A vasalás |
||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||
Múlt századi regényekben gyakori volt a kép: áll a cselédlány az ajtóban vagy a gangon, és ingában vagy körkörös mozdulatokkal lóbál egy füstölő vasalót. Gyakran énekel is hozzá, hogy tartsa a ritmust. Akkoriban ugyanis az volt a megszokott technika, hogy szenet tettek a lyukakkal áttört fémvasalókba, majd meggyújtották, s a lóbálásra azért volt szükség, hogy belobbantsák a tüzet ill. biztosítsák az egyenletes izzást. Ez azonban a legkevésbé sem volt tökéletes megoldás a ruhaanyagok kisimításához és ránctalanításához. Igaz, ekkorra már évtizedek óta kísérleteztek az elektromos vasaló kifejlesztésével, de ennek biztonságos és könnyen használható formájára a harmincas évekig kellett várni. |
||||||||||||||||||||||||||||
Amióta léteznek szövött anyagból készült ruhák, azóta létezik vasalás, pontosabban ruhasimítás, hiszen a gyűrött ruha vagy ágynemű nemcsak csúnya, de csökkenti az ember komfortérzetét is. Kezdetben valószínűleg sima felületű köveket,üvegdarabot vagy tehénállkapcsot használtak a simításhoz. Ha pedig ágyneműt kellett ránctalanítani, akkor azt még nedvesen kihúzgálták. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy a szövött anyagok szálai a legkönnyebben hő hatására formálódnak, ezért már régóta kísérleteztek olyan eszközökkel, amelyek hővel és nyomással egyszerre hatnak. Az első, hőt felhasználó vasaló több mint kétezer évvel ezelőtt született, Kínában. Ez egy serpenyő alakú fémtárgy volt, amelybe homokot és – akárcsak majd a tizenkilenc-huszadik századi utódaikba – parázsló szenet tettek. Valószínű, hogy a serpenyős forma ebben az időben a világ több területén is használatban volt, hiszen adódott a fémek megmunkálási lehetőségeinek ismeretéből. Másutt agyagból készült simítókat is használtak, a viking temetkezési helyekről pedig gomba alakú üvegvasalók kerültek elő. Mivel a vasalók belső fűtését nem tudták megoldani, a hő használata hosszú időre feledésbe merült, és inkább a mángorlást alkalmazták.
Hányféle mángorló van?
Mángorláshoz alapvetően kétféle eszközt használtak: kezdetben a nyeles mángorlófát, majd egy hengerekből álló szerkezetet.
A legkorábbi mángorlók Európa északi területéről maradtak fenn, a 17. századból, s a „mángorló” és a „mángorol” szó is ekkortájt kezdett elterjedni. A legrégibb mángorlót nálunk Sopron környékén találták, és 1730-ban készült. Ma a Néprajzi Múzeum őrzi. A mángorlást úgy végezték, hogy a törölközőt vagy lepedőt, olykor az ingeket is összehajtogatták és feltekerték egy lapra vagy egy sodrófára, majd ezt a mángorlófával többször előregördítették az asztalon, miáltal a vászon kisimult.
A mángorlófa, vagy nálunk elterjedt nevén: lapicka idővel kiemelt tárggyá vált a paraszti közösségekben. A lapickák kb. 60–70 cm hosszú, a felső végükön gyakran kiszélesedő, téglalap alakú eszközök voltak, rövid nyéllel. Fából faragták, és a felső lapjukat idővel egyre gazdagabb, szebb mintákkal – véséssel, ékrovással, karcolással vagy spanyolozással (viaszmintákkal) – díszítették. Alsó lapjuk bordázott volt – ezt nyomták rá az anyagokra. A lapickát gyakorlott mesteremberek, bognárok, molnárok és faragók, de ügyes pásztorok is készítették.
Később a mángorlót úgy tökéletesítették, hogy hengerek közé tették be az anyagokat. A mángorló ettől kezdve egy erős és nehéz, öntöttvas állványra szerelt fa asztalból és két, keményfa hengerből állt. Az egyik hengert fogantyús kézikerék hajtotta, a másikat pedig csavarral lehetett emelni vagy süllyeszteni. A hengereket egy fogaskerekes áttétel révén ellentétes irányban lehetett forgatni. A még nedves kelméket kézzel beigazították a két henger közti résbe, majd lassan elfordították a kézikereket, így a hengerek behúzták az anyagot, amely erősen összenyomódott a résben. Idővel gőzt is engedtek a mángorlóra, ami növelte a hatásfokát. A mángorlás azonban csak félig oldotta meg a kisimítást, valójában csupán megkönnyítette a vasalást, amelyet akkor még kis hatásfokú vasalókkal végeztek. A kettő együtt már viszonylag jó eredményt adott. A textiliparban ma is sok helyen használnak, immár motorral hajtott mángorlókat, az alapanyagok minőségének javítására.
A villanyvasaló Az 1600-as évek végétől – már csak a textilkereskedelem és a szabászat fellendülésének hatására is – változtak az igények, és ezért változtak a technikák is. Egyre több fém vasalót gyártottak, amelyek azonban egyelőre kívülről kapták a hőt, így ezekkel meglehetősen nehéz volt dolgozni. A nagyobb műhelyekben hatalmas vasalómelegítő tűzhelyeken tartották a vasalókat, így a vasalást végzőknek folyamatosan ugrálniuk kellett az asztalok és a tűzhelyek között. Ráadásul a vasalók először túl forróak voltak, azután viszont annál gyorsabban kihűltek. A vasalás ekkor kifejezetten nehéz, fizikai munka volt, amely sok balesettel is járt. Nem véletlenül vált később is a kiszolgáltatottság szimbólumává a vasaló nők képe (ld. Picasso festményét is).
Ma már a korszerű vasalókon nemcsak hőfokszabályozó, de gőzölő is van, emellett speciális bevonatok biztosítják, hogy ne zsugorodjon össze vagy ne égjen el a vasaló alatt az anyag.
Magyarországon az 1900-as évek első éveitől gyártanak elektromos vasalókat, amelynek sikerét egyedül az gyengíti, hogy időről időre a gyűrött anyagok válnak divatossá.
Lévai Júlia |
||||||||||||||||||||||||||||
|