Szökröny, téka, pohárszék

2017. október 27., 13:44
 

Aki ma el akarja tenni a ruháit, hogy rend legyen a lakásban, kinyit egy megfelelő szekrényt, és már meg is oldotta ezt a feladatot. A mai formájú szekrények azonban Európában csupán a 15-16-dik századtól váltak ismertekké az otthonokban. És bár a római korban már készítettek ilyen, fal mellé állítható tároló bútorokat, a fa megmunkálásának technológiája az ókor vége felé általában is visszaesett, szekrényeket pedig legfeljebb a templomokban lehetett látni. De vajon addig mit használtak az emberek a ruháik és egyéb holmijuk tárolására? Hová tették az ágyneműiket vagy az ingeiket?


 
Az ácsolt láda egyes elemeit erős sarokpillér fogta össze.

Szuszék vagy szökröny?
„Te álomszuszék, ébredj” – mondja az ismert dal, és ha megkeressük, hogy vajon mire utalhat a benne lévő „szuszék” kifejezés, máris megérkeztünk az első bútorunkhoz, amely ott állt az eleink szobáiban. Ez pedig egy olyan láda volt, amelyet még a fűrész és gyalu használata előtti időkben készítettek, fejszével és fúróval. Igaz, nem mindenütt és nem minden fajtáját hívták szuszéknak: ez a név elsősorban Észak- és Kelet-Magyarországon terjedt el, és rendszerint azt a ládát nevezték így, amelyben gabonát és lisztet tartottak. Egyéb helyeken a ruhák és más tárgyak tárolására használt, ácsolt ládákat vagy csak egyszerűen ládának, vagy szökrönynek hívták. A szó egyébként a latin scrinium (= tekercset tartó tok) származéka, és néhány helyen a „szekriny” alakban őrizte meg az eredeti kifejezés "i" hangzóit. A szökröny tehát nem a szegedi tájszólás miatt volt szökröny. A magyarok valószínűleg szláv közvetítéssel ismerték meg ezt a tároló formát, a honfoglalás után.
A szökrönyt fejszével hasított deszkából készítették az ácsok. Felépítését az határozta meg, hogy a vízszintes deszkáit négy sarokpillér fogta össze. A deszkákba hornyolóval árkot vájtak, a vastagabb, hosszanti élükön, és ennek révén a deszkák zsindelyszerűen kapcsolódhattak egymásba. A szökrönyök fedele gyakran háztető alakú vagy domború volt, és a hátsó ládafalból kinyúló facsap tette lehetővé a fölemelésüket. Szögek vagy csavarok ebben a bútorban nem voltak, viszont annál szebb és gazdagabb díszítéseket kaptak azután ezek a ládák a készítőiktől. Európa nyugati felében sokáig ékrovással gazdagították a felületét, Itáliában és attól keletre a vésett díszítés járta, s mindezek mellett az ácskörző használatából adódóan igen gyakoriak voltak a mértanias díszítések. A díszítések közt a stilizált emberábrázolás is megjelent, ám növényi motívumokat csak a 19-dik század második felétől látni. Az egyes területek népművészeti stílusai viszont már a 18-dik századtól jól elkülönültek egymástól. A dunántúli, nógrádi, gömöri, kalotaszegi vagy székely ácsolt ládák mind más és másféle stílust képviseltek. Ahol festéket is használtak, ott a leggyakrabban a vörös-fekete színt alkalmazták.

Egy régi szuszékon még semmiféle szög, csavar vagy fémpánt nem volt. Díszítését többnyire a körzők lehetőségei határozták meg: a virágmintákat is a középen beszúrt szerszám köríveiből álltak össze.

A ládák használata annyira szervesen beletartozott az emberek életébe, hogy jó néhány lakodalmas dalban is jelen vannak. A „viszik a ládám” kifejezés arra utalt, hogy már készülődik a menyasszony az esküvőjére, pakolják a kocsira a ládáját és abban a ruháit, a költözködéshez. Az egyik legismertebb, Érik a szőlő… kezdetű dalunkban az elválás fájdalmát is azzal a képpel fejezi ki a szöveg, ahogyan a lány ládája felkerül a szekérre:

Zörög a kocsi, pattog a Jancsi, talán értem jönnek,
Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám, de hamar elvisznek.

Kocsira ládám, hegyibe párnám, magam is felülök,
Jaj, apám, anyám, kedves szülődajkám de hamar elvisznek.

Mitől téka a téka?
A téka a görög théké = tartóhely kifejezésből került hozzánk, latin közvetítéssel. Később a „könyvtár” jelentésű bibliotéka kifejezésnek is a részévé vált, a népnyelvben azonban elsősorban a falra illesztett, kisebb szekrényfélékre használták a szót. Amelyeknek emellett egyéb nevei is voltak: a Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben almáriumnak vagy almarájnak, olykor kaszlinak is hívták.
A tékában a szökrönyhöz hasonlóan többféle holmit is tartottak: például imakönyvet, egyéb könyveket, de italokat és orvosságos fiolákat vagy edényeket is. A téka két, alapvető jellegzetességében különbözött a ládáktól: jóval kisebb volt, és nem fedéllel, hanem ajtóval rendelkezett. Emellett az elhelyezése is sokkal változatosabb volt: vagy a falra akasztották, vagy bele is mélyesztették a falba, de olykor lábakat készítettek hozzá (talpas vagy lábastéka) és a padra, ritkábban a földre állították. Az ajtaja gyakran volt rácsos.  Előfordult, hogy három oldalú hasáb formájúra készítették, és ilyenkor a szoba egyik sarkába illesztették, sarok- vagy szeglettékaként. Ilyenkor a téka általában a ház kiemelt részébe, a szentsarokban állt, és nem egyszer nyitott volt, mint egy kis templomfülke, hogy szentek szobrait is el tudják helyezni benne. A paraszti házakban ugyanis hosszú ideig dívott a sarkos elrendezés szokása. Az egyik sarkot kiemelten kezelték, és úgy is rendezték be, hogy a jellege jól szolgáljon bizonyos fontos eseményeket. A szentsarokban zajlottak például a jelentősebb családi megbeszélések, az apák itt fogadták a lányok kérőit, de az ünnepi étkezésekhez is itt terítettek, egy nagyobb méretű asztalnál. Ezért a szentsarkat gyakran az asztalsarok, asztalszög, első zug, első hely vagy evősarok-övősarok névvel is illették. És mivel a sarok kiemelt, kultikus hely volt, nem csoda, hogy az abban elhelyezett tékák díszítését az asztalosok igyekeztek minél művészibb szintre emelni. Az évszázadok során a legváltozatosabb módszerekkel ékesítették ezeket a szekrénykéket.

A falitékákra gyakran egyszerű rácsokat tettek, máskor azonban különlegesen szép faragásokkal díszítették.

A Balaton-felvidéken például az egyébként nem túl gyakori intarzia (faberakásos technika) is megjelent a tékák díszítésében.
Érdekesség, hogy a tékák mellett, a falakon a szentsarokban a szabadságharc után már nemcsak szentképek voltak, hanem Kossuth Lajos és a szabadságharc többi szereplőjének képeit is kiakasztották. Általában a családi fényképek is itt kaptak helyet, bár néhány helyen ezt szentségtörésnek érezték, és a szoba más falszakaszain helyezték el ezeket a fotókat. A kiemelt hely színességét pedig még egy további bútordarab is fokozta: a tányérokkal, bokályokkal vagy üvegkancsókkal megrakott pohárszék, amelyre szintén használták az almárium nevet is. A pohárszék Németalföldről ill. Franciaországból érkezett hozzánk és főként a módosabb házaknál volt jellemző, hiszen inkább a gazdagság bemutatását szolgálta, mint a praktikumot. Afféle díszbútor volt, amelyre az oda kitett tárgyak jobb érvényesülése érdekében gyakran állvány is került. Idővel azonban olyannyira meghonosodott, hogy végül az olyan, hétköznapi és valóban praktikus bútordarabok ősévé is vált, mint amilyen a konyhai kredenc vagy a tálalószekrény volt. Amelyek közül az üveges és zárt résszel egyaránt rendelkező kredenc már értelemszerűen kikerült a szentsarokból és a konyhákban foglalta el a főbb helyet.
Ettől függetlenül a szentsarok még sokáig tartotta magát, mint a ház legfontosabb része, már csak azért is, mert hiszen a hiedelem szerint a szentsarokba nem üt a villám, és ezért mindenkinek célszerű ide beszaladnia, a nagyobb viharok idején. És mivel ott a tékákban, pohárszékekben mindig akart egy kis szíverősítő is, így az ilyen helyzetek valószínűleg nem is voltak annyira félelmetesek, mint amennyire kívülről látszottak.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum