A mennyei manna |
|||||||||||||
|
|||||||||||||
„Ez egy igazi mennyei manna!” – mondjuk az olyan ennivalóra, amely váratlanul hullik az ölünkbe, vagy egy addigi ínséges időszak után hirtelen megoldja az emberek éhezését. A mennyei manna fogalma első alkalommal a Biblia ószövetségi részében, Mózes második könyvében jelent meg. (Ezt más néven A kivonulás könyve illetve Exodus címmel is szokták említeni.) A könyv a zsidóság Egyiptomból való kiszabadulásáról és az utána következő, negyven évig tartó vándorlás megpróbáltatásairól szól. Az egyik legnagyobb megpróbáltatást ezen az úton természetesen az éhség jelentette, és ehhez kapcsolódott a Jahve által küldött mennyei manna. |
|||||||||||||
„Mán hú?”
„És monda az úr Mózesnek: Ímé én adok néktek kenyeret Estére valóban fürjek lepték el a tábort, reggel pedig, amikor a harmat felszáradt, a vándorlók azt látták, hogy valamilyen finom, szemcsés dolog maradt körülöttük a földön. Ezt így írja le a Biblia: „Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát, mintha apró dara lett volna a földön. Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az ÚR adott nekik eledelül.” A manna – legalább is a legendák szerint – onnan kapta a nevét, hogy a „mi ez?” kérdés héberül „mán hú”, amelyben később eggyé olvadt a két szó, és a második felében megváltoztak a hangzók. A manna színe a fehérkés koriandermagéhoz hasonlított, formája az illatos gyantacseppet idézte, az íze pedig édeskés és olajos volt. Ezután a szombatok kivételével Isten minden reggelre hullatott mannát a mennyből. Azt, hogy szombatra is jusson kenyérnekvaló, Isten azzal a csodás közbenjárással oldotta meg, hogy a pénteki manna kivételesen nem romlott meg másnap reggelre. Annak, hogy hogyan kell élni a mannával, ugyancsak megvolt a rendje: Isten egy ómer, vagyis bő három és fél liter mannát szánt egy főnek. Ez olyan nagy mennyiséget jelentett, hogy gyakorlatilag mindenki annyit szedhetett belőle, amennyit akart. A mannát korán reggel kellett fölszedni, mert amikor már a Nap melegen sütött, elolvadt. A pénteki hullást kivéve másnapra nem volt szabad eltenni, mert megkukacosodott és megbüdösödött. A mannát először kézimalmokkal megőrölték vagy mozsarakban összetörték, majd megfőzték és lepényt készítettek belőle – ez volt tehát a kenyerük. Időnként a manna miatt is zúgolódott a nép, hiszen önmagában valóban szegényes eledel volt. Mivel azonban Isten – mint ahogyan oly sok mindent – a manna megjelenését próbatételnek is szánta, büntetésképp mérges kígyókat bocsátott az emberekre, akik közül sokan meg is haltak. A nép ekkor ismét Mózest kérte, hogy közvetítsen közte és Isten között, Mózes pedig valóban imádkozott értük. A Biblia leírása szerint ezután ez történt: „S az Úr válaszol Mózesnak: csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad! Mózes tehát készített egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt” (Mózes negyedik könyve). Ennek pedig azért volt jelentősége, mert arra is utalt, hogy Isten szavát mindig szimbolikusan kell értelmezni. A fölemelt tekintet azt szimbolizálta, hogy az ember teljes egészében Istenhez fordul és megtelik szeretettel. Ezért valójában nem a kígyó látványától gyógyultak meg, hanem attól, hogy visszatértek Istenhez, és rajta keresztül az univerzális szeretethez. Ennek a kígyónak a képe majd a kereszténységben is megjelenik, mint Krisztus megváltó keresztjének illetve magának a gyógyító erejű Krisztusnak a motívuma. János evangéliumában Krisztus megfeszített kígyóként említi az ószövetségi kígyót: „Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3.13-15.)
De milyen növény vagy egyéb anyag lehetett a manna? A zuzmók változó vízállapotú, telepes növények, amelyek gombák és moszatok állandósult szimbiózisával alakultak ki. Egy zuzmótelep gombafonalak és moszatsejtek millióiból áll, ezek együttműködésétől tud a zuzmó életben maradni és szaporodni. Az energiát a moszatsejtek fotoszintézise biztosítja, az ásványi sókat és a vizet pedig a gombafonalak veszik fel, biztosítva, hogy ne száradjon ki a telep. Mindennek köszönhetően a zuzmók a legkietlenebb területeken is megtelepednek: sivatagokban, tundrákon, kopár sziklákon és köves területeken egyaránt előfordulnak. A zuzmókon belül a mannazuzmó a sivatagos tájak jellemző növénye, amely még kiszáradt állapotban is megőrzi az életképességét, akár több éven át is. És mivel a száraz zuzmó igencsak könnyű, a szél könnyen felkapja, felaprózza és messzire el is viszi. Ezért is feltételezhető, hogy a sivatagban vándorló zsidók táborai fölé mannazuzmót hordott a szél, és ők ezt tekintették Isten segítő ajándékának. A mannazuzmóval a Krímtől kezdve a kirgiz pusztákon és Kis-Ázsián át Perzsiáig vagy Észak-Afrikáig sok helyen lehetett és lehet még ma is találkozni, így több nép étrendjébe is bekerültek az ebből készített lepények vagy kenyerek. A kirgizek pusztáin például gyakran 15 centiméter vastagon beborította a földet a zuzmó. Mivel több alkotóeleme is gyógyhatású vagy egyszerűen csak hasznos (ilyen például az inulin), ezért a természetgyógyászatban és a kozmetikában is felhasználják. Egyedül az teszi bizonytalanná bibliai szerepét, hogy a mannazuzmó nem édes. Márpedig a legendák szerint Mózes népe édes mannát kapott az égből.
Egy másik feltevés szerint a tamariszkuszfélék állnak a jelenség mögött. A tamariszkuszok a tamariskafélék családjába tartozó fák és cserjék. Több mint félszáz fajuk a szubtrópusi sivatagos és sós talajú területeken él, de nálunk is ismert, elsősorban dísznövényként illetve a szikes talajú részek fásítására alkalmas cserjeként. A száraz éghajlathoz mélyre hatoló gyökérzetükkel és jellegzetes, kis párologtató-felületű, pikkelyszerű leveleikkel alkalmazkodnak. A Biblia több tamariszkuszfajtát is említ. Ezek egyike a mannacserje (Tamarix nilotica), amely Északkelet-Afrikában és az egész kelet-mediterrán térség sivatagi és tengerparti élőhelyein őshonos. Vörösbarna kérgű, 2-4 méter magasságra növő cserje vagy fa, amely mélyre ereszti gyökereit, így biztosítja a sivatagos helyeken is a sejtjei számára a vizet. Arábia pusztáin 6-8 méter magas, sűrű bozótot alkot. Jellegzetessége, hogy nyaranként egy pajzstetűfaj telepszik a cserjére, amelyen a tetvek szúrásai nyomán méz sűrűségű, cukortartalmú nedv választódik ki. A cseppek gyorsan megszilárdulnak és kis, fehér kristálygömböcskéket alkotnak. Ezeket szintén könnyen felkaphatja a szél, így valóban ez is ott lehetett az isteni mannák között. A sivatag lakói étkezési és gyógyászati célokra egyaránt gyűjtik. A Színai hegyen élő szerzetesek is rendszeresen fölszedik és gyógyírként árulják a zarándokoknak. Európába szintén gyógynövényként került be. Harmadik lehetőségként az elő- és közép-ázsiai sivatagban termő perzsa tevetövist vagy mannatövist szokták említeni. Ez az egyiptomi sivatagok bokros növénye, amely szintén hosszú gyökereket ereszt. Nevét onnan is kapta, hogy a dús hajtásait sűrű, tűhegyes ágtövisek védik. A tevetövis szintén nem a saját növényrészei, hanem a rajta kiváló mézga révén kerülhetett be a lehetséges mannák közé. Forró napokon ugyanis édeskés mézga válik ki az ágain (és ehhez még rovarokra sincs szüksége), amely éjjel megszilárdul, majd apró szemcsék formájában lehullik. A belső-ázsiai pusztákon perzsa mannának hívják, és ma is a legfinomabb csemegének számít. (További, különleges növényekről olvashatsz például Járainé Komlódi Magda: Legendás növények című könyvében is.) A mannahullás legendája nyomán később sok helyen és sokféle növényt neveztek el mannának, elsősorban olyanokat, amelyek nedve gyorsan beszárad a levegőn és édeskés ízű. Ilyen például a mannafű, a mannakőris, a kasszia-manna vagy a trencséni manna, és még jó néhány eukaliptusz-féle is. De a „manna” név lehet egy városé is (Görögországban), ahogyan falué is (Burmában van ilyen település). Létezik személynévként is: Gennaro Manna (1715–1779) olasz zeneszerző, Zohar Manna (1939–2018) izraeli-amerikai informatikus volt (ő arról is nevezetes, hogy elsőként kapta meg a Friedrich L. Bauer-díjat), Haytham Manna (1951–) pedig ma is élő szíriai író és emberjogi aktivista. És végül létezik egy ironikus felhasználása is, amelyet jellemzően a brit légierőnél találtak ki. Ez a Manna hadművelet volt, amelyet brit és görög antifasiszta erők közösen hajtottak végre 1944. október 12-én, Görögországban, Megara partján. Az elnevezés arra utalt, hogy a felmentő seregek az égből, ejtőernyőkön érkeznek a náci Németország által megszállt területre. Reményeik szerint azonban ők a megszállók számára mindent jelentenek majd, csak éppen a mennyei manna leszállását nem. És mivel a művelet sikeresen zárult, ez valóban így is történt, s a megszállóknak ezután már csak a vesztesek keserű kenyere jutott. Lévai Júlia |
|||||||||||||
|