Az ujjlenyomatunk történetéről

2018. május 18., 13:11
 

A huszadik század elejétől minden bűnöző tudja, hogy ha meg akarja nehezíteni a nyomozók munkáját, kesztyűt húz az akciója idejére, hogy semmiképp se maradjon utána ujjlenyomat. De vajon mióta tudja az emberiség, hogy az ujjlenyomatunk elárulhat minket, és ennek ténye mióta van jelen a bűnüldözésben?


 
A neves római jogász és író, Marcus Fabius Quintilianus (35-1000) volt az első, aki a helyszínen hagyott testi nyomok alapján érvelt, egy bűnügyben. Ezzel sikeresen megmentette a védencét attól, hogy ártatlanul ítéljék el. Quintilianusnak ez a szobra Spanyolországban áll.

Volt idő, amikor az aláírást helyettesítette
Azt, hogy az ujjlenyomatunk egyedi és a legritkább esetben hasonlít máséra, már az ókorban is észrevették. Ezt például Hammurapi nevezetes törvénykönyvéből is tudni, amely azt is szabályozta, hogy a szerződések megkötésekor a feleknek agyagból készült pecséttel és az abba belenyomott hüvelykujjuk lenyomatával kell igazolniuk a személyazonosságukat. Az asszírok és babilóniaiak mellett Kínában is ez volt a gyakorlat. Itt tehát az ujjlenyomatnak kevésbé a bűnüldözésben, mint inkább a szerződések és egyéb okmányok hitelesítésében volt szerepe. Később, a római korban azonban már az is előfordult, hogy ha nem is az ujjlenyomat, de a tenyér lenyomata perdöntő szerepet játszott egy gyilkosság feltárásában. Mint azt Földesi Krisztina is leírja egy tanulmányában, az eset az ókor egyik legjelentősebb szónoka és írója, Marcus Fabius Quintilianus nevéhez fűződik. Ő védte az egyik perben azt a fiatal fiút, akit azzal vádoltak, hogy puszta nyereségvágyból megölte éjszaka a szüleit. A vád szerint az bizonyította volna a fiú bűnösségét, hogy a szobák falán véres kéznyomok voltak, és azok a szülők hálószobájából egyenesen az ő szobájáig vezettek. A fiú azonban tagadta a bűnösségét, Quintilianus pedig hitt neki. Hogy tisztábban lásson, elment a házba és alaposan megvizsgálta a falon valóban jól látható kéznyomokat. Az ilyen nyomoknak a dolgok természete szerint egyre halványabbaknak kellett volna lenniük, ha valóban olyan ember keze után maradtak ott a falon, aki a gyilkosság után megtörten támolyog át a másik szobába. Csakhogy a falon az látszott, hogy a nyomok a sor végén is ugyanolyan erősek, mint amilyenek az elején voltak. Vagyis akitől származnak, annak mindig vissza kellett mennie a hálószobában lévő vértócsához, és azzal ismét össze kellett kennie a kezét ahhoz, hogy a kéznyomai ugyanolyan erős foltot hagyjanak. De miért tenne ilyet egy olyan ember, aki jól ismeri a házat, és semmi oka rá, hogy mindig visszamenjen a véres helyiségbe? Quintilianus azzal érvelt, hogy ilyen, mindig azonos módon erős kéznyomot csak olyan valaki hagyhatott maga után, aki nem tudta pontosan, hogy hol a kijárat, összevissza tekergett a házban, és mindig visszatévedt a véres helyre. A bírák szerencsére belátták a helyzetfelmérése igazságát, és más irányban is nyomozni kezdtek, így végül valóban rátaláltak a valódi tettesre: a család egy távoli rokonára. Quintilianus esete pedig elsőként lehet jelen az olyan nyomozások történetében, amelyek az emberek maguk után hagyott testi nyomaiból vontak le perdöntő következtetéseket.

Kiknek köszönhetjük a rajzolatok megismerését?
Mivel az ujjlenyomat fontosságát az adja, hogy az ujjbegyeken a redők sajátos és különösen részletező rajzolatot adnak, ennek megismeréséhez érthetően az orvosok járultak hozzá a leghatékonyabban. Ezek egyike egy angol anatómus és botanikus, Nehemiah Grew (1641- 1712, ejtsd: nehémia grjú) volt, akinek a növények levelein látható, finom rajzolatokról jutott eszébe, hogy hiszen az ember bőrén is léteznek hasonlók. 1684-ben már részletes elemzéseket adott a kéz és láb bőrpórusairól, és meglehetős alapossággal írta le a kiemelkedéseket és az ujjak bőrléc-mintázatát. Kortársa, egy holland orvos, Bidloo (1649-1713) szintén ezzel a témával foglalkozott, és ugyancsak részletesen elemezte a hüvelykujj bőrén lévő mintázatot. Mellettük a hírneves olasz orvos, Marcello Malpighi (ejtsd: márcselló malpígi) is alapos tanulmányt tett közzé, 1684-ben, ugyanebben a témában. Mindezek elég jelentős tudományos hátteret nyújtottak ahhoz, hogy aki a 19-dik század végén, az addigra már kifinomultabb technikai eszközök birtokában tanulmányozni akarta az ujjbegyek bőrmintázatát, olyan, pontos megfigyelésekig jusson, hogy ezek alapján akár a bűnüldözés számára is ajánlhatja az ujjlenyomatra támaszkodó beazonosítást. Ilyen tudós volt Sir Francis Galton (1822-1911), angol polihisztor, aki több felfedezésével és találmányával is gazdagította a tudományt, de végül azzal írta be a nevét a történelembe, hogy egyértelművé tette az ujjlenyomat felhasználásának lehetőségeit a bűnüldözésben.

Az ujjbegyünkön lévő minták rajzolata meglehetősen bonyolult. Ugyanakkor az is előfordul, hogy valakinek nincs jól kirajzolódó ujjlenyomata, ami pl. az útlevél-készítésnél problémákat okozhat a számára. Szerencsére ma már ezek a gondok is megoldhatóak. Egy ilyen esetről itt is olvashatsz.

Galton és az örökléstan
Galton sokoldalú ember volt, aki kezdetben a természettudományokkal foglalkozott. Nevéhez fűződik például az anticiklon felfedezése, emellett ő készítette az első, jól használható meteorológiai térképeket és statisztikákat is. És mivel Darwin unokaöccse volt, az elsők között kapta meg a nagy tudóstól  A fajok eredete című, korszakalkotó könyvet, amely a szó szoros értelmében megváltoztatta az életét. Ettől kezdve mindennél jobban kezdte érdekelni a biológia és az örökléstan. Ez utóbbi témájában hamarosan saját könyvet írt: 1869-ben jelent az Öröklött lángelme című műve, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy az öröklés mindent meghatároz az ember életében. Ezt a gondolatát később a náci fajelméletek is felhasználták, hiszen tökéletesen megfelelt annak az elképzelésüknek, hogy az emberiség egyes alfajait (más néven a rasszokat) nem pusztán felszínes, formális tulajdonságok választják el egymástól, hanem alapvető agyi-idegrendszeri jellemzők is, és ezért lehetségesek szellemileg magasabbrendű ill. alacsonyabb rendű fajták, amelyeket ők (tudománytalanul) szintén fajoknak neveztek. Az elméletet később a genetika cáfolta, miközben az a biológiai cáfolat nélkül is érvénytelen, hiszen ha mindent az örökítőanyag határozna meg, akkor sem szabad akarat, sem önismeret, jellemépítés és erkölcs nem létezne. Emellett idővel maga Galton is megváltoztatta az álláspontját, amikor néhány iker-kísérlet során a saját szemével láthatta: még az azonos örökítőanyaggal rendelkező emberek gondolkodásában, viselkedésében is sok lehet az eltérés, a környezetük illetve a jellemformáló munkájuk hatására. Ráadásul azt is tapasztalta, hogy hiszen az ember ujjain lévő bőrrajzolatok sem öröklődnek, sőt, éppen azt példázzák, hogy ezek minden egyes emberen senki máséhoz nem hasonlító mintát adnak. Ezért ezzel kezdett a legbehatóbban foglalkozni, és hamarosan ki is adott egy könyvet, Ujjlenyomatok címmel (1892). Galton ebben az ujjbarázdákon megfigyelhető jellegzetes minták – hurkok, ívek, örvények, stb. – alapján három fő típust írt le (ezeket később kilencre egészítették ki). Számításai szerint 64 milliárd embert véve mintának, ezen belül egyszer fordulhat elő, hogy a tíz ujj lenyomata két személynél megegyezik.

Segítőtársak jelentkeznek
A könyv akkora hatással volt a bűnüldözőkre, hogy Galtonnál hamarosan személyesen is jelentkezett egy rendőrfőnök, aki felajánlotta a saját, hasonló témában megszerzett tapasztalatait.  Sir Edward Henry Bengáliában dolgozott, és maga is régóta használta az ujjlenyomatokat a bűnözők beazonosítására.  Galton örült a gyakorlatias segítségnek, és ezután ketten együtt alakítottak ki egy olyan, tízujjas ujjlenyomat-osztályozási rendszert, amelyet máig használnak a rendőrségeken, és amelyet róluk elnevezve Galton-Henry rendszernek hívnak. Jellemzője, hogy a nyomatokat 1024 főosztályba és további, nagy számú alosztályba sorolja. A fő sajátosságokon kívül az ujjlenyomat azonosításában kitüntetett szerepük van az ún. minutiáknak (ejtsd: minúcia), magyarul sajátossági pontoknak. Ilyen például a zárvány, a megtört barázda vagy a zárt delta formáció is, amelyekből egy ujjpercen akár száz is lehet. Emellett még két személy tapasztalatai segítették őt a munkájában. Egyikük egy Japánban dolgozó skót orvos, Henry Faulds volt, aki azt írta le, hogy miként használta fel az ujjlenyomatvétel máig használatos tintás módszerét, a másikuk pedig Sir William Herschel, bengáliai megbízott, aki szintén arról írt, hogy miképp használta személyazonosításra az ujjlenyomatot a brit kormány nyugdíjasai körében. Mindezek révén az ujjlenyomat alapú beazonosítás rohamosan elterjedt az egész világon, és tudományos nevet is kapott: daktiloszkópia. (A kifejezés a görög daktülosz=ujj és szkopeó=megfigyel szavak összetétele.) Magyarországon dr. Pekáry Ferenc (1859-1925), büntetőjogász és rendőrfőkapitány vezette be az ujjlenyomat használatát, rögtön az angol szakirodalom megjelenése után, ami azt jelentette, hogy Európában Magyarország volt a második, ahol használni kezdték ezt a modern eljárást. Pekáry egyébként is nyitott szemléletmódú, felvilágosult gondolkodású ember volt, aki sok energiát fordított a rendőrök oktatására és szakmai tudásuk folyamatos továbbfejlesztésére is. A daktiloszkópia bevezetésén kívül még számos szervezeti korszerűsítés is fűződik a nevéhez.
A daktiloszkópia tehát a huszadik század elején szinte egy csapásra bevett gyakorlattá vált a bűnüldözésben, ugyanakkor nem véletlen, hogy mára már semmiképp sem tartják a beazonosítás egyetlen és legmegbízhatóbb módszerének. Több eset is bizonyítja, hogy a véletlen szerepét soha nem szabad kizárni a helyzetek értékelésénél. Hiszen több mint húsz esetben is igazolódott: olykor mégis lehetnek nagyon erős hasonlóságok az ujjlenyomatok között, és ezek bizony fatális tévedésekhez is vezethetnek. (Részletesen ld. itt)
Előfordult például, hogy egy bántatlanul élő nőnek egyszer csak a saját temetéséről kellett hírt kapnia, mert egy gyilkosság áldozataként azonosított nő ujján az övével szinte azonos rajzolatot találtak, és mivel a rendőrségnél az ő ujjlenyomata is megvolt, így biztosak voltak benne, hogy az ő hulláját találták meg. Ennél azonban sokkal drámaibb helyzetekhez vezettek azok az esetek, amelyekben egy gyilkos ujjlenyomata hasonlított egy ártatlan emberéhez, és ezért ez utóbbit ítélték börtönre, akinek ügyvédje csak nagy nehezen és több év után tudta bizonyítani, hogy nem a védence volt a bűnös. Ezért ma már mindenütt igyekeznek több oldalról (például digitális módszerekkel és egyéb lenyomatokkal) is biztosítani a beazonosítás pontosságát. Így bármennyire is fontos az ujjlenyomat, mára veszített kissé az egyeduralma erejéből.

 

Lévai Júlia

Legyél te is nyomozó a Mi MICSODA Junior sorozat Rendőrség című kötete segítségével!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum