Fúj a szél

2012. február 20., 10:57
 

„Fáj a fejem a széltől” – halljuk gyakran a mondatot, és biztosak lehetünk benne, hogy aki mondja, az nem minden alap (bár valószínűleg kalap) nélkül beszél. A szél az a meteorológiai jelenség, amely a leggyakrabban szól bele az ember életébe, befolyásolja a közérzetét, és a frizurája mellett a kedélyét is összeborzolja. Éppen ezért az emberiség kultúrájában is sokkal több nyomot hagyott, mint például az eső vagy a hőmérséklet. A szélnek rengeteg istene volt, épületeket emeltek a „tiszteletére” és versekben, dalokban, szimfóniákban jelenítették meg, a legkülönfélébb módon. Éppen ezért érdemes végignéznünk, hogy micsoda is ez valójában, és mi közünk lehet hozzá.


 
Mi a szél?
Szélnek nevezzük azt, a felszínnel nagyjából párhuzamos levegőáramlást, amelyet a helyi nyomáskülönbségek hoznak létre. Egyszerűbben szólva úgy is mondhatnánk, hogy a szél a felszínnel párhuzamosan áramló légnyomás.
A szél mindig fúj, és létrejöttét illetve irányát két tényező befolyásolja. Az egyik a földfelszín anyagainak eltérő mértékű melegedése, a másik pedig a Föld forgásából származó Coriolis-erő (ejtsd: Korioli).
A térítőktől az Egyenlítő felé haladó, felszín közeli légáramot a Coriolis-erő eltéríti. A levegő az Egyenlítőnél magasra emelkedik, elindul a sarkok felé, és a térítőknél visszasüllyed a felszínre, majd a felszín közelében újból az Egyenlítő felé halad. Ez azt jelenti, hogy mindkét féltekén keletről nyugat felé fúj, az Egyenlítő irányába. Ez a passzátszél, amelyet gyakran – függetlenül attól, hogy épp melyik féltekén fúj – keleties szélnek is hívnak. És mivel a brit kereskedelmi hajók ennek segítségével jutottak el az Újvilágba, az
angol szóhasználatba „kereskedelmi szél” néven vonult be.
A földfelszín anyagainak befolyását egy vízparti nyaralás alkalmával mi magunk is jól megfigyelhetjük. Tapasztalni fogjuk ugyanis, hogy napközben mindig a víz felől fúj a szél, estétől viszont éppen fordítva. Ez azért van így, mert nappal a talaj gyorsabban melegszik, fölötte melegebb a levegő, és alacsonyabb a légnyomás. És mivel mindenfajta áramlásokra nézve alapvető törvény, hogy az áramlás mindig a melegebb és kisebb nyomású közeg felé mozog, amíg a nyomáskülönbség ki nem egyenlítődik, a szél is a szárazföld felé irányul, a hidegebb, magasabb légnyomású víz fölötti területekről. Éjszaka viszont a szárazföld gyorsan kihűl, fölötte megnövekszik a levegő légnyomása, most tehát a víz feletti melegebb, alacsonyabb légnyomású terület felé fog fújni a szél. Hajnalban és alkonyatkor tehát érezni fogjuk, ahogyan megfordul a szél a tópartokon vagy tengerek mellett. Nagyon nagy kánikulában viszont, amikor a  víz és a talaj hőmérséklete szinte nem is különbözik, szenvedni fogunk, mert szinte alig lesz légmozgás.
A Coriolis-erő a Föld forgásából adódik. Elsőként Gaspard-Gustave Coriolis (ejtsd: gászpár güsztáv korioli), francia matematikus és mérnök írta le a jelenséget, 1835-ben. Ezt egy ú.n. inerciarendszerhez képest mérhető, tehetetlenségi erőként jellemezte. (Az inerciarendszer azt jelenti, hogy feltételezünk egy olyan, vonatkoztatási rendszert, amelyhez viszonyítva egy test mozgására érvényes a Newton által felállított, tehetetlenségi erő. A név az iners = tehetetlenség szóból származik. Az inerciarendszer tehát egy képzelt rendszer, amelyben az idő és a tér abszolút értékeivel mérünk.) Mint minden tehetetlenségi erő, a Coriolis-erő is arányos a test (esetünkben a bolygó) tömegével.
Ha elképzeljük, hogy a levegő délről észak felé mozog, a Föld viszont közben elfordul a légtömegek alatt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy ezt a Földön a szelek elhajlásaként fogjuk érzékelni. Az északi féltekén a szelek mindig jobbra, a délin pedig balra fordulnak el. Az elfordulás olykor körkörös mozgást is létrehozhat – ebből lesznek a ciklonok.
A szél sebességét m/s-ban vagy km/órában adják meg, egyes területeken csomóban adják meg (régebbi regényekben olvashatsz arról, hogy a tengerészek mindig csomókat emlegetnek, hiszen az elnevezés alapja a hajósok kötelekre kötött jelzőcsomóinak rendszere volt). 1 m/s 1,944 csomónak felel meg.A szél irányát mindig aszerint határozzák meg, hogy merről érkezik. A nyugati szél tehát nyugatról kelet felé fúj, a déli délről északra, és így tovább. Erősségére a meteorológiában a Beaufort-skálát (ejtsd: Bófor) használják.  A kettes Baufort-fokozat például azt jelenti: óránként 5-11 kilométeres szél fúj, a szárazföldön a füst épp hogy lengedez. Az ötös fokozat már a 26-36. kilométeres szelet jelzi: a vízen közepes méretűek a hullámok, a tarajuk fehéren habzik, s a szárazföldön a fák vastagabb ágai is erősebben mozognak. Ez már erős szél, de még nem viharos. Az igazi vihart a nyolcas és kilences fokozatok jelzik – itt már az épületek is megrongálódhatnak, és a szél süvít. A legmagasabb a tizenhármas, ami a folyamatos orkán fokozata.
 
Hányféle szél van?
Mi, európaiak néhány szélfajtát szerencsére csak filmcímekből (Tájfun Nagaszaki felett),  tévéhíradókból (tornádó, hurrikán, távoli területeken), esetleg vicces regényekből (Rejtő Jenő: A szőke ciklon) ismerünk. Ezek azonban a Föld jó néhány részén rendszeresen jelen vannak, és igencsak megnehezítik az emberek életét. A ciklonok például a trópusi övezetekben keletkeznek, és az óceánok hőenergiájából táplálkozva nagy erejű légörvényt képeznek. Az Atlanti-óceán északi medencéjében keletkező ciklon a hurrikán, a Távol-Keleten tombolóé a tájfun. A monszun sok esőt hozó, nyári szél, amely a tenger felől érkezik. Észak-Amerikában gyakran tornádók, vagyis forgószelek kísérik a
Közeledik a tornádó, és mindjárt házastól felkapja Dorothyt, az Óz, a csodák csodája című filmben.
hurrikánokat – az Óz, a csodák csodája című mesefilmben például egy ilyen szél kapta fel a főhős kislányt is. Amit viszont olykor mi is megismerhetünk, az a mindenütt létező, 100 km/h fölötti sebességű orkán.
Néhány, rendszeresen visszatérő, jellegzetes szélnek külön nevet is adtak. Ilyen például a bóra, amely Kelet-Európából fúj Olaszország felé, vagy a misztrál, amely Északról fúj a mediterrán vidékek nyugati partjaira. A szieszta a spanyolokat boldogítja, a déli órákban, a sirokkó viszont Észak-Afrikából indul, és Dél-Európába érkezik, hogy ott szörnyű fejfájásokat okozzon. A hamszin Ausztrália déli-délkeleti partjain száguldozik, a pampero pedig jeges hideget hoz az Andok-hegység körüli, amúgy kellemes éghajlatú vidékekre. A legszelídebb a lágy zefir, amely gyakran a lírai versekben is lengedez. (Például Kazinczynál és Kölcseynél.) 
 
A szél a fantáziavilágban
A szél a művészetekben és az irodalomban általában az energiát, a mozgékonyságot, lendületet („juventus ventus” – „az ifjúság szél”, mondták a latinok), de a mulandóságot is szimbolizálja. A legtöbb eredetmítoszban istenek torkából tört elő a szél – például az egyiptomiaknál is. Ők a hűsítő szelet Amon istentől, a forró, sivatagit pedig Széth-től eredeztették. Később, a görög-római mitológiában Aiolosz szélisten tartotta kézben, pontosabban barlangokban a szeleket, egy úszó szigeten. Kínában a szélnek feng a szava, amit sokan ismerhetnek a feng shui, vagyis „a szél és víz tudománya” elnevezésből. Ennek gyakorlói az épületek és tárgyak elhelyezésénél alkalmazzák a tudásukat.
Az athéni Szelek tornya, ma. Az épület belsejébe az ókorban egy vízórát is építettek, leleményes, csigás szerkezettel. Az Akropoliszról lefolyó vizet egy ólomcsövön át, egyenletes sebességgel bevezették egy bronz tartályba, ahol a víz folyamatosan emelgetett egy levegővel töltött úszót. Az úszó mozgását egy vékony lánc csigákon keresztül átvitte az óralap mutatójára, amely minden egyes lökéstől ugrott egyet. A távozó víz azután szökőkutakba érkezett, és gyönyörködtette az athéni polgárokat.
Mivel a mediterrán területeken nagy szerepe volt a hajózásnak, a szélistenek különösen fontosak voltak, és itt születtek a legszínesebb mesék a szelekről. A római aranykor költője, Ovidius (Kr. e. 43 - Kr. u. 17. v.18.) Metamorphoses (Átváltozások) című művéből tudjuk, hogy már akkor is az égtájak szerint különböztették meg a négy, fő szelet: Boreásznak hívták a gonosz, vén északit, Zephürosznak az enyhe és szelíd nyugatit, Notosznak a viharos délit és Eurosznak a
meleget és esőt hozó keletit. Kr.e.100 körül Athén piacterén egy egész épületet húztak fel a szelek tiszteletére: a Szelek tornyát, amely ugyan romos, de ma is áll. Itt a további, a fő irányok közti (pl. délnyugati, északkeleti) szelek istenei is megjelentek. A tetején egykor az embertörzsű és halfarkú tengeristen, Tritón bronzból készült szobra állt, és mindig arra fordult, amerre fújt a szél, vagyis ez volt az első szélkakas. A görög-római mitológia egy fontos alakját, Hermészt (latin nevén: Mercurius), aki később a leleményesség, a kereskedés, sőt, a tolvajlás istene volt, eredetileg levegő- és szélistenként is emlegették, amire a kalapján és saruján lévő szárnyacskák is utalnak.
A Bibliában a szél a szellem vagy a lélek kifejezője. Fuvallatként a mulandóságot, de viharosként Isten haragját is jelképezhette. A reneszánszban sok festményen megjelentek a szelek ókori istenei, így pl. Botticelli híres Tavasz című képén Zephüroszt láthatjuk.
A romantikában az irodalom élt gyakran annak lehetőségével, hogy a szél a nagy erejű változásokat, a szenvedélyességet vagy a forradalmiságot épp úgy kifejezheti, mint a dolgok illékonyságát. (Ld. Shelley: Óda a nyugati szélhez című versét, vagy Petőfinek ezt a sorát: „legyek fa, melyet szélvész csavar ki tövestül”, az Egy gondolat bánt engemet…c. költeményből.) A világháború utáni, reménykedő nemzedék Magyarországon a Fényes szelek nevet adta a mozgalmának, a vietnámi háború után az amerikai Bob Dylan pedig Blowin' In The Wind címmel írta meg egy másik nemzedék szinte himnusszá vált, háború ellenes dalát.





Lévai Júlia
 
 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum