnak és Álomhozó csillagnak is. Az egyik népdalunk pedig kettős szerepében örökíti meg: „Feljött már az esthajnali csillag”.
A Vénusz egyébként az ókori mezopotámiai, majd az egyiptomi hitvilágban is kiemelt szerepet kapott: az előbbiben Istar istennővel is azonosították, Egyiptomban viszont, akárcsak nálunk, egyszerűen a hajnal hírnöke volt.
Az idő tágabb értelmezésével, az évszakra utaló kifejezésekkel hozták kapcsolatba az idővel a Szíriuszt, amely a tél közeledtét mutatta, ezért az általánosan elterjedt neve a Zúzmaráscsillag volt. De emellett nem sajnálták tőle az egyéb, ugyancsak fantáziadús elnevezéseket sem, mint például a Pila (pislogó), az Árvaleány pillantása, az Árvaleány szeme és az Ebcsillag megjelölést sem. Máskor pedig a pislogását a sántításhoz hasonlították, s olyankor Sánta vagy Sántó Kató és Sántalyány lett belőle.
Külön csoportot alkottak a kalauzcsillagok, amelyek erős fényükkel segítették a vándorok tájékozódását. „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, /A szegény legénynek utat mutassatok!” – örökíti meg ezeket is egy népdalunk. A legismertebb a köztudatban ma is útmutató csillagként jelen lévő Sarkcsillag, amely mindig ugyanazon a helyen látható az égbolton. Természetesen ennek is sokféle neve volt: Boldogasszony Matullájának, Bába Matullájának (motollája), de Ég köldökének és Furucsillagnak is hívták.
Más csillagokat a formájukba belelátható, földi tárgyak alapján neveztek el. Így például a Nagy Medve elsősorban a szekérre emlékeztető alakja miatt kapta a Csíki szekér, Göncölszekér, Nagygöncöl, Péter szekere, Szent Péter szekere, Kencel szekere, Göncön szekere, Bencer, Bencer szekere, Béresszekér vagy Szekércsillag nevet, de néhányan más formát is beleláttak, így lett belőle Császár asztala. Emellett még a Ginde, Gönde, Gönc, Gönce névvel is illették. Ahogy a Tejút esetében sem maradtak meg csak úgy, az egyszerű leírásánál: hangulat kérdése volt, hogy éppen Angyal útja vagy épp ellenkezőleg, Hadak útja lett-e belőle, vagy egyszerűen Országútnak, Zarándokok útjának hívták-e, esetleg Cigánszuómázásnak (a szuómázás valószínűleg aluszékony munka, a szuszmotolás-szöszmötölés rokona lehet). Volt még emellett Barát útja, Zarándokok útja, Tündérek járása, Szalmahullajtó, Szalmásút, Szalmahullató Út, Szalmaút, Seregek Útja, Részegember útja, Éjjeli Kegyelet Útja, Éjszakai Szivárvány, Szépasszony Vászna, Mönnyég és Lelkek útja. A pálmát azonban alighanem a Nap viszi el, amelyet nemes egyszerűséggel Talyigakeréknek illetve Tarhonyaszárítónak hívtak.

Költők és csillagok
A magyar költészet első, csillagos témájú verse Balassa (vagy Balassi) Bálinttól származik, aki szerelme, Júlia egyes tulajdonságait az akkor természetesnek tekintett asztrológiai hagyományok jegyében a hét planéta karakterével kapcsolja össze. Versének címe (régies helyesírással):
A hét planétákhoz hasonlítja Juliát. A Csak búbánat nótájára. Sibi canit et musis.
(Sibi canit et Musis: Magának és a Múzsáknak énekel). És valóban: a költő az egyes strófákban sorra veszi, hogy a lány milyen tulajdonságaiban hordozza az akkor ismert hét, uralkodó égitest jellemző vonásait, és hogy ennek látványa milyen hatással van őrá, a költőre is. Mint láthatjuk, ez a hatás általában igen kiváló, egyedül a Szaturnusz az, amely némi szomorúságot hoz a képbe, de a többivel igazán elégedett lehet: 

Hét fő csillag vagyon az égi forgáson,
       kik által embereknek
Istentűl szerencse adatik fejekre,
       ezek mind megtetszenek
Vidám Juliában, mert ő szép voltában
       mind heten tündöklenek.


Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold,
       fénlik, mint tiszta ezüst,
Julia is fejér, kivel szép téj sem ér,
       sem gyolcs, kit nem fogott füst,
Édes szóval tudós, mint az Mercurios,
       kitűl szívem fűl, mint üst.


Mint a szép fényes Nap ez földnek világát
       hogy csak egyedül ádja,
Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja
       bánatomat tisztítja,
Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja,
       ő csak azon imádja.


Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy,
       fegyverével mindent győz,
Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel,
       Julia győz, megkötöz;
Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz,
       kit meg nem bír s tömlöcöz.


Mind reggel s mind estve mely szépen az égbe
       hajnalban Venus feljő,
Több szép közt létében mindenkor ékesen
       mindent jól s helyén ejt ő,
Mint tavaszi idő, mely jó, mely gyönyörő,
       ékes, kedves, illendő.


Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól ismer,
       embereknek jókat ád,
Akképpen Julia, ahová fordítja
       szemét, mindent jóval áld,
Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog,
       mennyei jót csak az lát.


Mint a vén Saturnos, kedvetlen s haragos
       természetnek csillaga,
Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám,
       kin szívem vidámsága
Azonnal úgy múlik, amint elenyészik
       felhőben nap világa.


Jó és nagy szép voltát áldott Juliának
       ha ki tudni akarod,
Égi plánétáknak gondold ő mivoltát,
       s azonnal megtudhatod,
Mert rajta látszanak ereji azoknak,
       kiről arányozhatod.

Később Csokonai Vitéz Mihály ennél egyszerűbb metaforával veszi be egy versébe a csillagokat, amikor a szemek szerepét adja nekik:  

Az Éj és a csillagok

Éltemnek fényes Hórizonja
Dűlt borzadó setétességre, 
A' búk' mord Éjje gyászba vonja. 
Több víg Napom nem száll az égre. - 
Két szép Szemetskék engemet 
Megvígasztalhatnak magok: 
Űzzétek el hát Éjjemet 
Ti, két halandó Csillagok! 

A huszadik század elején élő Kosztolányi Dezső először az öröklét hordozóinak látja a fénylő égitesteket, A csillagokhoz című versében:

Ó, csillagok, ma újra felkelétek 
s lángokban áll az égi palota, 
de én remegve nézek csak felétek. 
Ti vagytok a fény, én a föld pora, 
ti lángokat sugárzotok örökre, 
de én megyek, szép csillagok, tova.

Később a vágyak kifejezőinek is nevezi őket:

Ti voltatok rajongó vágyaim csak! 
Kitártam a szívem elébetek, 
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.

De a hétköznapi életből sem marad ki a költőiség, hiszen a szeretett személyeket gyakran illetjük a „drága csillagom” vagy a „kis csillagom” elnevezéssel. Ami egyébként jól példázza, hogy az érzelmeinknek egyáltalán nem kell szükségképpen szemben állniuk a tudománnyal, hiszen a csillagok valóban fényesen ragyognak, és ezzel ugyanúgy be tudják ragyogni az életünket, ahogyan – persze, csak ha van ehhez hajlandósága – egy másik ember.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu