| |
 |
|
Közelről ilyen a rovarok összetett szeme. |
Honnan lehet megtudni, hogy mit látnak a méhek?
Az élőlények érzékeléséről például olyan kísérletek alapján kaphatunk képet, amelyek a feltételezéseink szerint az ő életükben is előforduló választási lehetőségeket kínálnak fel nekik. Az egyik ilyen, méhekkel foglalkozó kísérletet a fénytan kiemelkedő tudósa, a Nobel-díjas Richard P. Feynman ismertette, egy előadásában. (Feynman-Leighton-Sands: Mai fizika, Optika, anyaghullámok, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969, 134-135 l.) A kísérletben azt vizsgálták, hogy vajon milyen színeket tudnak megkülönböztetni a méhek. Ehhez különféle színű papírlapokra mézet cseppentettek, hiszen a méz biztosan odavonzza a rovarokat. A legérdekesebb eredményeket a fehér többféle árnyalatából álló papírlapok kísérlete hozta, ezeknél derült ki ugyanis, hogy a méhek a fény ultraibolya tartományát is látják. (Az ultraibolya, latin szóval ultraviola, rövidítve: UV sugárzás az ember által látható fénynél kisebb, de a röntgensugárzásnál nagyobb hullámhosszúságú, a 200–400 nanométeres tartományba eső, elektromágneses sugárzás. A szó onnan ered, hogy a legkisebb hullámhosszúságú, de általunk még látható fény színe az ibolya.)
A kutatók a méhek elé különféle árnyalatú fehér papírlapot tettek le, amelyek az emberi szem számára alig megkülönböztethetőek. A fehér szín összetett szín: a három alapszín, a piros, a sárga és a kék teljes keverékéből áll, amelyek piciny arányváltozásai azonban más és más árnyalatot hoznak létre. Mi ezeket szinte nem is látjuk, a méhek azonban határozottan különbséget tettek az árnyalatok között, éspedig aszerint, hogy azok milyen mértékben verik vissza az ultraibolya fényt. Ez azt jelenti, hogy a méhek egyrészt látnak az ultraibolya tartományban, másrészt pedig – éppen ezért – a fehér virágokat színeseknek látják, hiszen az ultraibolya fény lehetővé teszi a számukra az összetevők érzékelését is. Emellett a méhek látásának további specialitása, hogy ha a kék ég egy darabkájára ránéznek, minden kétséget kizáróan meg tudják állapítani, hogy merre van a Nap, anélkül, hogy magát az égitestet látnák. Ez pedig azért lehetséges a számukra, mert a szemük érzékeny a fény polarizációjára, egyszerűen szólva a meghatározott síkú visszaverődéseire is. A Napból érkező elektromágneses sugárzás eredendően a terjedési irányára merőleges sík bármely irányában rezeghet, vannak azonban olyan felületek, amelyekről visszaverődve a fény meghatározott irányban rezeg tovább. Ezt nevezzük síkban polarizált vagy poláros fénynek („a tengely sarokpontja” jelentésű pólus szó alapján). A poláros fény felhős, borult időben is pontosan jelzi, hogy hol áll a Nap az égbolton, ami a méhek számára rendkívül fontos ahhoz, hogy hazataláljanak a kaptárukhoz. A tudományban ennek képességét polarotaktikus viselkedésnek hívják. A méhek ebben nem állnak egyedül, hiszen pl. a vízi rovarok is gyakran eltévednének, ha nem ismernék a poláros fényt, és ennek híján csak a fény intenzitása alapján tájékozódnának. Ebben az esetben ugyanis könnyen megtéveszthetnék őket az olyan, olykor szintén nagyon fényes területek, amelyek ugyan hasonlítanak a vízfelületre, de valójában aszfaltozott terek vagy homokmezők. Az evolúciónak hála, ezek a rovarok a méhekkel az élen iránytűként tudják használni a poláros fényt. Erre az ember csak külső segédeszközökkel – például ásványokkal vagy kristályokkal – képes: ezeket az ég felé fordítva megfigyelheti az égbolt fényeinek eloszlását. És ha ismeri, hogy a Napból érkező fények mikor hogyan oszlanak el a zeniten, akkor felhős időben is be tudja mérni a helyzetét, például a tengeren. Egyes feltételezések szerint a vikingek például turmalint használtak az ilyen helyzetmeghatározásokhoz.
 |
|
Ha keresztmetszetet készítünk, jól látszik, mennyire gazdaságos az ommatídiumok elrendeződése. |
Hogy csinálják?!
A méheknek hatalmas, összetett szemük van, amely az egyetlen lencsét tartalmazó emberi szemmel ellentétben sok, egyszerű szemből, pontosabban sejtből áll, amelynek ommatídium a neve. Ezek alakja hosszan lenyúló, elkeskenyedő kúp. Mindegyik ommatídium felső, kiszélesedő végén (tehát nem a mélyén, mint a miénkben) egy lencséhez hasonló képződmény van. Ez begyűjti a fényt, amely azután a kúpban lefut a szervecske másik végén induló idegszálhoz. Ez közvetíti majd az információt a rovar idegrendszeréhez, amelynek kb. 4500 ilyen egység ingerei alapján kell majd döntenie a válaszreakciókról. A kúp alaknak az a jelentősége, hogy az ommatídiumból nagyon sok fér el kis helyen, miközben a felső részük hatalmas gömbfelületet ad ki. Ez a nagy felület pedig igen nagy látószöget biztosít a rovarnak, ami lehetővé teszi, hogy egyszerre rengetegféle információt gyűjtsön be a környezetéből. Kétségtelen, hogy a sokfelé tekintő szemek nem biztosíthatnak nagy látásélességet, ugyanakkor a méhek a látásuk alapján azonnal és mindennél nagyobb pontossággal fel tudják mérni, hogy merre és hogyan mozognak körülöttük a többi rovarok vagy egyéb élőlények.
A méhek tehát nemcsak attól különlegesek, hogy sajátos társadalomban élnek, hanem attól is, hogy a szemükkel tudják a leghatékonyabban megvédeni magukat, az adhatja a számukra a legnagyobb biztonságot.
Lévai Júlia
|
