Baldachinok, templomokban és hálószobákban

Mostanában ismét divatja lett a baldachinos ágynak, amelyet egyébként az olyan mesefilmekben látunk a leggyakrabban, amelyekben királyi párok, de főként királylányok szerepelnek. A látványos brokátokkal vagy tüllökkel lefüggönyözött ágyak általában az előkelőség, a pompa kellékeiként kerülnek be a hálószobákba, de olykor egyszerűen csak a különlegesség iránti igényt képviselik. Sokan az ismertsége ellenére is rosszul tanulták meg a nevét, és „baldahímes”-nek mondják, holott semmi köze semmiféle hímességhez: a szó Bagdad olasz neve, a Baldacco alapján keletkezett, és eredetileg „bagdadi selyemszövet” illetve „bagdadi selyemszövetből készült sátor” volt a jelentése. És mint talán ebből is kiderül: a használata egyáltalán nem korlátozódott a fekvőhelyek védelmére, hanem – mint az ősi sátorra emlékeztető forma – ennél jóval általánosabb védelmet jelentett.

A római Szent Péter bazilika főoltára az egyik leghíresebb baldachinos oltár, amelyet Bernini tervezett. A Baldacchinót, vagyis a pápai oltárt négy hatalmas, bronzból öntött csavart oszlop tartja. Ezek formája a Salamon templomában lévő oszlopokéval azonos, így jelképesen az Ó- és Újszövetség egységét is kifejezik. Az oszlopok fölött négy nagy angyalszobor áll, közöttük pedig a párkányon gyermekangyalok tartják a pápai hatalom szimbólumait. A baldachin mennyezetén a Szentlélek galambja lebeg az oltár felett.

Az uralkodók feje fölül érkezett meg
A nomád korban a vándorló népek különféle alakú sátrakat használtak lakhelyekként, amelyek formájának később, a szilárd anyagokat használó építészetből sem kellett elvesznie, hiszen az emberek feje fölé boruló alakjával általában is szimbolizálhatta a „védelem” fogalmát. Elsőként Keleten jelent meg annak gyakorlata, hogy az uralkodók feje fölé sátrat tartottak. Kezdetben ezeket nagy levelű növényekből, később már favázakra rögzített, különféle selymekből, drapériákból készítették. Ekkor már a baldachin az általa óvott személyek rangját, méltóságát is jelképezte.
Európába a kora középkorban érkezett meg ez a forma, a kereskedelem beindulásakor majd a keresztes hadjáratok révén. Jó ideig az ajándékok ajándékának számított, ha egy király baldachint kapott valamelyik keleti partnerétől. És mivel az uralkodókat Isten kiválasztottjainak tekintették, a baldachin már csak ezért is bevonulhatott az itteni templomokba is. A felszentelt helyeken azonban ez már nem az egyes személyek, hanem az oltárok vagy szobrok védőépítményeként volt jelen. A templomi baldachinépítés szokása olyan hosszan megmaradt, hogy még a reneszánsz után is rengeteg helyen láthatunk ilyesmit, nem egyszer kívül is, a templomok falán vagy ajtaján, ahol többnyire különlegesen díszített mini-építményekként védenek egy-egy szobrot.
Mind a királyi udvarokban, mind a templomi építészetben egyúttal az ember fölé magasodó égboltot is jelképezte. A római katolikus egyházban azután a felvonulások kellékévé is vált. 

Még esernyő formájú is volt
A középkorban gyakori volt, hogy a püspökök baldachin alatt fogadták magas rangú tárgyalópartnereiket, és nem egyszer a pápa is egy hordozható baldachin alatt vonult el az oltárig. Mivel sokféle használata is kialakult, többféle formában is elkészítették. A körmenetekhez, felvonulásokhoz például esernyő formájú, összecsukható baldachinokat kezdtek használni, amelyeket sok helyen conopeumnak, másutt umbraculumnak  ill. tabernákulumnak is hívtak. Ez utóbbi szó szerint „kis hajlék”, és egyébként az Oltáriszentség köré épített tároló szekrénykét is jelenti. 
A conopeum vörös és sárga csíkokból, vagyis a régi pápai színekből áll. Az alján különféle jelképek utalnak a különféle egyházi testületekre. Mindezek nyomán a baldachinok hamarosan a nemesi címerekben is megjelentek. Addigra a jelképrendszerük is továbbfinomodott: a négyszögletes baldachin a földi javakra, a kerek a mennyei értékekre utalt. A hinduizmusban a négyzet alakú baldachin a papoké, a kör alakú pedig a királyoké volt.

Aki megelégszik az egyszerűséggel, az ilyen egyszerű módon is megszerkeszthet egy baldachinos ágyat.

Mikor került be a baldachin a lakásokba?
A baldachin a középkor végén „ereszkedett lejjebb”, és vonult be a magánlakosztályokba, házakba, az ágyak részeként. Az első időkben csak a módosabbak tudták megfizetni, ezért csupán a nemesek és előkelőbb családok házaiban jelentek meg az ilyen ágyak. Ezeket akkor mennyezetes ágyaknak is hívták, és oldalról függönyözték le. Kezdetben a baldachint oszlopok tartották, tehát alsó megtámasztású volt. Idővel azonban ebben is gazdagodott a forma, és megjelentek a mennyezethez rögzített, változatos alakú baldachinok. Mindennapossá azonban csak ott váltak, ahol nem szakrális vagy pompát jelképező szerepük volt, hanem egyszerűen az időjárási-természeti viszonyok indokolták a megépítésüket. Így például, ahol sok a moszkitó vagy az egyéb, veszélyes csípésű rovar (pl. a trópusokon), vagy ahol széltől-huzattól, túl erős fénytől kell védekezniük az alvóknak, szintén baldachinos ágyakat építettek, de természetesen sokkal egyszerűbb anyagokból. Ugyanígy a bölcsőkre, babakocsikra is gyakran tettek és tesznek ma is ilyeneket.
Mára tehát a baldachin sokkal több jelentéssel bír, mint egykor, amikor elsősorban a valláshoz és az uralkodói intézményekhez illetve a kiemelkedő gazdagsághoz kapcsolódott. A különböző vallásokban azonban ma is erős jelképként van jelen. Mivel a zsidó vallásban kiemelkedő szerepe volt a szent sátornak, ennek jelképe a hagyományos zsidó esküvőkön ma is ott van, a házasulandók feje fölé emelt hüpe formájában. A buddhizmusban pedig a baldachin, mint a megvilágosodás jelképe, az egykor Buddha fölött lévő fügefára utal. A hétköznapokban használt, fejünk fölé emelt esernyőinket azonban nem érdemes baldachinnak neveznünk. Hiszen amellett, hogy azokban elég gyakran tesz kárt az erős szél és a vékony fémből álló szerkezetük is hamar tönkre szokott menni, hajlamosak vagyunk valahol ott felejteni őket. És az igazán nem lenne jó érzés, ha ilyenkor azt gondolnánk, hogy egy egész baldachint vesztettünk el…

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu