A karikatúráról

2015. február 05., 12:25
 

Nemrég Párizsban néhány, dzsihadista fanatikus megölte a Charlie Hebdo című, karikatúrákat közlő lap majdnem teljes szerkesztőségét. A véres merénylet kapcsán a teljesség igénye nélkül érdemes fölidézni, hogy vajon mióta is létezik karikatúra, és hogyan alakult a története Európában, azon belül Magyarországon.


 
A német Busch karikatúráinak inkább a hétköznapi élet lehetséges helyzetei voltak a témái.

Mikor kezdődött?
A téma egyik szakértője, Császár Tamás grafikus szerint már az ókorban megszületett a karikatúra. Egy Pausztón nevű, görög festő volt az első, aki új szemléletmóddal jelentkezett, az addigiakhoz képest. Egy alkalommal például egy vágtató ló képét rendelték meg tőle. Ő meg is festette a száguldó állatot, a patái által fölvert, hatalmas porfelhővel a lábai alatt. Ám azután fejjel lefelé állította a képet, amitől úgy látszott, mintha a ló nemhogy vágtatna, de épp ellenkezőleg: a porban fetrengene. Mivel a megrendelőnek fogalma sem lehetett arról, hogy az első karikatúrát látja, inkább megütközött a látványon, minthogy tetszett volna neki.
Néhány évezreddel később Örkény István, magyar író azzal vezette föl az Egypercesek című sorozatát, hogy felszólította az olvasót: legyen szíves terpeszállásba helyezkedni és átnézni a lába között. Így ugyanis, amikor majd mindent éppen fordítva lát, könnyebben meg fogja érteni a dolgok igazi természetét. Ez az azonosság két, fontos tényezőre is rámutat: egyrészt arra, hogy a karikatúra gyökere a feje tetejére állított, kifordított, gyakran groteszknek vagy szatirikusnak is nevezett szemléletmód, amely pedig örök emberi képesség, ezért átível időn és téren. Másrészt pedig arra, hogy nemcsak a képhez, hanem más műfajokhoz, például az íráshoz is kapcsolódhat.

Nem műfaj: műforma
A fentiekből következik, hogy a karikatúrát nem nevezhetjük önálló műfajnak, hiszen az bármilyen művészi nyelven megjelenhet. És meg is jelent. A mára legjellemzőbbé vált, rajzos (grafikus) formája mellett a vizuális műfajok között ott volt a festészetben, a filmekben, a rajzfilmekben, a bábjátékokban és a pantomimekben is. A szavakkal dolgozó műfajok mindegyikében szintén lehetséges, hogy egy-egy alak karikaturisztikus jellegű, de egy vers vagy regény maga is válhat karikatúrává. Igaz, itt nem mindig könnyű elválasztani a paródiától. A nagy francia drámaíró, Molière (eredeti nevén: Jean-Baptiste Poquelin; 1622-1673) például a modern komédia megteremtőjeként rengeteg karikatúraszerű figurát állított a nézők elé a színpadi darabjaiban, a fösvény burzsoától az úrhatnám, mindenáron magasabb polcra törő kispolgárig. Egy évszázaddal később pedig a szintén francia Anatole France (eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault; 1844 -1924) A pingvinek szigete című regényében a francia államgépezet (különösen a hadsereg és az igazságszolgáltatás), de ezen keresztül szinte az egész emberiség karikatúráját rajzolta fel, a szavakkal alkotott képeiben.
És végül természetesen zenei karikatúrák is lehetségesek. Muszorgszkij közismert művének, az Egy kiállítás képei-nek például jó néhány tétele karikatúrának mondható.
Ugyanakkor a karikatúra elsődlegesen mégiscsak képzőművészeti ábrázolásmód, amely a leghatásosabban és legérthetőbben a rajzzal tudja érzékeltetni a kritika humorrá fordítható erejét, amelynek hatását a leggyakrabban a rajzokhoz fűzött, rövid szöveg is fölerősíti.  

A brit Punch című lapot a kifinomult, részletező rajzok jellemezték, amelyek azonban többnyire a maró gúnnyal párosultak. Itt például a miniszter beosztottja vendégként éppen azt bizonygatja a főnökének, hogy ő még mindig tud ehető részeket találni a romlott tojásban is. (A kép címe: Az igazi alázat.)

Festészetbeli előzmények
A festészetben a karikaturisztikusnak is nevezhető ábrázolások idősebb Pieter Bruegel (eredetileg: Brueghel, 1525 körül-1569.), neves flamand festő, és az egyik fia, Pieter Brueghel (más néven: Pokol Brueghel, 1564 –1638)  képein jelentek meg a legfeltűnőbben. (Az apa egy idő után elhagyta a nevéből a H betűt, a fiai azonban megőrizték. A nevek nem könnyű kiejtése megközelítőleg „brőhel”.) Ők ketten valóban megtörték az addigi szokásokat, amelyek jegyében a festők inkább arra törekedtek, hogy megszépítsék az ábrázolt figurákat. A flamand festők képein azonban az emberek inkább riasztóak, furcsák, groteszkek, sőt, olykor kifejezetten rútak voltak. Rútabbak, mint a valóságban, ami valóban a karikatúra legfontosabb vonásához, a túlzáshoz visz el minket. Hiszen már a szó is abból ered: az olasz „túlozni, megterhelni” jelentésű caricare igenévből. (A latin korszakban a kocsik megterhelésére, túlzott felpakolására utalt a kifejezés.) A karikatúrák végül is nem tesznek mást, mint hogy eltúlozzák az általuk ábrázolt dolog – tárgy, állat, ember – valóban meglévő és jellemző vonásait, amelyek azonban csak bizonyos nézőpontból vagy bizonyos pillanatokban válnak kiemelten meghatározóakká.
A középkor végén, az egyházi uralom alatt álló országokban jó témát adott ehhez az általános kenetteljesség, ájtatosság és örökös égbe tekintgetés, hiszen már ez is maga volt a túlzás. Amire nem volt nehéz az „ellentúlzással” válaszolni. Már ekkor is keletkeztek pl. olyan gúnydalok, amelyek lényegében zenei karikatúrák voltak. A buranói kolostorban őrzött dalgyűjtemény a szerzetesek iszákosságát, titkos élvezeteit, hamisságait kigúnyoló verseket, énekeket fogta össze, amelyekből később, 1936-ban Carl Orff írt máig nagy sikerrel előadott zenekari-énekkari művet, Carmina Burana címmel. Ennek gesztusgazdag, gyakran hatalmas ugrásokkal, extrém módon magas hangokkal és dobütésekkel tarkított zenéje a szöveg pontos megértése nélkül is érzékelteti a kifigurázott világ közegét.
A karikatúra új lehetőségeit Angliában a festő és grafikus, William Hogarth teremtette meg, a 18. század első felében. Ő a polgári társadalom erkölcseinek visszásságait ábrázolta, és ezzel iskolát teremtett. Követői később nemcsak a közembereket, hanem az angol királyi házat, a neves politikusokat és a felső polgári rétegeket is kifigurázták.
Német földön Wilhelm Busch volt az előfutár, aki egyúttal a képregények megalapozójának is tekinthető. Legnépszerűbb műve egy olyan, verses mese volt, amelyben a szöveggel azonos súllyal voltak jelen a rajzok. Ezek pedig meglehetősen túlzó, nevetésre ingerlő módon ábrázolták a mese két főhőse, Max és Moritz válogatott kalandjait. Az 1865-ben megjelent mesekönyv olyannyira sikeressé vált Németországban, hogy ha ikrek születtek egy családban, akkor a szülők hosszú évtizedeken át egészen biztosan a Max és a Moritz nevet adták nekik.

A Ludas Matyi olvasói első pillantásra megismerték a lap rajzolóit. Schwott Lajos (1907-1987) is hosszú ideig azok közé tartozott, akik nélkül nem lehetett elképzelni a lapot.

A nagy fordulat: a nyomtatott újság
A karikatúra legnagyobb hatású színtere természetesen a nyomtatott sajtó volt, hiszen ennek révén gyorsan és nagy tömegekhez lehetett eljuttatni rövid és csattanós képeket. Ezeken a rajzolók egyre inkább a közéleti személyeket, politikusokat és színészeket, esetleg írókat figuráztak ki. A lényeg ebben a korban is az volt, hogy kissé lerángassák a földre az egyébként nagy tekintélyt szerzett közszereplőket, és más nézőpontból is bemutassák a viselkedésük vagy a pozíciójuk lényegét. A karikatúrák többnyire egy-egy újságcikkhez kapcsolódtak, aminek a gyakorlata máig megmaradt. Franciaországban már az 1820-as években működtek élclapok, mint pl. a Silhouette és a Caricature c. lap is. Ezeknél dolgozott a kor egyik legnagyobb festője, Honoré Daumier is, aki politikai témájú szatirikus rajzokat és a kor szokásait kigúnyoló karikatúrákat tett közzé. A karikaturisták élete azonban már akkor sem volt könnyű. Amikor 1833-ban Lajos Fülöp királyról készített szatirikus litográfiasorozatot, a hatalom lecsapott rá, és egy börtönbe zárták. 1835-ben pedig magát a Caricature c. élclapot is betiltották.
Az első, olyan német újság, amely képzett karikaturistákat alkalmazott, a müncheni Simplicissimus volt. Az 1896-ban alapított folyóirat legfőbb erőssége szintén a politikai humor és a szatíra volt. Munkatársai válogatás nélkül figurázták ki a sörhasú kispolgárokat és az öntelt gyárosokat, megteremtve ezzel a későbbi, kifejezetten karikatúrákból álló vicclapok hagyományait is. Ők azonban a huszadik századig megúszták a büntetéseket.
A britek leghíresebb és a huszadik század végéig kitartó élclapja a Punch volt, amely 1841-ben kezdte meg működését. A cím egyszerre jelent ütést és Paprikajancsit. A Punch inkább a kifinomult és ironikus humor képviselője volt, és hosszú élete során csak a liberális Fun magazin jelentett számára konkurenciát.
Magyarországon nem grafikus, hanem író – Jókai Mór – volt az, akinek kezdeményezésére nálunk is megindultak a humoros lapok. Ő 1858-ban Az Üstökös néven alapított egy újságot, amely ellenzéki hangvételt képviselt, és szatirikus stílusban közölt írásokat és rajzokat. Ezt azután gyorsan követték a továbbiak, amelyeket élclapoknak neveztek. Többségük érdekes módon egy népi figura nevét viselte. Tamás Ágnes összeállítása szerint ezek sorrendje a következő volt: Borsszem Jankó (1869-1905) (ennek a híressé vált Ágai Adolf volt a főszerkesztője), a Bolond Istók (1878-1915), Kakas Márton (1894-1905), Bolond Miska (1860-1875) majd a Ludas Matyi (1871-1872), amely azután többször is újraéledt. Létezett még a Charivari (1875), az Uram Bátyám (1887), a Dongó Naptára (1864) és a Pecsovics Naptára (1868) is.
A rendszerváltás idején a Hócipő jelentett újdonságot, amely egyedülálló ötlettel jelentkezett: karikatúráinak alapját zömében nem rajzok, hanem valós eseményeket rögzítő fotók adják, amelyeket a feliratok tesznek humorossá.
A karikatúrák népszerűvé válását segítette, hogy a múlt század elején feltalálták az ún. cinkográfiát, amelynek alkalmazásával azután sokkal gyorsabban tudták nyomdakészre elkészíteni a rajzokat. A karikatúrák nyomtatása azonban így sem volt éppen a legkönnyebb munka: a Ludas Matyi olvasói még emlékezhetnek rá, hogy egy-egy karikatúra színei olykor egy milliméterrel arrább voltak, mint ahol a rajz volt. Mindettől függetlenül az élclapok Magyarországon olyan sikeresek voltak, hogy hosszú ideig az összes újságnak csaknem a három százalékát tették ki, amire alig van példa a világban.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum