Madonna a kis Jézussal

2014. december 22., 11:24
 

Karácsonykor a betlehemes képek mellett előtérbe kerülnek azok a festmények is, amelyeken Mária szerepel a gyermek Jézussal. A Madonna-képek története a kereszténység legrégebbi idejéig nyúlik vissza, hiszen ez az a látvány, amelyben a legtöbb ember önmagát is felismerheti, akár anyaként, akár kisgyerekként. A korai időkben azonban a képeken ábrázolt beállítások alig-alig hasonlítottak az emberi közegben megszokott helyzetekre, amelyekben természetes az ölelés, a gyengédség és az intimitás.


 
A konstantinápolyi (ma: Isztambul) Hagia Szophia székesegyházat 869-ben egy földrengés alaposan megrongálta. És bár később helyreállították, a török időkben (1453) levakolták a falain lévő mozaikokat, mert a muzulmán hit tiltotta az emberi alakok ábrázolását. 1934-ben azonban néhány mozaikot megtisztítottak a vakolástól, így például azt is, amelyiken II. János császár és felesége, Eiréné (a magyar Szent László lánya, Piroska) hódolnak a Madonna és a Gyermek előtt. Azóta ez az egyik legfontosabb Madonna-kép, amely a síkszerűen ábrázolt (tehát árnyalatlan) ruhák leomló lepelszerűségével, a fenségesség kifejezésének vágyával és az aranyló háttérrel jól tükrözi a kor törekvéseit.

A mozaikoktól a táblaképekig
A legrégebbi időkből templomok falfestményein és mozaikjain találkozhatunk Madonna-ábrázolásokkal. 
Az első, egyúttal az egyik leghíresebb Madonna-kép a római Santa Maria Maggiore (ejtsd: maddzsóre) bazilika apszisának mozaikja. Ezt, a sok, kicsi és simára csiszolt elemből összeállított képet 432-440-ben készítették. Ebben a korban Máriát trónon ülve ábrázolták, hogy minél fenségesebb hatást keltsen. A kisdedet szintén igyekeztek inkább magasztos lényként, mint földies kisgyerekként ábrázolni, ezért a korabeli képeken középen ül, meglehetősen merev tartásban, és nem anyjára tekint, hanem az őt nézőkre, tehát kifelé néz a képből. Az ehhez hasonló, más mozaikképeken kettejük körül gyakran szentek és az éppen uralkodó pápák is ott sorakoznak, emellett a Jézus életében fontos szerepet játszó szent helyek – Názáret, Betlehem és Jeruzsálem – egy-egy jellemző épülete vagy tájrészlete is ott van.

Ugyanilyen fenséges hangulatot fejeztek ki a keleti (bizánci) keresztény kultúrára jellemző ikonok is, amelyeken a két alak hol mély tónusú, hol éppen ragyogó fényességű arany hátteret kapott. Krisztus itt inkább kicsinyített felnőtt, mint gyerek. Jobb kezét áldásra emeli (a mutató- és a középső ujját magasra tartja, a többit egymáshoz zárja), baljában pedig tóratekercset tart. Gyakran ún. mandorlában, vagyis egy mandula alakú dicsfényben tartja őt az anyja. Hosszú ideig ez az ábrázolási mód uralta a székesegyházak központi képeit, például Konstantinápolyban is.

A Tretyakov képtár őrzi az egyik leghíresebb ikont, a Vladimiri Istenanyát. A kép helyváltoztatásához egy különös legenda is fűződik. Az ikont eredetileg az egyik konstantinápolyi pátriárka küldte el ajándékba a kijevi Dolgorukíj nagyhercegnek, még 1131-ben. Egészen addig egy ottani kolostorban tartották, amíg apja halála után a nagyherceg fia el nem kezdte átszállítani, a saját kastélyába, egy Vladimir közeli településre. Amikor azonban a lovas szekérrel Vladimir városhoz értek, a lovak megálltak és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Az emberek ezt úgy értelmezték, hogy az Istenszülő Mária azt szeretné, ha az ikonja Vladimirben maradna. Ezért itt is tartották, majd az ikon inspirálására felépített Nagyboldogasszony székesegyházban helyezték el. A tatárjárás idején sikerült egy zsákban kimenteniük az égő templomból, később pedig, mint muzeális értéket, Moszkvába vitték.

Ebben a korban terjedt el az a forma is, amelyen Mária álló helyzetben, királynői tartással jelenik meg. Ezeken az ikonokon azonban már szükségképpen a karján tartja a kis Jézust, és talán ez is hozzásegítette a festőket ahhoz, hogy lassanként némi intimitást, bensőségességet is belevigyenek a képekbe, hiszen állva csak természetellenes pózban foghatta mereven maga előtt a kisdedet. Idővel egyre több lett az olyan ikon, amelyen az anya és a karján tartott kisgyerek feje összehajol és össze is ér. Ezeken a fenségességet a fejük köré festett, ragyogó, gyakran vékony arany szegéllyel megfestett glória őrizte tovább. Olykor már az is előfordul, hogy a kis Jézus nézi az anyja arcát, vagy fordítva: Mária nézi őt, gyengéd tekintettel.
Később az vált a leggyakoribbá, hogy Jézus Mária bal térdén vagy a karján ül. Ez terjedt el az itáliai katakombák falfestményein, de Egyiptom, Szíria és Örményország egyéb típusú festményein is.

Hogyan változtak a Mária-ikonok?
Egy 7-9-dik századból való, egyiptomi elefántcsont reliefen találták meg az első, olyan Madonna-képet, amelyen Jézus az anyjához bújik, az arcát gyengéden az arcához érinti, és az egyik karjával átöleli az anyja nyakát. Ekkortól terjedt el, hogy Máriát az Eleusza („Irgalmas”) illetve a Glükophilusza („Édes csókú”) melléknévvel is emlegették, a keleti kereszténység uralta területeken. Szláv nyelvterületen az „umilényie” („érintés”) kifejezés felelt meg a görög „eleiszon” szónak. Legismertebb példája az 1100 körül Oroszországban készült Vladimiri Istenanya.
1200 után egyre oldottabbá váltak a Madonna-képeken ábrázolt jelenetek. Jézus gyakran játszik a mamája fátylával, megérinti az arcát, vagy egy madarat nyújt át neki, amely itt a lélek szimbólumaként van jelen. Mária az uralkodói jogar helyett liliomot vagy rózsát tart a kezében, máskor gyümölcsöt nyújt a kisbabának. Az igazi áttörést azonban csak a reneszánsz kora hozta meg.

Mantegna híres képén Mária úgy csippenti össze a kisbabája arcát, ahogyan azt a legtöbb mama szokta.

Mi változott a reneszánszban?
Az egyik legnagyobb olasz festő, Giotto és tanítványai ugyan még hosszan ragaszkodtak a régi hagyományhoz, de Giotto utódai már egyre gyakrabban törték át a merev felfogás korlátait. Erősítette ezt a törekvést, hogy ebben a korban az itáliai festők általában a pártfogóik, mecénásaik feleségét festették meg Madonnaként, és a képek már csak ezért is sokkal közelebb álltak a hétköznapi emberi élethez, mint a Szent család misztifikált képéhez. A 15-dik században a kis Jézus egyre gyakrabban játszik vagy nevet a képeken.
Az egyik, 15-16. századi, jellegzetes itáliai képtípuson alakjukat egyenesen a zöld mezőre helyezi ki a festő. Elsőként Bellini festette meg így Máriát, amint kísérő alakok nélkül, kettesben üldögél a természet közepén, a kis Jézussal. Később, például Raffaello vagy Botticelli festményei már hangsúlyosan mozgalmas, játékos helyzeteket örökítenek meg, amelyekben a ruhák merevségét is elhagyták. Olykor kifejezetten merész, világias gesztusokat is megengedtek maguknak a festők. Az 1400-as évek végén például Andrea Mantegna  (Ejtsd: mantennya) Madonnája az egyik képen úgy csippenti össze az alvó, pufók Jézuska arcát, ahogyan azt az emberek a legotthonosabb helyzetekben szokták. Egy másikon pedig Mária elábrándozva tartja a szunyókáló, jóllakott csecsemőt.

A francia Georges de la Tour polgári környezetben ábrázolja Máriát és a kisdedet. A fényt úgy is értelmezhetjük, hogy az magából a kis Jézus testéből árad szét a környezetére.

Miben hozott újdonságot a barokk korszak?
Az egyébként is a dinamizmusával kitűnő barokk stílus időszakában a festők elsősorban a fény, a megvilágítás lehetőségeivel éltek, amikor a gyermek Jézust ábrázolták. Ekkorra már a festészetben egyre kidolgozottabbak voltak a fényhatások ábrázolásának technikái, így ezt is kihasználták ahhoz, hogy az egyébként már kifejezetten földies ábrázolásba visszahozzák Jézus isteni voltának jelzését is. Az 1500-1600-as évek fordulójáról két kép is kiemelkedik, ebből a szempontból. Mindkettő a fény-árnyék hatások ábrázolását megalapozó, olasz Caravaggio (ejtsd: káráváddzsó) hatását mutatja, ám a két festő közül csak az egyik olasz – a másik francia.
Az olasz festő viszont annyiban nem illett bele a megszokott rendbe, hogy nő volt (hiszen akkoriban a nőket tanulni sem igen engedték, nemhogy a komolyabbnak tartott szakmák közelébe menni). Artemisia Gentileschi (ejtsd: dzsentileszki) azonban szerencsére felvilágosult családba született (1593), amelyben az apja, Orazio Gentileschi festő nemhogy elnyomta volna, hanem kifejezetten támogatta lánya tehetségét. Így ő lehetett az első nő, aki végül még a firenzei Művészeti Akadémia  tagjai közé is bekerülhetett. Már tizenhét éves korában is érett, erőteljes képeket festett. Ebből a korai időszakából való az egyik legszebb, abban a korban kifejezetten merésznek számító Madonna-kép (1609), amelyen Mária szelíden a mellét kínálja a kis Jézusnak, aki azonban egyelőre inkább az anyja hajával játszana.

A maga korában egyetlen, érvényesülni engedett női festő, Artemisia Gentileschi 1609-ben festette ezt az akkor merésznek számító Madonna-képet.

A másik, korabeli festő, aki az eddigiektől merőben eltérő megközelítésekkel állt elő, a francia Georges de la Tour volt (ejtsd: zsorzs dö la túr). Az 1593-1652 közt élő festőművész alakjainak különlegesen szép megvilágításával, emellett képeinek nagy részletgazdagságával tűnt ki. A Madonnát és Jézuskát ábrázoló képe pedig még annyiban is modernnek számított a saját korában, hogy szereplőit korabeli polgári öltözékben ábrázolja, anélkül, hogy azon bármit is változtatott volna, az isteni vonatkozások kifejezése érdekében. A transzcendencia, vagyis a tapasztalatokon túli, elvont világ fontosságára a csecsemőt körülvevő fény utal.
A képzőművészek még nagyon sok formában és módon örökítették meg ezt a témát, de a reneszánsz és a kora barokk időszak képeinek szépségét valószínűleg nehéz felülmúlni.

 

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum