Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809-1847)

Nem könnyű elképzelni, de Felix Mendelssohn-Bartholdi tizenhét éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álom című kísérőzenét (Shakespeare színművéhez), 1826-ban. Könnyen kiszámolható, hogy a mű életkora viszont mára elérte a száznyolcvanöt évet. Ám ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Az esküvőkön még ma is az ennek részét képező Nászindulóra vonulnak be a legszívesebben a párok. A gyerekek és a mindenre nyitott felnőttek pedig változatlan izgalommal hallgatják a mű elején az egyre magasabban rezgő akkordokat, amelyek mintha egy hatalmas, fokozatosan kitáruló kapu mozgásának hangjai lennének, hogy azután a tündérek világa nyíljék meg az ember előtt. És miután beléptünk, a hegedűk egy időtlen világ zsibongását, önfeledtségét és szépségét varázsolják körénk. Mendelssohn már rég nincs itt a világban, hiszen százhatvannégy éve, 1847. november 4-én meghalt, de amit elképzelt és papírra is vetett, az bármikor „feltámasztható”, a mai hangszeresekkel és énekesekkel.

Milyen örökséget kapott Felix Mendelssohn?
A grafikus Wilhelm Hensel ilyennek látta Mendelssohn nővérét, Fannyt.
Mendelssohn 1809-ben született,Hamburgban, egy különösen művelt, német zsidó családban. Nagyapja, Moses Mendelssohn sokáig a német kultúra egyik, legnépszerűbb és legmegbecsültebb alakja volt. Ezt a megbecsülést egyrészt azzal érte el, hogy filozófus tanítóként és esszéíróként a korabeli felvilágosult gondolkodók eszméit közvetítette. Másrészt újra lefordította német nyelvre a Bibliát, amely Luther fordítása után az első, fontos nyelvfrissítésnek számított. Fordítása azért is jelentős volt, mert ugyan német nyelven, de héber betűkkel jelent meg, éspedig azért, hogy az akkor még héber betűkhöz szokott, zsidó polgárok számára a német szövegek olvasását is megszokottá tegye. Mendelssohn ezzel, de egyébként is sokat tett azért, hogy a 18. századi, német zsidóság a német nemzet részévé is legyen. (Arra, hogy ezt később, a nácizmus idején a politika ne tekinthesse semmisnek, már sem neki, sem más gondolkodónak nem lehetett befolyása.) A filozófusnak magyar kapcsolatai is voltak, hiszen a kor szokásainak megfelelően széleskörű levelezést folytatott. A nyelvújításban élen járó Kazinczy Ferenc is említi az életrajzában, hogy a hazai zsidó iskolák magas színvonala a tanítók Mendelssohnnal fenntartott kapcsolatának köszönhető. Moses Mendelssohn Abraham nevű fia már másféle szakmát választott: bankár lett, ám továbbvitte a kultúra és a művészetek iránti elkötelezettség hagyományát. Mivel a család számára nem volt különösebb jelentősége, hogy melyik felekezethez tartoznak, 1816-ban áttértek a német kultúrában annál fontosabb lutheránus vallásra, és felvették a Mendelssohn-Bartholdy nevet. A gyerekek – Fanny és Felix – már kezdettől fogva mindenben kipróbálhatták magukat, amiben tehetségesek voltak. Otthon házi zenekart is alakítottak a családtagokból, amelyben mindketten részt vettek, így már fiatalon eljuthattak a berlini zenei akadémiára. Fanny kiváló hangszeres művész lett, Felix azonban nem elégedett meg az interpretálással, és – Mozarthoz hasonlóan – már gyerekkorától írni kezdett.

A tizenkilencedik század elején egyáltalán nem volt ritka, hogy a fiúk és férfiak hosszú hajat hordtak. Sem az érzelmek, sem a természetesség kifejezése nem számított férfiatlannak. És bár a festő Carl Begas valószínűleg kicsit el is túlozta a dolgot, Felix Mendelssohn tizenkét évesen leginkább egy angyalhoz hasonlított.
Hogyan tette fontossá Bach zenéjét?
Bach életműve a barokk stílusnak olyan nagyszabású és kerek összefoglalása volt, hogy halála (1750) után hosszú ideig nem akadt folytatója. Így csaknem egy évszázadra feledésbe merültek még a legnagyobb, és egykor legnépszerűbb művei is. A magasabb szintű iskolákban azonban kikerülhetetlenek voltak a formai megoldásai, különösen a fúga és a polifónia terén. (A fúgában ugyanaz a dallam eltérő magasságokban jelenik meg, időben egyre később indított szólamokon, és a mű szövetét a két-, három- vagy négy szólam összefonódása adja. A polifónia pedig azt jelenti, hogy a zenében több, egyenrangú szólam vesz részt, szemben a homofóniával, amelyben egy fő dallam uralkodik, és azt alárendelt szólamokkal vagy hangzatokkal kísérik.) Mendelssohn hamar fölfedezte, hogy Bach ismerete nélkül a 19. század zenéje is sokkal szegényesebb lesz. És mivel akkor már zenekart is vezényelt (ő volt az első, aki elhagyta az addigi, németországi gyakorlatot, és nem a zongora mellől vagy első hegedűsként vezényelte a zenekart, hanem pálcával kiállt a pulpitusra), könnyen megszervezte, hogy az egyik, berlini zenekar az énekesekkel együtt tanulja meg Bach Máté passióját. A zenészek örömmel fedezték föl a részükről még sosem hallott művet (hiszen akkor sem rádió, sem lemezjátszó nem volt), amelynek egyik, visszatérő kórusa ráadásul a német templomok egyik legismertebb koráljára (egyszólamú, vallásos témájú népénekére) épült. Így 1829. március 11-én Berlinben újra fölcsendült a zenetörténet egyik, azóta is legjelentősebb műve, a Máté-passió. Ez a nap sorsfordítóvá vált a zenei életben. Bach ismét visszakerült a koncerttermekbe, és így nemcsak a hallgatóságra, hanem a zeneszerzőkre is jelentős hatással lehetett.

Mi jellemzi Mendelssohn egyéni hangját?
Miközben rengeteget tanult Bach, de Mozart és Schubert műveiből is, Felix Mendelssohn nagyon hamar megtalálta saját, egyéni hangját. Legfontosabb jellemzője, hogy bármit is ír, abban mindig ott van egyfajta finom lebegés, szinte éteri dallamosság. A szintén kamaszként komponált Oktett („nyolcas”) is jó példa erre, a már említett Szentivánéji álom nyitánya mellett. De ugyanígy jellemzőek zenéjére a végtelenül áradó dallamok is, amelyek nem egyszer himnikusakká is válnak. Szimfóniái közül a Skót, az Olasz és a Reformáció a legismertebbek, de nyitányait is gyakran játsszák. Ezek közül a Hebridák-nyitány a természetfestés legfilozofikusabb példája: a tökéletes összeolvadás és a természettel való összhang zenéje, miközben csupa szín és dinamizmus. Két hegedűversenye közül elsősorban az e-mollt játsszák, amely azzal tűnik ki a legnagyobb hegedűversenyek közül, hogy a legkitartóbban lírai hangvételű. Első tételében a hegedűt csak nagyon rövid zenekari játék vezeti föl, s a szólóhangszer azonnal áradó, magasba törő és hatalmas íveket rajzoló dallammal kápráztatja el a hallgatóját. Gyakran játsszák vonósnégyeseit és egyéb, kamarazenekari műveit is, amelyeket gyakrabban jellemeznek a drámai mélységek is.



Ezen a felvételen David Ojsztrah lendületes, dinamikus előadásában hallhatod Mendelssohn e-moll hegedűversenyét. (Az odesszai születésű Ojsztrah a huszadik század egyik legnagyobb hegedűse volt.)

Mendelssohn annak ellenére különleges teljességet hozott létre, hogy alig több mint harmincöt évet élt (gyors egymásutánban kétszer is agyvérzést kapott, amit akkor még nem tudtak gyógyítani). Az idő, úgy látszik, „nem akart” a kedvére járni – ebből feltűnően kevés jutott neki. Talán ő maga ezért is játszott a szokásoktól eltérő módon a zenei idővel, és ezért tette különösen egyedivé a hegedűversenyét azzal, hogy két, első tételét egy hosszú és magányos H-hanggal kötötte össze. Ezzel a tételek közül eltűnt a szünet, vagyis a szerző még azt az időt is kitöltötte, amely egyébként a hangulati átállásra szolgál, és csak a csendet  szokta tartalmazni. A kitartóan zengő H-hang a csend helyén, az első tétel után azonban azt sugalmazza, hogy nem kell feltétlenül mindent (még egy zenei tételt sem) véglegesen lezárni, s ha akarjuk, minden egymásba folyhat. Az időt igazából nem muszáj megszakítanunk. Lám, az ezernyolcszázas évek is rég elmúltak, de ami azokban keletkezett, az ma is itt van, kitartóan, és ha megértjük a hangok üzenetét, minden átfolyhat a jövőbe is.



Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu