A vasalás

2012. június 13., 13:09
 

Múlt századi regényekben gyakori volt a kép: áll a cselédlány az ajtóban vagy a gangon, és ingában vagy körkörös mozdulatokkal lóbál egy füstölő vasalót. Gyakran énekel is hozzá, hogy tartsa a ritmust. Akkoriban ugyanis az volt a megszokott technika, hogy szenet tettek a lyukakkal áttört fémvasalókba, majd meggyújtották, s a lóbálásra azért volt szükség, hogy belobbantsák a tüzet ill. biztosítsák az egyenletes izzást. Ez azonban a legkevésbé sem volt tökéletes megoldás a ruhaanyagok kisimításához és ránctalanításához. Igaz, ekkorra már évtizedek óta kísérleteztek az elektromos vasaló kifejlesztésével, de ennek biztonságos és könnyen használható formájára a harmincas évekig kellett várni.


 
Ezen a viszonylag egyszerű mintájú lapickán gyönyörű arányossággal faragta ki egy pásztor a virágmotívumokat.
Hogy kezdődött a vasalás?
Amióta léteznek szövött anyagból készült ruhák, azóta létezik vasalás, pontosabban ruhasimítás, hiszen a gyűrött ruha vagy ágynemű nemcsak csúnya, de csökkenti az ember komfortérzetét is. Kezdetben valószínűleg sima felületű köveket,üvegdarabot vagy tehénállkapcsot használtak a simításhoz. Ha pedig ágyneműt kellett ránctalanítani, akkor azt még nedvesen kihúzgálták. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy a szövött anyagok szálai a legkönnyebben hő hatására formálódnak, ezért már régóta kísérleteztek olyan eszközökkel, amelyek hővel és nyomással egyszerre hatnak. Az első, hőt felhasználó vasaló több mint kétezer évvel ezelőtt született, Kínában. Ez egy serpenyő alakú fémtárgy volt, amelybe homokot és – akárcsak majd a tizenkilenc-huszadik századi utódaikba – parázsló szenet tettek. Valószínű, hogy a serpenyős forma ebben az időben a világ több területén is használatban volt, hiszen adódott a fémek megmunkálási lehetőségeinek ismeretéből. Másutt agyagból készült simítókat is használtak, a viking temetkezési helyekről pedig gomba alakú üvegvasalók kerültek elő. Mivel a vasalók belső fűtését nem tudták megoldani, a hő használata hosszú időre feledésbe merült, és inkább a mángorlást alkalmazták.
 
Hányféle mángorló van?  
Mángorláshoz alapvetően kétféle eszközt használtak: kezdetben a nyeles mángorlófát, majd egy hengerekből álló szerkezetet.
A legkorábbi mángorlók Európa északi területéről maradtak fenn, a 17. századból, s a „mángorló” és a „mángorol” szó is ekkortájt kezdett elterjedni. A legrégibb mángorlót nálunk Sopron környékén találták, és 1730-ban készült. Ma a Néprajzi Múzeum őrzi. A mángorlást úgy végezték, hogy a törölközőt vagy lepedőt, olykor az ingeket is összehajtogatták és feltekerték egy lapra vagy egy sodrófára, majd ezt a mángorlófával többször előregördítették az asztalon, miáltal a vászon kisimult.
A mángorlófa, vagy nálunk elterjedt nevén: lapicka idővel kiemelt tárggyá vált a paraszti közösségekben. A lapickák kb. 60–70 cm hosszú, a felső végükön gyakran kiszélesedő, téglalap alakú eszközök voltak, rövid nyéllel. Fából faragták, és a felső lapjukat idővel egyre gazdagabb, szebb mintákkal – véséssel, ékrovással, karcolással vagy spanyolozással (viaszmintákkal) – díszítették. Alsó lapjuk bordázott volt – ezt nyomták rá az anyagokra. A lapickát gyakorlott mesteremberek, bognárok, molnárok és faragók, de ügyes pásztorok is készítették.
Ilyen volt 1934-ben egy otthoni, a szűkebb háztartás ellátásához használt, hengeres mángorló. A szabászatokban vagy textilgyárakban ennél jóval gigantikusabb gépeket használtak, és használnak olykor ma is.
Mint minden, háztartásban használatos, hagyományosan a női munkákhoz kapcsolódó tárgy, idővel ez is bekerült a jegyajándékok sorába. Minél szebb mintát faragott rá a legény (vagy akitől vette), vőlegényként annál nagyobbak voltak az esélyei a lányos háznál. Ám mivel a mángorlófa is kopott, a férfiak később, férjként is kedveskedtek a feleségüknek, egy-egy szép, faragott lapickával. A legrégibb, feliratos mángorlón az ajándékozó dokumentáló munkájára sem lehet panasz: „Janzsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)” – ez a felirat áll rajta.
Később a mángorlót úgy tökéletesítették, hogy hengerek közé tették be az anyagokat. A mángorló ettől kezdve egy erős és nehéz, öntöttvas állványra szerelt fa asztalból és két, keményfa hengerből állt. Az egyik hengert fogantyús kézikerék hajtotta, a másikat pedig csavarral lehetett emelni vagy süllyeszteni. A hengereket egy fogaskerekes áttétel révén ellentétes irányban lehetett forgatni. A még nedves kelméket kézzel beigazították a két henger közti résbe, majd lassan elfordították a kézikereket, így a hengerek behúzták az anyagot, amely erősen összenyomódott a résben. Idővel gőzt is engedtek a mángorlóra, ami növelte a hatásfokát. A mángorlás azonban csak félig oldotta meg a kisimítást, valójában csupán megkönnyítette a vasalást, amelyet akkor még kis hatásfokú vasalókkal végeztek. A kettő együtt már viszonylag jó eredményt adott. A textiliparban ma is sok helyen használnak, immár motorral hajtott mángorlókat, az alapanyagok minőségének javítására.

A villanyvasaló
Az 1600-as évek végétől – már csak a textilkereskedelem és a szabászat fellendülésének hatására is – változtak az igények, és ezért változtak a technikák is. Egyre több fém vasalót gyártottak, amelyek azonban egyelőre kívülről kapták a hőt, így ezekkel meglehetősen nehéz volt dolgozni. A nagyobb műhelyekben hatalmas vasalómelegítő tűzhelyeken tartották a vasalókat, így a vasalást végzőknek folyamatosan ugrálniuk kellett az asztalok és a tűzhelyek között. Ráadásul a vasalók először túl forróak voltak, azután viszont annál gyorsabban kihűltek. A vasalás ekkor kifejezetten nehéz, fizikai munka volt, amely sok balesettel is járt. Nem véletlenül vált később is a kiszolgáltatottság szimbólumává a vasaló nők képe (ld. Picasso festményét is).
Pablo Picasso 1904-ben festette a Vasaló nő című képét, amelyen az alak vállának és karjának felkiáltójelszerű megformálása nagy erővel érzékelteti a helyzet keménységét. (A festmény New York-ban, a Guggenheim Múzeumban látható.)
A feladat tehát az volt, hogy egyfelől a vasaló folyamatosan, egyenletesen termelje és adja le a hőt, másfelől hogy a vasaló embernek elég legyen a keze alatt lévő textilre figyelnie, s ne kelljen akrobata mutatványokkal megoldania a vasalás folyamatosságát. A megoldást nyilvánvalóan az akkor már működő elektromos rendszerben kellett keresni, de ez nem volt egyszerű. A vasalóba olyan anyagokat kellett beépíteni, amelyek biztonságosan vezetik és tárolják az elektromosságtól kapott hőt. Az első, továbbfejleszthető megoldás az amerikai Henry W. Seely-nek köszönhető, aki 1882. június 6-ánszabadalmaztatta a találmányát. Seely fűtőelemként először szénrudakat, majd tömörített szénport épített be, amivel megszületett a külső hőforrástól független vasaló. A találmány azonban az elektromos rendszerek kezdetleges volta miatt csak lassan terjedt. Az áramot ugyanis akkoriban csak világításra használták, így a helyiségekben nem vezettek máshová huzalok, és nem voltak konnektorok. A vasalni készülő embereknek ismét csak akrobata mozdulatokkal kellett előkészíteniük a munkát: ki kellett csavarniuk az égőt, a helyére becsavarni a vasaló speciális adapterét, majd leugrani a létráról, és felkattintani a kapcsolót, amitől azonban a szobában nem lett világosság, hiszen az égő helyén a vasaló volt. Ezután lehetett sötétben vagy gyertyafénynél vasalni. Ebben kétségtelenül volt egy kis romantika, de valószínűleg az áramütés és a bőrégetés sem lehetett kevés. Szerencsére az áramszolgáltatók hamar rájöttek, hogy nemcsak a lámpákhoz kell vezetékeket húzni, ezért az 1930-as évek közepén már az amerikai háztartások több mint felében volt kényelmesen, konnektorral használható vasaló.
Ma már a korszerű vasalókon nemcsak hőfokszabályozó, de gőzölő is van, emellett speciális bevonatok biztosítják, hogy ne zsugorodjon össze vagy ne égjen el a vasaló alatt az anyag.
Magyarországon az 1900-as évek első éveitől gyártanak elektromos vasalókat, amelynek sikerét egyedül az gyengíti, hogy időről időre a gyűrött anyagok válnak divatossá.

Lévai Júlia
 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum