Rollerek, roller-cipők, roller-bőröndök

A mozgásunkat megkönnyítő, hétköznapi tárgyaink között sokáig csak a görkorcsolya és a roller volt az, amelynél görgőket alkalmaztak. Idővel azonban megjelentek a görgős utazótáskák is, most pedig a legújabb lelemény a rolleres vagy görgős cipő és a teljes rollerrel kombinált bőrönd. Ám mindehhez előbb fel kellett találni a görgőscsapágyat, amely biztosítja, hogy a kerekek jelentősebb súrlódás nélkül, vagyis gyorsan és egyenletesen forogjanak, továbbá hogy az élettartamuk is hosszabb legyen.

A legelső rollerek fából készültek és gyakran egy-egy görkorcsolya adta a kerekeiket.

Mióta létezik görgőscsapágy?
Ennél a találmánynál kivételesen nem mondhatjuk el a jól ismert „már az ókori görögök is!” mondatunkat, erre kell ugyanis módosítanunk: „már az ókori rómaiak is!”. A Római Birodalomban már i. e. 100 körül használtak a szekereken egy olyan szerkezetet, amelyben görgők beiktatásával igyekeztek csökkenteni a súrlódást az álló és az elforduló elemek között.  

A görgős- vagy gördülőcsapágy olyan szerkezet, amelynél görgő testeken keresztül megy végbe a mozgáshoz szükséges erőátadás, ezért kisebb lesz a súrlódás a testek között. (A gördülőcsapágyat ismertető Wikipédia-cikkben mozgásban is megfigyelhetsz egy egyszerű csapágyat.) A gördülőtestek nemcsak szabályos golyók, hanem henger, csonka kúp vagy hordó alakú elemek is lehetnek. A gördülőcsapágy általában két gyűrűből vagy tárcsából áll, ezek közt futnak a golyók vagy a görgők. A gördülőtesteket többnyire egy kosárban helyezik el. Az elhelyezésnek ez a módja megakadályozza, hogy a gördülő elemek egymással érintkezzenek, illetve szétszerelhető csapágyak esetén a kosár tartja össze a gördülőelemeket.

A római korban a hasznossága ellenére sem terjedt el ez a találmány, amelyet viszont a népvándorlás idején a gótok és a vandálok sikeresen továbbfejlesztettek. Ők egyébként fából készült görgőscsapágyakat használtak. 

A reneszánsz kiemelkedő polihisztorát, a festő Leonardo da Vincit természetesen a csapágy is érdekelte. Leonardo több, különböző típusú csapágyat is tervezett, ám akkor ezeket a terveit sem sikerült kiviteleztetnie (ahogy a többi műszaki terve is csak jóval később vált valóra). Így végül 1794-ig kellett várni arra, hogy a golyóscsapágy bekerüljön az elismert és gyártott műszaki megoldások közé. Ekkor szabadalmaztatta az első golyóscsapágyat az angol Philip Vaughan, aki szintén kerekekhez és tengelyekhez készítette el a szerkezetet. Ezután egy másik angol mérnök, Edward Alfred Cowper (1819-1893) alkalmazta kerékpárok kerekeihez a golyóscsapágyat, amely a kerékagy mellett hamarosan a pedálhoz, a hajtókarhoz és a fékekhez is odakerült. Amikor pedig megindult az autógyártás, ennek során több technikai újdonságot is átvettek a kerékpároktól, így az ott már bevált gördülőcsapágyakat is.

A speciális kúpgörgős csapágyakat Amerikában kezdték el gyártani 1898-ban, röviddel azután, hogy  Henry Timken amerikai feltaláló szabadalmaztatta őket. Egy évvel később Ohióban céget alapítottak ennek gyártására, Timken Roller Bearing Axle Company néven. A következő, önálló golyóscsapágy-gyárat, a máig világhírű Svenska Kullagerfabrikent (SKF) egy svéd gépészmérnök, Sven Gustaf Wingquist (1876-1953) alapította. Ő még az előző munkahelyén, egy textilüzemben jött rá, hogy a gépek gyakori leállását a hosszú központi hajtótengelyek csapágyainak speciális sérülései okozzák, amelyek egy bizonyos irányú elmozdulástól jönnek létre. Ebből kiindulva fejlesztette ki még ott, 1906–1907-ben az önszabályozó golyóscsapágyat. A csapágyak fontossága láttán a cég támogatta, hogy saját leányvállalataként egy önálló egység is létrejöjjön ezek gyártására, így születhetett meg az SKF.

A golyóscsapágyak az elrendezésük szerint lehetnek radiálisok (vagyis a kör sugarának irányban elrendezettek) és axiálisok (vagyis a tengely irányában elrendezettek). Ezen belül pedig egyaránt lehetnek golyós vagy görgős formájúak. A görgő lehet hengergörgő, ezen belül tűgörgő, valamint  kúpgörgő. A huszonegyedik századra a műszaki tervezők már a csapágyak egész arzenáljából válogathatnak.

A Kickbike-kal kiválóan lehet akár nagybevásárlásra is menni. Gyakran ülést is szerelnek rá, hogy még kényelmesebb legyen. (A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Kick_scooter)

Egy kis rollertörténet

A roller egy kormányból, egy hosszúkás talprészből (ezt szaknyelven fedélzetnek is szokták nevezni) és két kerékből áll. A rollerező a talprészre (fedélzetre) teszi fel az egyik lábát, a másikkal pedig hajtja magát. A kerekek általában alumíniumból készülnek, de lehetnek gumiból is. A fedélzet végére, a hátsó kerékhez gyakran szerelnek be olyan féket, amelyet egy rugós gombbal kötnek össze, a rollerező ezt nyomja le a sarkával, ha meg akar állni. A gyerekek számára három- vagy négykerekű rollereket is gyártanak.

Minél nagyobb a kerék mérete, annál inkább alkalmas a roller arra, hogy felnőttek is használják a városi közlekedésben. Lassan a rollerek is felsorakoznak a meghatározott időre kölcsönözhető, városi közösségi biciklik mellé.

Ez a könnyen mozgatható és egyszerű eszköz a 19-20-dik század fordulóján született meg a gyárak környékén élő munkások családjaiban. Mivel a munkások gyerekeinek nem sok játékuk volt, ha új és izgalmas dologra vágytak, azt többnyire maguk eszkábálták. Ehhez pedig elég sok alapanyagot találtak, ha jobban körülnéztek a felnőttek birodalmában. Az ügyesebbek könnyen kiszedhették egy eldobott láda néhány lécét, kereshettek hozzá összetört partvisnyél darabokat kormánynak, azután kiszuperált kerekeket és csapágyakat, de felhasználhattak akár egy görkorcsolyát is ahhoz, hogy mindezekből fűrész meg kalapács segítségével guruló eszközt szereljenek össze. Az így összerakott, első rollerfélékben azután a felnőttek is meglátták a fantáziát. Sokat javítottak a kivitelezésén: biztonságosra megtervezték a szerkezetét, kialakították a kormány összeillesztését, és előállították azt a rollert, amelyet azután gyártani és árusítani is kezdtek. Ezeket még fából készítették, de a 20-dik század közepétől az alumínium vette át az uralmat a rollergyártásban.

A roller használatának fellendülését a Svájcban élő, svéd Wim Ouboternek köszönhetjük. Ő eredetileg bankár volt, de a pénzügyeknél olykor jobban izgatták a technikai jellegű megoldások. Emellett a húga gondjai is arra késztették, hogy egy speciális eszközzel segítse őt a mozgásában. A húgának ugyanis az egyik lába rövidebb volt, ezért sem biciklizni, sem síelni nem tudott, a rollerezés azonban nem okozott gondot a számára. Az akkor forgalomban lévő rollereket azonban Ouboter túl nehéznek és kezdetlegesnek is találta, ezért kifejlesztett egy könnyű, de annál stabilabb és biztonságosabb alumínumvázas rollert, amelyet a 90-es évek végén mutatott be. Ezt Micro Skate Scooter, Razor és JDBUG/JDRAZOR MS-130A neveken gyártották. Később ugyanebből a típusból szerkesztett egy összecsukható fajtát is, amelyet egy hátizsákba is be lehet tenni.

Miután a Razort 1999-ben  Japánban is bemutatták, Tokióban egyre több fiatal kezdte hordozható közlekedési eszközként használni. Hamarosan az egész világon megszokott látvánnyá váltak a városi járdákon rollerrel közlekedő diákok és felnőttek.

Természetesen ugyanúgy megjelentek a motorral hajtott rollerek is, ahogyan a biciklikre is szerelnek olykor motorokat (lásd a magyar Dongó kerékpárt, amely olasz minta nyomán született meg az ötvenes években.)

A roller-bőrönd táskarésze merev és rugalmas anyagból is készülhet. Mindkettőnél úgy alakították ki a szerkezetet, hogy a táska hátulján rögzített lábrészt és hátsó kereket egyetlen mozdulattal le lehessen hajtani. (A kép forrása: https://holashop.hu/roller-borond-fekete)

De a roller továbbfejlesztése motorok nélkül is haladt: azok számára, akik valami okból nem tudják a biciklit használni (például mert nem tudnak biztonságosan egyensúlyozni vagy nincs elég tárolóhelyük egy biciklihez), kitalálták a Kickbike-ot. Ezt szó szerint lökősrollernek lehetne magyarra fordítani, de mondhatnánk rolliklinak is, hiszen a roller és a bicikli kombinációja. Kerekei biciklikerekek, amelyeket azonban nem lánccal és pedállal hajtanak, hanem továbbra is lábbal. A két kerék közé ugyanolyan talprészt függesztettek fel, mint amilyet a rollereken is látunk. Ez a nagyobb stabilitás érdekében a hátsó kerékhez alulról, a felsőhöz viszont felülről illeszkedik. Emellett biztonságos fékrendszere is van és olykor ülést is kap. Ma már sokan használják bevásárláshoz, de városnézésekhez is.

Mindezeknél jóval egyszerűbb a rolleres bőrönd, amelynek hátáról egy szabályos, kétkerekű rollert hajthat le a gazdája, amikor éppen arrább kell mennie vele. A lehajtott rollerre felpattanva ugyanúgy végigsuhanhat az aszfalton, akár egy szokványos rollerrel, miközben nem terheli meg a nehéz táska cipelése.

A másik újdonság, a roller-cipő esetében azonban nincs valódi roller, csupán görgők vannak, amelyeket a talp sarokrészénél lehet betenni, vagy ha már elég volt a gurulós járásmódból, akkor ki is lehet venni, ami után a cipő szokványos lábbeliként is használható. A fékezése is nagyon egyszerű: az ember csak leteszi az egyik sarkát, a másik lábán pedig a talpa elülső részére teszi át a súlyt, és már meg is állt. Nagy előnye, hogy szinte képtelenség vele elesni, és hogy a lépcsőn sem jelent különösebb erőfeszítést felmenni-lejönni benne. Egyetlen hely van csak, ahová semmi értelme ráállni egy ilyennel a lábunkon: az igazi roller…

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu