Az első nagy összeköttetés: a selyemút

Amíg nem volt távközlés és gyorsan haladó jármű, addig az emberek nem sokat tudtak a tőlük távol élők kultúrájáról, tárgyairól, szokásairól. Emiatt volt kiemelkedő jelentőségük már az ókorban is azoknak a jól bejáratott utaknak, amelyeken nem hadseregek, hanem békés kereskedők indultak el távoli vidékek felé, többnyire csoportosan, karavánokba szerveződve. A karavánok áruszállítói az utat tevén, lovon, vagy akár gyalog tették meg, és olykor szerzetesek vagy egyéb, magányos vándorok is csatlakoztak hozzájuk. Az egyik ilyen kereskedelmi úthálózat az ún. selyemút volt, amelynek főbb útvonalai már az időszámításunk előtti időkben körvonalazódtak, és a keleti kultúrákat kötötték össze a nyugatiakkal.

Mióta létezik a selyemút?
Amikor a selyemhernyó gubójának felfedezése nyomán Kínában meghatározóvá vált a selyemkészítés, a kínai kereskedők útnak indultak, hogy távolabbi vidékeken is eladják a termékeiket. Az 1200-1300-as évekre egyre kiterjedtebb hálózattá álltak össze az általuk bejárt kereskedelmi utak. Ezek Kelet-Kínából indultak, és Közép-Ázsián, illetve Afrikán át a Fekete-tengerig vezettek. (A Fekete-tenger majd az 1200-as évektől válik különösen fontossá, ugyanis ebben az időben a tenger partján genovai kolóniák is kiépültek, így a kínai kereskedők az olaszokkal is szorosabbra tudták fűzni a kapcsolatokat.) Később egy olyan út is becsatlakozott a hálózatba, amely Indiát kötötte össze Közép-Ázsiával. 
Mivel a legmeghatározóbb áru – sőt, olykor az általános fizetőeszköz is – a kínai selyem volt, később (1877-ben) egy német geográfus, Ferdinand von Richthofen selyemútnak nevezte el a hálózatot.  

A selyemút nem egyetlen út volt, hanem hasonló irányú utak összessége. Az árukat szállító karavánoknak mindig az adott körülményektől függően kellett megválasztaniuk a pontos útvonalat. Ha valahol éppen éhínség vagy aszály fenyegetett, esetleg ellenséges törzsek támadásaira számíthattak, akkor azt a területet inkább elkerülték. Idővel aztán rögzültek a főbb útvonalak, amelyek nagyobb városokat is érintettek. A több mint 8000 kilométert átfogó selyemút évszázadokon át tudta biztosítani az összeköttetést Kelet és Nyugat között.
A karavánokkal többnyire egyszerű szállítók utaztak, akik az alkudozásokban, adásvételekben nem feltétlenül vettek részt. Az áruk cseréje a nagyobb városok piacain zajlott, a kereskedők inkább itt voltak jelen. Az utakon persze vándorkereskedők is jártak, de jóval kisebb létszámban, mint az áruszállítók.

A selyemút forgalma jelentős szerepet játszott a kínai, az egyiptomi, a perzsa, az arábiai, az indiai, a római és a bizánci kultúra formálódásában. Jelentőségét és megbecsülését mutatja, hogy 2014-ben az út kazahsztáni, kínai és kirgizisztáni szakaszát az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították. 

Ezen a vázlatos térképen jól láthatóak a selyemút ősi szárazföldi (piros) és tengeri (kék) útvonalai. (Wikipédia)

Kanyargós utak északon és délen
A régészeti feltárások tanúságai szerint a selyemút az időszámítás kezdete előtti első században, a Han-dinasztia korában vált rendszeresen használt útvonallá.
Központi útja Észak-Kína kereskedelmi központjától, Hszianból (Xi’an) indult nyugat felé, majd a szárazföldön északi és déli útszakaszokra bomlott, hogy kikerülje a Takla-Makán sivatag és a Lop-nór tó nehezen járható vidékét. Az északi útvonal északnyugati irányba indult, Kína Gansu tartományán keresztül, majd háromfelé ágazott el. Kettő ezek közül a hegyek vonulatát követte a Takla-Makán sivatagtól északra és délre, majd ezek Kasgarnál  ismét egyesültek. A harmadik a Tien-san hegységtől északra haladt, Turpanon  (Turfán), Talgaron és Almatin  keresztül (ez ma Kazahsztán délkeleti része). Az út Kashgartól nyugatra ugyancsak kétfelé vált: az egyik szakasz az Alai-völgytől Termez és Balkh felé, a másik a Fergana-völgyben Kokandon keresztül nyugatra haladt, és miután átszelte a Karakum sivatagot, rövidesen találkozott a déli útvonallal.

Egy másik útvonal szintén Hszianból (Xi’an) indult, és a Sárga-folyón keresztül nyugat felé tartott Hszincsiang-Ujgur, Fergana (ma Üzbegisztán), Perzsia (Irán) és Irak felé. Ez a Római Birodalom keleti határát is érintette.
déli útvonal egyetlen útból állt, amely Észak-Indián keresztül Turkesztán-Horászán területén át, déli elágazásokkal vezetett a tengeren Mezopotámiáig és Anatóliáig. Kínában dél felé haladt a Szecsuan-medencén keresztül és a hegyeken átszelve Északkelet-Indiába ért. Ezt a szakaszt Teaút néven is emlegették.
Az útvonal a Brahmaputra és Gangesz folyók síkságainál nyugatra fordult, Észak-Pakisztánon és a Hindukus hegységen át érkezett meg Afganisztánba, és onnan torkollt bele az északi útba. Ezután viszonylag egyenesen vezetett Észak-Irán hegyein és a szíriai sivatag északi részén át a Földközi-tenger keleti partvidékéig.

A kereskedők nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is utaztak. Ott az áruk Herátból Szúzán át a Perzsa-öbölnél lévő Szpaszinu Kharaxig haladtak. Az egyéb Földközi-tengeri kikötőktől a hajók Rómáig vitték őket.
Előfordult, hogy egy-egy térségben hosszú időn át ugyanaz a népcsoport szállította az árukat. Az Amu-darjától délre futó utakon jellemzően az indiaiak vonultak, attól északra viszont a szogdok tartották Kínával a kapcsolatot.

A gyönyörű, vörös színű rubin a korund nevű ásvány egyik változata, amely szennyeződések hatására színeződött el. Mivel a gyémánt után ez a legkeményebb ásvány, ezért is tartották nagy becsben.

Kik voltak a szogdok?
Az Amu-darja felső folyása és mellékfolyói mentén, a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán jó részén az ókorban egy iráni népcsoport tagjai, a szogdok éltek. Országuknak Szogdia (vagy Szogdiané) volt a neve. Ez egy időben az Óperzsa Birodalom provinciája volt, majd i. e. 327-ben Nagy Sándor foglalta el a területét, hogy azután Baktriával összevonva birodalma egyik szatrapiájává tegye.
(A perzsa államokban szatrapia volt az egyes tartományok neve. Az államot a király, a szatrapiákat a törvényalkotásra jogosult szatrapák irányították. Mivel ezek gyakran visszaéltek a hatalmukkal, elnevezésükhöz a „kényúr” jelentése is hozzátapadt. Így került be a szó évszázadokkal később a magyarba is, ahol satrafa lett belőle, és a perlekedő, gonoszkodó öregasszonyokra mondják.)

A szogdoknak minden évben adóval kellett hozzájárulniuk a Nagy Sándor vezette állam gyarapodásához, amelyet a fejlődésnek induló városok könnyen ki tudtak fizetni a kézműiparuk és kereskedelmük hasznaiból. Nagy Sándor halála után a terület először a Szeleukida Birodalom, később a Görög-Baktriai Királyság része lett. Kereskedelme színvonalát ebben az időben is megtartotta. Ezt segítette, hogy az i. e. 2-dik század első felében katonai erővel biztosították a Tarim-medencén keresztül vezető kereskedelmi utakat, amelyek a hamarosan összeálló selyemút egyik szárazföldi szakaszát képezték. (Később a tokhárok foglalták el, így jó ideig Toharisztánnak, kínai nevén Tahiának hívták.) Mivel a greko-baktriai uralkodók is sok új várost alapítottak, továbbnőtt a városi piacok jelentősége, és ezek rengeteg indiai és kínai kereskedőt vonzottak oda.
A selyemút karavánjai tehát egyre gyakrabban érintették a szogdok településeit, például a mind híresebbé váló Szamarkandot. Az egyik nagy kínai történetíró, csillagász és naptárkészítő, Sze-ma Csien (i. e. 145 vagy 135- i. e. 86)  leírásaiból tudjuk, hogy olykor akár több száz tagú küldöttség is útnak indult Kínából, hogy eljusson a szogdokhoz és kereskedjen velük. Ennek pedig egyenes következménye volt, hogy maguk a szogdok is egyre gyakrabban használták a selyemutat. Sőt, ettől kezdve hosszú időn át ők voltak jelen a legnagyobb számban a karavánokban. Mivel a szogdok többféle vallást is követtek, nagy szerepet játszottak abban, hogy a kiváló kézműves termékeik mellett a buddhizmus, a manicheizmus, a nesztorianizmus és a zoroasztrizmus is ismertté vált a távolabbi országokban. Hiszen ahol az emberek gyakran találkoznak egymással, hogy tárgyakat cseréljenek, ott óhatatlanul az eszmék cseréje is megtörténik. A selyemút élénk forgalma révén elsősorban a buddhizmus terjedt el, és egészen a 8-dik századig ez volt a legnépszerűbb vallás a térségben. Az ekkor bekövetkezett iszlám hódítások nyomán azonban a muszlim vallás vált uralkodóvá.
Az arab hódítás általában is radikálisan megváltoztatta a helyzetet: a szogd gazdaság hanyatlásnak indult, és ez hatalmas elvándorláshoz vezetett. Az ott élő perzsák szintén áttértek az iszlámra és a selyemkereskedelemben is átvették a szogdok szerepét.

A selyemút egyébként a Mongol Birodalom idején élte a virágkorát, amikor Dzsingisz kán hatalma egészen a Fekete-tengerig terjedt. A mongolok felismerték a kereskedelem jelentőségét, és rengeteg energiát fektettek az utak kiépítésébe. Ám miután 1368-ban Kínában megdöntötték a mongolok uralmát, a kínaiak kénytelenek voltak elkerülni a mongolok által kézben tartott kereskedelmi utakat is. Ez komoly veszteséget jelentett az ott zajló kereskedelem számára. Később a fontosabb közép-ázsiai kereskedővárosok a Timur Lenk által indított, pusztító háborúk áldozataivá váltak, és ez hosszú időre lehetetlenné tette a kereskedést is. A selyemút szétzilálódott és a jelentősége megszűnt.

A mára bárhol beszerezhető bors egykor ritka fűszer volt Európában, ezért az ára az aranyéval vetekedett..

Mi mindent köszönhettek a nyugatiak a selyemútnak?
A selyemúton rengeteg olyan árut hoztak-vittek, amelyeknek enélkül a hírét sem hallották volna az emberek. A selyem mellett például a pézsma, más néven mósusz nevű illatszer és sokféle drágakő is érkezett is a keleti kultúrákból. A drágakövek közül a legnépszerűbb a rubin volt, amelyet a nyugati császárok-királyok különösen értékesnek láttak, és szerették rubinnal ékesíteni uralkodói jelvényeiket vagy a fegyvereiket. Emellett a gyémánt és az igazgyöngy is kapós árucikk volt.
A többség számára a fűszerek voltak a fontosabbak. Nyugatról bazsalikom, menta, zsálya, rozmaring és kakukkfű érkezett a keletiekhez, ahonnan a kereskedők nagy mennyiségben szállították az akkor méregdrága borsot, szegfűszeget és köményt a nyugatiaknak. Drágaságban még ezeken is túltett a sáfrány, a gyömbér, a fahéj és a szerecsendió. Ezek a fűszerek annyira értékesek voltak az európaiak számára, hogy sokszor még az aranynál is jobban megfizették.
Mindezek mellett ékszerek, illatszerek, üvegtárgyak, ezüst és arany dísztárgyak, szőnyegek, gyapjútermékek, de juhok és lovak is gazdát cseréltek a selyemút nagyobb állomásain. Az állatok közül a lónak volt akkoriban a legnagyobb értéke.

Sajnos olykor járványokat is „szállítottak” a karavánok, hiszen kikerülhetetlen volt, hogy például a kórokozókat hordozó élősködők vagy apró állatok megbújjanak az áruk között vagy a ruhák redőiben. Mindezért azonban bőven kárpótolta az emberiséget a selyemút rengeteg, egyéb haszna, mint amilyen a szellemi gazdagodás is. A selyemúton született meg az ún. „lingua franca”, vagyis a közvetítőnyelv fogalma is. Ez azt jelentette, hogy az emberek megegyeztek egy olyan nyelv használatában, amelyet érdemes volt mindenkinek megtanulnia, hogy kapcsolatot tudjon tartani másokkal. Ez a selyemúton kialakuló nyelv a14-dik században a perzsák egyik nyelvjárása volt, amely azután a 17-dik századig a diplomácia, az irodalom és a művelődés fő nyelve is lett, a török és mongol udvarokban. Ez ott ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Európában a sokáig hivatalos nyelvként használt latin.

A selyemutat választotta több felfedező és kalandor is ahhoz, hogy eljusson Kínába. Közülük Marco Polo volt a leghíresebb, aki 1271-ben indult el Keletre, az apjával és a nagybátyjával együtt.
Neves magyarok a kora középkorban nem jártak a selyemúton, ám később többen is dolgoztak ott régészekként és felfedezőkként. A tudomány sokat köszönhet gróf Széchenyi Bélának és Stein Aurélnak, akik sok tárgyi emléket és dokumentumot tártak fel, és a terület földrajzi, kartográfiai és geológiai leírásával is hozzájárultak, hogy a világ többet tudjon meg az egykori selyemútról.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu