| |
 |
|
Volt, aki csak egy zsákkal járt, de a legtöbben kétkerekű kocsival vagy szekérrel hozták-vitték a holmikat. |
Miért volt szükség ószeresekre?
Az ószeresek többnyire maguk után húzott kocsikkal, szerencsésebb esetben kényelmesebb lovasszekerekkel járták a falvakat, városokat. Szinte egy egész boltot vittek magukkal, sokféle holmival. Ők maguk többnyire olyasmit kínáltak fel cseretárgyként, amelyet valakitől olcsón megvettek, majd otthon, esetleg további családtagok bevonásával megtisztítottak, kijavítottak, megvarrtak vagy átszabtak. A már javíthatatlan ruhadarabokból akár színes rongyszőnyegeket, díszpárnákat is varrtak, a mai patchworkök (foltokból összeállított textilek, falvédők) elődeit, a szőrmedarabokból pedig kucsmát vagy mellényt. Ha bőrhöz is hozzájutottak, formás tarisznyákat, tárcákat, szemüvegtokokat vagy könyvvédő borítókat hoztak össze belőlük. De előfordult, hogy olcsón új árukat is meg tudtak venni, és ezeket ajánlották fel cserébe, valamelyik értékesebb lomért.
Szakmájukra többféle okból is szükség volt. Az egyik az volt, hogy az elhasznált tárgyaktól valahogyan meg kellett szabadulni, és ezek összegyűjtéséhez a megszokott szemétszállítás gyakran nem volt alkalmas. Vidéken a szerves anyagoktól (ételmaradékoktól, krumpli- vagy gyümölcshéjaktól, rothadásnak indult gyümölcsöktől stb.) természetes úton szabadultak meg: komposztálták, trágyát készítettek belőlük vagy továbberjesztették ezeket és pálinkafőzéshez használták fel. A ruhaneműktől, fémtárgyaktól azonban így nem lehetett megszabadulni. Amellett egy-egy háztartásban sok olyan holmi is fölöslegessé vált, amelyről az emberek tudták, hogy mások számára még hasznosak lehetnek, ezért inkább továbbadták valakinek, így tehát emögött a szolidaritás érzése is ott volt. Végül pedig az is sokat nyomott a latban, hogy tömegek voltak túl szegények ahhoz, hogy rendszeresen a boltokban vásároljanak. A szegényebbek számára pedig nagyban megkönnyítette a beszerzéseket, ha az ószeresnél cserélhettek ki egy-egy holmit olyasmire, amire éppen szükségük volt.
 |
|
A konyhákban, előszobákban, de gyakran a szobákban is ilyen, könnyen mosható és vidám színű rongyszőnyegeken jártak az emberek. Ezeket gyakran a cigány származású házalók adták nekik, cserébe olyan, kiszolgált ruhákért, amelyekből azután, nem kis munkával, újabb szőnyegeket készítettek. |
Miket árultak a házalók?
A házalók többsége az itt élő kisebbségek, bevándorlók közül került ki, hiszen ők voltak azok, akik mindig nehezebben jutottak biztos, helyhez kötődő állásokhoz, ugyanakkor gazdagabb kereskedői hagyományokkal rendelkeztek. A rendszeres, kiépített hálózattal működő kereskedésnek Magyarországon a többség számára hosszú ideig rosszak voltak a feltételei, nem teljesedhettek ki a hagyományai (a parasztság például évszázadokon át meg volt fosztva a nagyobb léptékű állatkereskedéstől). Ezért ezt a tevékenységet általában is a külföldről érkező és itt letelepedő emberek lendítették föl nálunk.
Jellegzetes csoport volt a felvidéki szlovák vándorárusoké, akik elsősorban vassal és gyolccsal házaltak, és az ebből készült áruikat többnyire búzára, szalonnára és egyéb ételfélére cserélték, az alföldi vásárokon. Közülük sokan üvegesekként is járták a vidéket, és így még a vicces szólás-mondásaink közé is bekerültek („Jól jött neki, mint üveges tótnak a hanyattesés”). De a felvidékiek házaltak fűszerekkel (jellemzően sáfránnyal), olajjal, csipkével és könyvvel is. Ugyanilyen jól ismert csoport volt a zsidó handléké. Ők ronggyal, tollal, bőrrel és edénnyel, de olykor üveggel is kereskedtek. Úgy is emlegették őket, mint rongyoszsidókat, tollaszsidókat vagy bőröszsidókat. A 18-19-dik századtól azután cigányok is kitanulták a vándorkereskedést: ők elsősorban díszes rongyszőnyegekkel és edényekkel, fából készített kanalakkal vagy fonott kosarakkal házaltak. Az ószeresi szakma egy időben annyira megerősödött, hogy a magyar házalók messzebbre, a környező országokba is eljutottak. A szláv nyelvterületeken a „vengerec” (vagyis magyar kereskedő) nevet adták nekik.
Ugyancsak színesítették a palettát a bosnyákok is, akiket viszont bazárosokként emlegettek, a sokféle, színes és csillogó, ékszerekkel is gazdagított készleteik után.
Bármilyen meglepő, de még gyógyszerárusok is voltak a házalók között. Ők nem kapcsolódtak egyetlen népcsoporthoz, viszont mindannyijuknak kellett érteniük a gyógyszerészethez, hiszen nem játszhattak az emberek életével. Természetesen csak olyan, hétköznapi gyógyszerekkel házalhattak, amelyeket orvos nélkül is használhattak az emberek, és amelyet jól ismertek az otthoni gyakorlatukból.
 |
|
Egy igazi használtcikk-piacon mindenfélét lehet kapni, a kispárnától az elemlámpáig. Olykor ócskapiacnak is hívják ezeket a helyeket, jelezve, hogy itt valaki már használta, amit most meg fogunk venni. Ám mivel kis leleményességgel minden tárgyat meg lehet újítani, annak a tárgy nem kell feltétlenül ócskának maradnia. |
A házaló kereskedőknek jelentős szerepük volt abban, hogy élénkebbek legyenek a kapcsolatok az egyes népcsoportok vagy társadalmi rétegek között. Ők a legszegényebbek mellett a kicsit már jobb módú polgárok lakásaiba is bejutottak, azokkal is beszélgettek, ott is tettek esetleg egymásnak szívességeket – fölvettek rendelést és megszereztek egy-egy, nehezebben elérhető, divatos holmit, könyvet, kottát, stb. Így egy-egy időszakban jelentősen erősítették a társadalmi szolidaritást, terjesztettek sztorikat, szokásokat, olykor még dalokat, slágereket is. A szerencsésebbek pedig egy idő után kialakíthattak egy-egy lerakatot is, és ezzel megteremthették egy stabilabb üzlet alapjait. Budapesten pedig, a később Teleki térnek elnevezett területen 1790-től hosszú időn át működött a zsibárusok, bazárosok és handlék hatalmas piaca. (A reformkorban a térnek Lóvásár tér, később Széna tér, majd Baromvásártér volt a neve. Teleki térként 1873-tól szerepel a térképeken.) A téren magyar, német, szlovák ajkú iparosok és már régebben elmagyarosodott zsidó és cigány vásárosok állítottak fel standokat. A zsibáru-vásártelep mellett egy ószeres tőzsdecsarnok is működött. Ez utóbbi egy nagy épület volt, amelyben a Teleki tér kereskedői összeálltak, és miközben kicserélték a holmikat, fölverték vagy lenyomták az árakat, ahogyan a tőzsdén az értékpapírokét szokás. Egy alkalommal, 1913-ban még a képes szépirodalmi hetilap, az Érdekes újság is közzé tett egy riportot erről a tőzsdéről, amelyben leírták, hogy itt, „még a büféje is meg volt, mint az értékpapírtőzsdének. (…) Az igazi börzén a notesz van az emberek kezében, amibe a slusszokat írják be, itt az az igazi börziáner, akin két kabát vagy legalább is két kalap van”. (Idézi a Szombat c. lap)
Ettől függetlenül még sokáig dolgoztak az utcákon a vándorkereskedők, mígnem a városiasodás és a modernizálódás szép lassan elsorvasztotta a szakmájukat. Alakjuk azonban már örökre beíródott a falvak és városok történetébe.
Lévai Júlia
|
