| |
Tudta-e a japán hadvezetés, hogy mi történt Hirosimával?
A japán hadvezetésnek hosszú órákon át fogalma sem volt, hogy milyen támadás érhette a várost. Az esemény után csak annyit érzékeltek, hogy teljesen megszűnt a kapcsolat a hirosimai helyőrséggel. A túlélők által küldött jelentések csak annyit közöltek, hogy valami egészen új, eddig ismeretlen fegyverrel támadták meg őket. És mivel a japán tudósok váltig hangoztatták, hogy hiába ismerik a nukleáris folyamatok természetét, az atomrobbantást a technika akkori állása szerint képtelenség biztonsággal bevethető bombává formálni, ezért föl sem merült, hogy atombomba-támadásról lehet szó. A helyszínre azonnal felderítőket küldtek, akik azonban csupán annyit tudtak megállapítani, hogy a városon egy iszonyatos tűzvész nyomai látszanak, amelynek a fészkét azonban képtelenség megtalálni. Azt is látták, hogy a tűz hőfoka eddig elképzelhetetlen méretű lehetett, hiszen néhány, megmaradt falra ráfényképeződtek a közelben álló emberek és tárgyak körvonalai. Ekkor még természetesen senki sem ismerhette a nukleáris robbantás hatásait az emberekre és az épületekre, ezért a látvány nem igazíthatta el őket. Így a japánok majd csak tizenhat órával később, az amerikai rádiókban közvetített, elnöki beszédéből tudták meg, hogy mi is történt.
 |
|
A Nagaszakira ledobott, Fat Ma-nek keresztelt bomba gombafelhője. A felhő úgy alakul ki, hogy az alul hirtelen felmelegedett levegő gyorsan emelkedni kezd, magával rántja a port és a törmeléket, azután a ritkább légkörben szétterül, lehűl és később radioaktív csapadék formájában visszapereg a földre. Fotó: © AFP / US Air Force |
Mivel indokolta az USA a bomba bevetését?
Bár többek szerint a nyár közepén Japán már a megadás szélén állt és az atombomba nélkül is el lehetett volna érni a háború befejezését (az addigra hárommilliós emberveszteséget elszenvedő és a tengeri blokád miatt szinte éhező, a hadianyag-utánpótlástól megfosztott ország valóban rossz helyzetben volt), az USA ezt akkor nem így látta. Truman elnök többször is arra hivatkozott, hogy ha Japánnal továbbra is a hagyományos módszerekkel (tehát alapvetően a földi hadsereggel) harcolnak, az csupán „egy újabb Okinawához vezetett volna”. A japánok ugyanis olyan fanatikus harcosok voltak, hogy pl. Okinawa szigetének elfoglalása még az igen jól kiképzett amerikai hadsereg számára is két hónapot vett igénybe és tizenkétezer katona életébe került. Az elnök pedig úgy gondolta, hogy a továbbiakban nem kényszerítheti a saját országa népét ekkora áldozatokra. De egyébként sem tapasztalták, hogy a számos figyelmeztetés nyomán a japán hadvezetés bármiféle jelét adta volna a visszavonulása szándékának. Sőt: a hírszerzők jelentései szerint a japán katonai erők még a civileket is mozgósították, a további harcok érdekében. A népesség nagy részét arra készítették fel, hogy ők maguk is kamikaze harcosokká váljanak, vagyis a saját testüket is fegyverként használják és áldozzák fel. Hajthatatlanságukat az is bizonyítani látszott, hogy bár addigra az amerikai légierő szinte az összes, japán nagyvárost alaposan szétbombázta (a károk jóval meghaladták a később ledobott, két atombomba okozta pusztítást), a hadvezetés ennek ellenére sem nézte a saját országa érdekeit, és továbbharcolt. És ugyan erkölcsi szempontból nem érv, mégis sokat nyomott a latban, hogy a japán katonáknál kíméletlenebbeket keveset látott a világ. Emellett alattomos, minden jelzés vagy hadüzenet nélküli, nagyszabású támadásokat is végrehajtottak, hiszen ezt tették 1941-ben, az USA Pearl Harbor-i támaszpontjával szemben. Tetézte az amerikaiak sértettségét, hogy ott az ő hadseregük is hibát hibára halmozott (pl. félrenéztek, félreértettek helyzeteket), ami bosszúvágyat is táplált náluk. A számvetés végeredménye tehát az volt, hogy bármennyire is kegyetlenül hangzik, de még Japán népe is akkor jár jól, ha bevetnek egy olyan, kivédhetetlen erejű támadást, amellyel viszont egyszer s mindenkorra lezárják az akkor már öt éve tartó, esztelen háborút. Az érvelés indokoltságát később az is megerősítette, hogy a japán hadvezetésnek még ez a borzalmas esemény sem volt elég a kapituláláshoz. Hirohito császár végül nem a két, ledobott bomba miatt utasította a kormányt, hogy fogadják el a szövetségesek feltételeit és tegyék le a fegyvert, hanem azért, mert augusztus 8-dikán a szovjetek hadat üzentek és egy nappal később meg is támadták Mandzsúriát. A háború hivatalosan végül egy hónappal később ért véget, de néhány, fanatikus japán helyőrség még évekig, sőt évtizedekig harcolt. A legextrémebb példa Onoda Hiroóé volt, aki csak 1974. március 9-én adta meg magát, vagyis majdnem harminc évvel a háború befejezése után!
Az USA repülőgépeiről 1945. augusztus elején folyamatosan szórtak a bombázásokról szóló röpcédulákat a japán városokra, hogy a lakosság valamennyire készüljön fel az eseményre. Ám mivel arról nem informálták őket, hogy egy minden eddiginél pusztítóbb fegyvert vetnek majd be, a figyelmeztetést valószínűleg nem vették komolyan. A hirosimai robbanástól és a nyomában keletkező tűzviharban 80-140 ezer embert halt meg, egy pillanat alatt, és nagyjából ugyanennyien sérültek meg, súlyosan. A város épületeinek kétharmada elpusztult. A robbanás után fél órával pedig mindaz, ami a levegőbe került, radioaktív csapadék formájában visszahullott a területre, így a robbanásban eredetileg kevésbé érintett területek is sugárfertőzést kaptak. A túlélőket ért terhelés még évtizedekkel később is kimutatható volt és borzalmas betegségeket okozott.
Mit dobtak le a két városra?
Hirosimát és Nagaszakit nukleáris fegyverrel támadták meg, vagyis olyan bombával, amelynek az energiája atommag-átalakulásból származik. (A név a mag latin nevéből, a nucleus szóból ered.) A nukleáris fegyvernek két típusa van: az atombomba és a hidrogénbomba. Az elsőnél a maghasadás, a másodiknál a magfúzió az alapja annak, hogy felszabaduljon az atommag kötési energiája, amely minden egyéb, eddig ismert energiánál nagyobb. A kísérleti robbantásoktól eltekintve eddig kizárólag ebben az esetben használtak nukleáris fegyvert. Mindkét bomba atombomba volt. A Hirosima felett kioldott fegyvert Little Boy-nak, a Nagaszakira dobott bombát Fat Man-nek nevezték el. Az előbbi uránt, az utóbbi plutóniumot tartalmazott. A Little Boy-ban 64,1 kg 82,7%-ra dúsított urán volt, amelynek 1,38 százaléka hasznosult. A Fat Man kevésbé volt hatékony: ez 6,2 kg plutóniumot tartalmazott, amelyből azonban csupán 0,9 kg hasznosult (ez kb. 13 százalékot jelent), mert a robbanás szétvetette a bombát és a láncreakció leállt. Ám ez is éppen elég volt ahhoz, hogy borzalmas pusztítást okozzon a városban.
 |
A bombázás után természetesen sokan utaztak el Hirosimába, hogy fotókkal is dokumentálják a történteket. A Pulitzer-díjas, amerikai John Hersey szintén ott járt. Ő fényképezte le ezt a testvérpárt is, akik túlélték a támadást. Riportját azonban az USA-ban is csak 1951 után lehetett közzé tenni, amikor viszont megrázta egész Amerikát. Japánban ennél is szigorúbban tiltották a tények közzétételét: a fotókat ott még hosszú éveken át tilos volt terjeszteni.
Fotó: © AFP |
Mi garantálja, hogy a jövőben ne legyen atomtámadás?
A nukleáris fegyverek felhasználása egyáltalán nem zajlott aggály nélkül. A maghasadáson dolgozó tudósok számára mindvégig súlyos erkölcsi problémát okozott, hogy át lehet-e engedni háborús célokra a tudomány eredményeit. A nácizmus semmihez sem hasonlítható bűnei és pusztításai azonban akkor végképp felülírták ezeket az aggályokat. (Már az amerikai kutatások is azért váltak intenzívekké, mert úgy hírlett, hogy a nácik is dolgoznak az atombombán. Majd, amikor 1945-ben fény derült a haláltáborokban ettől függetlenül zajló, nagyüzemi méretű népirtásra, egyértelművé vált, hogy a náci ideológiával szemben bármilyen eszközzel fel lehet és fel is kell lépni, mert az ideológia másképp megállíthatatlan.)
Később, az atombomba hatásainak láttán azonban már egyértelművé tették: ezt a tudást soha többé nem szabad háborús célokra felhasználni. A kutatók egyikét, Otto Hahnt annyira megrázták az események, hogy átérezve a felelősségét, egy ideig komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával is. Szerencsére végül nem ölte meg magát, sőt, a lelkiismereti aggályait abban az aktivitásban oldotta fel, amellyel az atomenergia hadi célokra való használata ellen küzdött. Hahn 1948-tól 1960-ig elnöke volt az általa alapított Max Planck-társaságnak, és ebben a minőségében kezdeményezte 1955-ben az atomfegyverek háborús használata elleni, mainaui nyilatkozatot, amelyet azonnal támogatott 52 tudós (főleg fizikusok és kémikusok). A tudósok tiltakoztak az ellen, hogy a háborús célú atomkísérletek során a Földet káros sugárzás áraszthassa el, és felhívták a figyelmet arra, hogy egy nukleáris háború megnyerhetetlen. A mainaui nyilatkozat fontos lépés volt ahhoz, hogy a következőkben a nagyhatalmak tárgyaljanak erről, és hogy 1963-ban létrejöhessen az ún. atomcsend-egyezmény. Az egyezmény szerint a szerződő felek a föld alattiakat kivéve minden olyan, robbantási kísérlettől tartózkodnak, amelyet a jelenlegi eszközökkel nem lehet megbízhatóan ellenőrizni. (Az egyezményt Franciaország és a Kínai Népköztársaság nem írta alá, mert ők folytatni akarták az atomerejük fokozását.) Az egyezmény továbbfejlesztéseként viszont a SZU és az USA megállapodtak abban, hogy csökkentik a hadászati célokat szolgáló hasadóanyag-termelésüket, és hogy ilyen anyagot nem juttatnak a világűrbe. 1975-ben a SZU javasolta az ENSZ-nek, hogy kössenek nemzetközi egyezményt az atomfegyver-kísérletek általános betiltására. 1976-ban a két nagyhatalom szerződést írt alá, amely kimondja, hogy a föld alatti robbantások között is tilos a 150 kilotonna feletti robbantás. Szerencsére eddig még senki nem szegte meg ezeket az egyezményeket.
Lévai Júlia
Ha érdekel a történelem, ajnljuk neked Világtörténelmi felfedző című igazán különleges történelemkönyvünket!
|
