Empátia

2012. július 17., 11:56
 

A görög eredetű szó az egyik, legtermészetesebb és (nagyon kevés kivétellel) mindenkiben meglévő lehetőségre, az átélésre, a beleélő képességre utal. Akinek „van empátiája”, pontosabban aki használja is az empatikus képességét, az nagyon sokféle módon tudja gazdagítani az élményvilágát és az érzelmeit. Az antik kultúrában azért volt kiemelt jelentősége, mert mindennél szorosabban kapcsolódott a művészetekhez, azon belül is a drámairodalomhoz. A görögök felismerték, hogy a színjátszás képes bevonni az embereket más emberek helyzeteinek átélésébe, és ez gyakran erős, megrázó élményhez, a katarzishoz (megtisztuláshoz) vezethet. A katarzis azt jelenti, hogy a mély átélés és a megrendülésünk révén képesek vagyunk mindenen felülemelkedni, átélni a többiekkel való, mindenek fölötti összetartozásunkat, és ennek fényében, ha kell, változtatni a nézeteinken. Vagyis fölismerték az empátia közösségerősítő, összetartozást segítő jelentőségét.


 
Az igazi boszorkány lehetőleg seprűn közlekedik, félelmetes fényekben és magasságokban, és olyan, mintha magával vinné a saját rosszaságainkat.
Hogy csináljuk?   
Kisgyerekként nem kell különösebb erőfeszítéseket tennünk azért, hogy empatikusak legyünk. Sőt, éppen azon kell dolgoznunk, hogy felismerjük és megszilárdítsuk a határokat a saját személyünk és a körülöttünk lévők között, vagyis megkülönböztessük a saját érzéseinket, élményeinket a másokétól. Egy két-három éves kisgyerek, aki még gyakran ül a szülei ölében és fizikailag-érzelmileg is összeolvad velük, még mindennel azonosul: a róka helyzetébe ugyanúgy bele tudja élni magát, mint a gonosz boszorkányéba. A mesefigurákban a saját félelmeire, indulataira vagy vágyaira ismer rá, így egy pillanat alatt átugrik bármelyikük bőrébe, és arra az időre valóban rókává vagy boszorkánnyá is válik. Később már megtanulja az ember, hogy ezek csak átmeneti azonosulások: szerepek, amelyeket tudatosan játszunk. De nagyon fontos szerepek, hiszen ezeken keresztül tanuljuk meg az érzelmek, feszültségek, dühök és az egymással való ütközések fajtáit, megoldásait. Hét-nyolcéves korban már jól tudjuk, hogy mi igazából sohasem lehetünk igazi boszorkányok, de azt is tudjuk, hogy az életben sokszor fel fogjuk használni mindazt, amit a „boszorkánykodásban” megtanultunk. Ezért továbbra is olvasunk olyan könyveket, nézünk filmeket, festményeket vagy szobrokat, amelyek révén rendre átugorhatunk mások bőrébe, és így mindig le is ellenőrizzük, hogy vajon mi magunk mit tennénk mások helyében. A legkönnyebb dolguk ez ügyben a színészeknek van, hiszen az ő szakmájuk teljes egészében az empátiára épül. De ha belegondolunk, mégsem annyira könnyű dolguk. Hiszen nekik meg azt kell megtanulni, hogy a beleélésük ellenére mégis jelezzék: van határ az ő személyes, színészi létük és az elképzelt, megjelenített figura között. Ha a színész túlságosan azonosul a szerepével, és tényleg, a maga nevében kezd mondjuk zokogni a színpadon, a nézője már nem azt fogja átélni, hogy ebben a helyzetben bizony az embernek sírnia kell, hanem azt, hogy mintha neki most személyesen meg kéne vigasztalnia ezt a szegény, elkeseredett embert. Amivel számára megszűnik minden általánosítás és fölemelkedés lehetősége.
 
A Láthatatlan Kiállításon teljes sötétségben mentek végig az emberek a különféle termeken. Sokan megrendülten élték át, hogy milyen világtalannak lenni.
Mindenki képes az empátiára?
Mint minden képességünket, ezt is befolyásolhatják idegrendszeri vagy agyi eltérések. Ezért léteznek emberek, akik nem képesek mások érzelmeinek, állapotainak átélésére. Ilyenek az autisták, akiknek létére az Esőember című film is ráirányította a figyelmet. Az autizmus pontos okait ma még nem lehet tudni, de a természetéről már vannak ismeretek. Egyik, jellemző fajtáját, az Asperger-szindrómát névadója Hans Asperger (1906–1980) osztrák gyermekorvos már a negyvenes évek közepétől vizsgálta. 1944-ben négy, olyan kisgyereket hoztak hozzá, akik szemmel láthatóan ugyanolyan okosak és intelligensek voltak, mint a többiek, csak éppen kifejezéstelen volt az arcuk, nem tárták ölelésre a karjukat, amikor fölvették őket, és a többiekkel nem tudtak jól játszani, együttműködni. Nem értették mások reakcióit, ezért maguk sem tudtak jól reagálni. Asperger látta, hogy mindez nem az ő döntéseiken múlik, tehát nem arról van szó, hogy nem akarnak valamit, hanem hogy nem képesek rá, mert ezt a szervezetükben valami megakadályozza. Az állapot legfőbb jellegzetességének az elszigetelődést tekintette (innen ered az autizmus név is, a görög autosz = önmaga szóból), és az állapotot autisztikus pszichopátiának nevezte el. Asperger úgy találta, hogy az általa felfedezett tünetegyüttes bármely intelligenciaszint mellett előfordulhat, még az értelmi fogyatékosok között is. Sőt, nem egy esetben azt tapasztalta, hogy az emberi személyiség mindig a kiegyenlítésre törekszik, s a hiányosság ellensúlyaként az autisták más területeken kiugróan tehetségesek. Ezért „kis professzorok"-nak nevezte el őket, kifejezetten annak szándékával, hogy megerősítse: senkit sem lehet egyetlen tulajdonsága vagy adottsága alapján megítélni. Valamilyen téren minden embernek meg tud nyilvánulni az egyénisége, az emberi volta.
 
Sokaknak elég egy ilyen kép is ahhoz, hogy magukba nézzenek, de mások számára olykor nem árt erőteljesebb eszközöket is alkalmazni.
Aki képes rá, miért nem empatikus?
Az autizmus velünk született állapot, amelyen egyszer majd segíthet az orvostudomány. Amikor azonban valaki nem születetten autista, hanem szerzett módon autokrata, bezárkózó, érzéketlen, esetleg egyszerűen önző, és ezért mellőzi az empátiát, ahhoz nem orvosság kell, hanem önismeret és belátás.
Az egyéni gondok mellett valószínűleg az is fokozza az emberek empátiahiányát, hogy túl sok a színes és izgalmas, kényelmet és szórakozást szolgáló tárgy, túl sok a virtuális (képzeletbeli) élmény, és mindez túl könnyen elérhető. Amitől kevésbé érdekesek a konkrét, mellettünk lévő és érzelmileg nem is mindig könnyen elérhető emberek. Ezért egyre több társadalmi szervezet igyekszik olyan programokat, lehetőségeket kínálni, amelyekkel előhívhatja vagy izgalmassá teheti az emberek számára a ások átélését. Sok helyen rendeznek olyan kiállításokat, amelyeken vakokként kell végigmennünk, hogy megértsük, hogyan élnek mellettünk, ugyanabban a világban azok, akik nem látnak. A legújabb ötlet azonban ennél is merészebb:
a berlini Evangélikus Geriátriai Központ (geriátria = az időskori betegségekkel és a gondozással foglalkozó tudomány) és a Saarbrückeni Meyer-Hentschel Intézet kutatói egy olyan ruhát találtak ki, amelytől mindenki, aki fölveszi, öregnek érzi magát. Először is alig fog hallani bármit is a környezetéből, mert fülvédők tompítják a hangokat. Azután egy sárga napellenző teszi nehézzé, hogy élesen lásson és a színeket is el tudja különíteni. A térdén és a könyökén párnák akadályozzák az ízületeit a mozgásban, egy agyonmerevített kesztyű pedig a fogásban akadályozza. A mellkasán lévő, kemény mellény olyan érzetet kelt, mint amikor az ember tüdeje már csak épp hogy működik, és mivel a ruha összsúlya tíz kiló, ettől épp úgy fog fölcammogni a lépcsőn, mintha már alig volna hátra néhány napja.
Mindezt eredetileg arra tervezték, hogy a későbbi, öregekkel foglalkozó orvostanhallgatók ezeken is tanuljanak. Ám közben rájöttek, hogy minden, fiatalabb ember számára hasznos lehet egy ilyet legalább egyszer kipróbálni, hogy a teste tapasztalatával is megértse: ő is lesz öreg, és így jobban megbecsülje a nála idősebbeket.
Ez persze csak egy módszer a sok közül ahhoz, hogy az emberek megértőbbek legyenek egymással, de elég szellemes ahhoz, hogy hatásos legyen.
 
Lévai Júlia
 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum