Mióta léteznek börtönök?

2016. október 26., 12:47
 

Azokat, akiket valamilyen ügyben bűnösnek ítél a társadalom, a modern korban az ügyük megtárgyalása után a bíróságok többnyire börtönre ítélik. Ez azt jelenti, hogy egy erre kijelölt, zárt helyen hosszabb-rövidebb időt kell eltölteniük, a normális életviszonyokhoz képest beszűkített körülmények között, fogságban. A cél kettős: egyrészt azt szeretnék elérni ezzel, hogy a bűnös meglakoljon és az elzártságban átélt szenvedései miatt a továbbiakban kerülje el a bűnözést, másrészt hogy a társadalmat megóvják az emberekre nézve alkalmanként veszélyes polgáraitól. A modern igazságszolgáltatásban azonban az is cél, hogy aki bűnt követett el, azt lehetőleg ne pusztán az elriasztással térítsék el a hasonlóan rossz cselekvésektől, hanem meggyőzéssel, a belátás elérésével. Ezért ma már egyrészt a fogság csökkentésével jutalmazzák, ha valaki egyértelműen jelét adta a megváltozásának, másrészt a börtönök helyett inkább másfajta korlátozásokkal (pl. házi őrizettel vagy kötelező pszichológiai terápiákkal) hajtják végre a büntetéseket. A kezdetekben azonban a büntetések a legkevésbé sem voltak ennyire kifinomultak.


 
Mára már benőtték a fák az egykori, athéni börtön, a Desmotherion helyét. Az mindenesetre ma is érzékelhető, hogy épületként semmiképp sem vetekedhetett a későbbi börtönök riasztó képével. A benne alkalmazott eljárások kegyetlenségében viszont nem maradt le.

Miért nem voltak rögtön börtönök?
Ahhoz, hogy embereket elítéljenek valamilyen bűnük miatt, elsősorban olyan törvények kellettek, amelyek már tisztázták, hogy az adott korban mi minősül bűnnek és milyen büntetést igényel. Ilyesmiről természetesen csak az írásbeliség elterjedésétől és az államok megszilárdulásától beszélhetünk. A legelső, írott jogokat összefoglaló könyv Hammurapi törvénykönyve volt, amely i.e. 1750 körül jött létre, Babilonban.  Ebben két, hasonló szemléletű jogrend kapcsolódott össze: a mezopotámiai jogból továbbhagyományozódott, ún. kompenzációs (kiegyenlítő) jog, és a törzsi talio elv, vagyis a bosszú elve, amely a „szemet szemért, fogat fogért, életet az életért” gondolaton alapult. Sokáig ezek egysége uralkodott és határozta meg a jogrendet. (Később egy ideig az első egyistenhit, a zsidó kultúra is ezt vitte tovább, ezért is találkozhatunk vele a Biblia első részében, az Ószövetség szövegében is.) Ez az igazságszolgáltatás azonban még nem használt börtönöket, hiszen nem elégedett meg a bűnös elzárásával, és még a büntetés arányosságát, differenciálását sem ismerte. A talio törvénybe iktatása azt a célt szolgálta, hogy a sértett családja megnyugodjon és elégtételt kapjon attól, hogy a tettesre ugyanazt a büntetést rója ki az állam, amit az indulataik szerint a kárvallottak vagy rokonaik is szeretnének. Akkoriban ez jelentette a természetes egyensúlyt, a bűn és bűnhődés arányosságát, amelyet mindennél fontosabbnak tartottak. Ugyanakkor az, hogy a bosszút törvény szabályozta, megakadályozta, hogy az emberek önkényesen és vég nélkül bosszút álljanak. Ennek szokása emberölés esetén a vérbosszúban öltött testet, ami néhány helyen a törvényesség ellenére is hosszú ideig fennmaradt és családok évtizedeken át tartó kiirtását jelentette. A törvényesség azonban a szándéka szerint épp hogy megállította a vérbosszút, mert Hammurapi törvényei azt mondták ki, hogy a gyilkosságot csak egyszer kell megtorolni, de soha többé. Hammurapi egyik rendelkezése szerint pl. ha egy építőmester gondatlanságából összedől egy ház és a tulajdonos fia meghal, akkor „cserében”, a bűn kiegyenlítéseképpen az építőmester fiát kell megölni. Vagyis a bűnt egy afféle „ellenbűnnel” igyekeztek kiegyenlíteni, amitől az elkövető ugyanannyit veszített, mint a kárvallott. A jog fejlődése során azonban éppen az hozott változást, hogy sértette az igazságérzetet, ha egy bűnt egy másik bűnnel (pl. öléssel) igyekeztek megtorolni. Egy idő után már nem lehetett eltekinteni attól, hogy hiszen ennek szükségképpen ártatlan emberek (pl. gyerekek) is áldozatul esnek. Ezért a jogban egyre nagyobb szerepet kapott az igazságos megkülönböztetés, a differenciálás, és így a hangsúly a bűnös megítélésére esett, az áldozat kárpótlását pedig más módokon igyekeztek megoldani. Így került be a büntetési tételek közé a pénzbüntetés, majd ennek nyomán az elzárás is, hiszen nem mindenkinek volt annyi pénze, hogy ezzel elrendezze a büntetését. Elsőként az ókori sumerek és a görögök vezették be, hogy aki nem tudott fizetni, azt egy zárt helyre vitték, és ott hosszasan fogva tartották.  

Igazi börtönök voltak-e az első börtönök?
A sumereknél és a görögöknél a börtön csak kis részben hasonlított arra az intézményre, amelyet ma börtönként ismerünk. Sokkal inkább a vizsgálati fogságra hasonlított. A bűnösöket olyan helyeken tartották fogva, amelyet az Igaz és a Gonosz közti választás terepének tekintettek, és ahol maguk a bírák is jelen voltak, akik folyamatosan kivizsgálták az elkövetett bűn mértékét, majd ellenőrizték is a vezeklést. Voltaképpen tehát itt összevontan jelent meg a bíróság és a büntetésvégrehajtás. Szabadságuk elveszítése során a vétkezők voltaképpen adósrabszolgákként éltek ezeken a helyeken: zárt térben és a többieknél rosszabb körülmények között kellett ledolgozniuk a kiszabott büntetésüket.

Gályarabságra nemcsak az ókorban ítélték a rabokat, hanem később is, amikor már az is szempont volt, hogy így nem kellett fizetni a matrózoknak az evezésért. Gályarabokkal hajtott hajók még a 17-18-19-dik században is gyakran járták a vizeket. A képen egy Földközi-tengeri flotta egyik, rab evezősökkel hajtott hajója látható, 1694-ből.

Melyik volt az első, görög börtön?
Az első, legnevezetesebb börtön az ókori Athénban működött, az Agora dél-nyugati oldalán.  A neve Desmotherion volt, ami annyit tesz, mint „a láncok helye”. I.e. 400 körül épülhetett, és számos műhely is volt benne. Az athéni bíróság azonban már nem a börtönön belül, hanem ahhoz közel, de egy elkülönült épületben működött. Az épület nem volt különösebben nagy: mintegy 40 méter hosszú és 17 méter széles területet foglalt magába. Összesen tizenkét szoba volt benne, amelyek közül valószínűleg nyolc volt a börtöncella, a maradékban a személyzet dolgozott. A helyiségek mindegyike egyetlen, hosszú folyosón helyezkedett el, hogy az őr jól beláthassa az egész területet. Az épületnek csak egyetlen bejárata volt, hogy ne lehessen belőle könnyen megszökni. Hogy az ablakokat hogyan őrizték, azt ma már nem lehet kideríteni. Az ilyen és ehhez hasonló börtönök mellett azonban a szabadságvesztés másfajta módszereivel is éltek: hosszú időre rabszolgasorsba kényszeríthették, arisztokratáknál, az elítélteket, illetve gályarabságra is ítélhették őket, különösen háborúk idején.

Ki volt az athéni börtön leghíresebb foglya?
A börtön leghíresebb foglya a görögök egyik legnagyobb filozófusa, Szókratész  volt (i.e. 470-399), akit az athéniak istentelenség („aszebeia”) vádjával ítéltek halálra. (Szókratészról és haláláról részletesebben pl. itt olvashatsz) A filozófus azzal vívta ki a hatalmon lévők haragját, hogy kevésbé az elvont kérdésekkel, mint inkább magával az emberrel és annak erkölcsével foglalkozott. Ennek jegyében elutasította a kor divatos felfogását, például a hedonizmusról (amely szerint az élet egyetlen célja a jó és kellemes dolgok élvezete), és arról beszélt, hogy létezik általános erkölcsi mérce, amelynek lényege nem fátumszerűen jelenik meg a világban, hanem amelyet mindenki önmaga megtanulhat. Nézete szerint a lélek nem szándékosan, hanem tudatlanságból esik  bűnbe, ami ellentmondott a kor felfogásának. A filozófus a politikáról is hasonlóan gondolkodott és a közéleti erkölcs középpontjába is a szándékosság-szándékolatlanság kérdését helyezte. Ezért mind a sorsolásos választást, mind a válogatás nélküli tömegek uralmát ellenezte. Eszménye egy olyan állam volt, amelyben a tudást és bölcsességet szerető emberek, vagyis a filozófusok irányítanak, és amelyben a népnek mindig be kell tartania a fennálló törvényeket, még a rosszakat is. Nem csoda, hogy abban a korban, amelyben Athén ráadásul éppen súlyos vereségeket szenvedett el Spártától, és így éppen egy ingatag demokráciát mondhatott csak a magáénak, súlyosan zavartkeltőnek ítélték meg a tevékenységét, ezért azzal vádolták, hogy a tanaival és az istentelenségével megrontja az ifjúság erkölcseit. (A „megrontás” vádját arra alapozták, hogy Szókratész nem írásban terjesztette a tanait, hanem beszélgetésekben: parkokban sétálva társalgott a tanítványaival, amivel egyúttal a szokásosnál jóval intenzívebb gondolkodásra késztette őket.) Ezért azt az ítéletet hozták, hogy zárják őt börtönbe, ahol is maga igya ki a méregpoharat, amellyel akkoriban a kivégzéseket megoldották.

A magyar színész, Haumann Péter drámai erővel jeleníti meg a nagy, görög filozófus, Szókratész utolsó szavait, Platón Szókratész védőbeszéde című, egyszemélyes darabjában.

Szókratész maga békével fogadta a bíróság döntését és egyáltalán nem félt a haláltól. A legendák szerint azonban az egyik tanítványa, Kritón egy alkalommal megszöktette őt. Szókratész azonban kis gondolkodás után mégis visszament a Desmotherionba, hiszen nem mondhatott ellent a saját elvének, amely szerint a rossz törvényeket is tiszteletben kell tartani. Ezért i. e. 399. február 15-én kiitta az elé tett méregpoharat. Személye és viselkedése évszázadok óta példa értékű, mindenütt a világon. Magyarországon szintén évtizedek óta játsszák azt az egyszemélyes darabot, amelyet egy másik, nagy filozófus, Platón írt róla, Szókratész védőbeszéde címmel (fordította Devecseri Gábor). Ebben drámai erővel jelenik meg Szókratész utolsó, nagy beszéde, amelyben elítéltként a vádlóival vitatkozik, és érvel az igazságai mellett, anélkül, hogy vitatná a rá rótt ítélet. Az egyetlen, különleges monológból álló kamaraművet Haumann Péter kiemelkedő előadásában láthatták a nézők.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum