Serpák

Éppen hatvan éve, 1953-ban jártak először emberek a Föld legmagasabb pontján, a "Föld istenanyja" jelentésű Csomolungmán, európai nevén a Mount Everest-en. A nagyjából 8848 m magas csúcsra ketten értek fel a meghódítására induló expedícióból: egy új-zélandi hegymászó, Edmund Hillary, és egy nepáli serpa, Tendzing Norgaj. Az évfordulóval sajnálatos módon egybe esett egy magyar tragédia: két hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter az életét vesztette a szintén „nyolcezres” (8586 m-es) Kancsendzöngán, a csúcsról való visszatérése közben. Mint az évtizedek óta megszokott, ebben az expedícióban is dolgoztak serpák, akik közül néhányan szintén meghaltak, néhányan viszont később részt vettek a holttestek felkutatásában is. Mindez ismét ráirányította a világ figyelmét a serpákra, akikről valószínűleg ma sem tudnak sokat az emberek Európában.

Serpa pár tradicionális öltözetben, az 1950-es évek idejéből. A feleség egy imamalmot, más néven Mani-kereket tart a kezében. A forgatható hengerre az Om mani padme hum („Nézd a drágakövet a lótuszban”) szövegű mantrát vésik rá, azzal a céllal, hogy a forgással fölerősítsék a mantra ismételgetésének erejét. Az imádkozó számára minden egyes szótagnak gazdag jelentéstartalmai vannak.

Kik ők és honnan érkeztek a Himalájára?
A „serpa” szó hallatán sokan azt hiszik, hogy az csupán egy tevékenységet jelöl: a serpa vagy teherhordóként dolgozik a nehezebben járható, hegyi utakon, vagy delegációk munkájában vállal előkészítő-közvetítő szerepet – „serpáskodik”. A textilgyártásban jártasabbak esetleg még a finom, meleg serpa anyagokra is gondolhatnak. Az, hogy a serpa egy himalájai nép, valószínűleg csak keveseknek jut eszébe.
A serpák neve azt jelenti: „keletiek”. Nagyjából a 12-dik és a 15-dik század között vándorolhattak el Kelet-Tibetből, vélhetően egy másik nép támadásai elől. Tingri környékére érkeztek meg, ahol azonban nem láttak szívesen újabb, nomád állattartókat, ezért további legelőket kellett keresniük. Így jutottak el végül a Nepál melletti, mai lakóhelyükre. Legnagyobb csoportjuk ma Nepál északkeleti részén, a Himalája magasabban fekvő, völgyes részekben is gazdag területein él, de Tibetben, Bhutánban és Indiában is vannak serpák. Összesen kb. százötven ezres a lélekszámuk. Nyelvük a nyugati tibeto-burmai nyelvek közé tartozik, a sino-tibeti nyelvcsaládon belül, és több dialektusa is van. A nagyobb városokban már nem ezt, hanem inkább a nepálit beszélik, de van serpa nyelvű újság és könyvkiadás is.

Miből élnek a serpák?
A serpák falvai a legmagasabban fekvő, állandó emberi települések közé tartoznak: 3000 és 4300 méter közötti magasságokban épültek. Az itt élőknek még júliusban sem jut a 13-15 °C-nál magasabb hőmérsékletből. Mivel a serpa társadalomnak ma is a növénytermesztés és az állattenyésztés az alapja, életmódjukat alapvetően meghatározza az időjárás. Területeiket novembertől februárig hó takarja, ami azt jelenti, hogy a szabadban semmiféle munkát nem tudnak elvégezni. Ezért ebben az időszakban a fiatalabbak lejjebb költöznek, a gyerekek is ott járnak iskolába, és csak az idősebbek maradnak a magasan fekvő lakóházakban. A következő három hónap a földművelés és vetés ideje. Májustól augusztusig szinte folyamatos az eső, ami jó a vetésnek, majd augusztustól novemberig szárazabb és naposabb az idő. Ennek az időszaknak a végén takarítják be a termést. A serpák kukoricát, árpát, hajdinát és zöldségeket termesztenek, emellett a múlt század elejétől kiemelt haszonnövény náluk a burgonya is. A kölest, zabot és rizst azonban karavánutakkal kell beszerezniük. Az állatok közül hagyományosan a szarvasmarhát és a jakot, illetve ezek kevert utódait tenyésztik. Más, hasonló körülmények között élő népekhez hasonlóan az állatok tejének, szőrének-bőrének és szarvának hasznosítása a serpa kultúra szerves része. A vaj például az egyik legfőbb étkük: a teába is vajat tesznek, sóval, ami valóságos energiaital. A sós-vajas teát egész nap, folyamatosan isszák, és ez biztosan hozzásegíti őket ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az extrém időjáráshoz. A jak bőréből és szőréből készülő, többnyire élénk színű takarók, szőnyegek vagy egyéb, használati tárgyak pedig ünnepi ajándékok is lehetnek.

 

Korszerű és biztonságos felszerelés híján így vitték a serpák egykor a terheket. A fejtetőn átvezetett hevederes megoldás Európában is ismert.

A serpák edzettsége és hegyi jártassága 1907-től vált munkalehetőséggé is a számukra: ettől az időponttól segédkeztek – hol több, hol kevesebb – fizetségért a nyugati hegymászóknak, teherhordókként. Modern eszközök híján sokáig a hátukon vitték az expedíciók felszerelését, és mivel vízálló viharkabátokkal, termoszokkal, oxigénpalackokkal még nem rendelkeztek, már csak a túlterhelés miatt is sokan áldozatul estek a nyugatiak hegymászó szenvedélyének. Ráadásul a másféle civilizációból érkezők gyakran lenézték, kíméletre nem érdemes, igavonó gépeknek tekintették őket (szégyenszemre olykor magyarok is lekezelően nyilatkoznak róluk), így az is csak lassan alakult ki, hogy hallgassanak a tapasztalataikra, és betartsák például a szükséges időbeosztásokat. Később fokozatosan kiépült a serpákkal való együttműködés, így ma már magától értetődő, hogy komolyabb hegymászó nem indul útnak serpák nélkül, méltányos árat fizet a munkájukért, és szerződéses kereteken belül veszi igénybe az általuk kötélpályákkal biztosított útvonalakat. A serpa férfiak hegyi vezetői és segítő tevékenysége alapvetően nem sokat változtatott a társadalmukon, de mindenképp segítette az eltérő kultúrák érintkezését, összehangolását.

 

Reggelik, ebédek és italok
Az általuk elérhető termények ill. állati eredetű anyagok alapján a serpák étkezéseiben első helyen állnak a gabona- és krumpli alapú ételek. A nélkülözhetetlen teák mellé már a reggelibe is bekerül például a zabkásaleves (campa), amelyhez sült lisztet esznek. Az ebédnek többnyire krumpli az alapja, amelyet sok zöldséggel és fűszerrel tálalnak. Gyakori náluk a tészta is, amit szintén fűszerekből és zöldségekből álló mártással ízesítenek. Mivel a buddhista vallás szerint tilos állatot ölni, hús ritkán kerül a tányérba, annál gyakrabban esznek viszont aludttejet.
A serpák azonban nemcsak teát isznak, hanem csángot is, ami a kukoricából, kölesből vagy egyéb gabonából készített sör neve náluk. Az italnak jelképes és vallási jelentősége is van a serpák világában.

Sámán-sör program
A serpa társadalomban kiemelt szerepük van a sámánoknak és lámáknak is. Vallásukban megmaradt a többistenhit, ami azt jelenti, hogy több, földi jelenségnek is létezik istene vagy szelleme. A sámánok szokás szerint a természetfelettivel igyekeznek kapcsolatba kerülni, és a révüléshez szükségük van némi alkoholos italra is – esetünkben sörre. Révületükben az általuk elképzelt istenekhez és szellemekhez keresnek utat, például azért, hogy ezek segítségével ismerjék föl a betegségeket és azok legjobb gyógymódjait. A láma hasonló feladatokat lát el, de nála inkább a születés, házasságkötés és a halál körüli teendők állnak az első helyen. Ha azonban úgy hozza a sor, szintén él a révülettel megváltoztatott tudatállapot lehetőségeivel, és némi sör kíséretében rituális megtisztítást, démonűzést is végez.
A serpák által is jól ismert, tibeti gyógyító eljárások része a zenei hang – vagyis az emberi fül által is érzékelhető rezgéstartomány – különböző magasságainak kihasználása. Közismert, hogy az alacsonyabb rezgésszámú, mély hangok inkább megnyugtatóak, míg a magasabb rezgésszámúak inkább dinamizáló hatásúak – ezt a tudást alkalmazzák a gyógyításban is, például a fémtálakkal megszólaltatott, különösen mély vagy éppen nagyon magas hangokat is alkalmazó gong-kompozíciókkal. Ehhez azonban már egyáltalán nem szükséges sört is inni.

 

Ma már korszerű hátizsákokkal, vízhatlan, bélelt anorákokban és modern kötélrendszerrel biztosítva vezetik a serpák a hegymászókat.

Születésnap vagy névadás?
A nomád kor továbbélő hagyománya, hogy a serpáknál a megszületés napja kevésbé jelentős, mint az, hogy milyen nevet kapott az újszülött. Ezért náluk a névnap illetve a névadó ünnepség a nagy esemény, és nem a születésnap. Ebben a lámára hárulnak a legfontosabb feladatok: őt értesítik, ha gyerek született, és ő az, aki a születés időpontja alapján meghatározza a névadó ünnepség idejét és a gyerek nevét. A gyerekeket gyakran a hét azon napjáról nevezik el, amelyen megszülettek. A névadó ünnepségen a láma, a rokonokon és azok szomszédai is részt vesznek. A családnevek kevésbé fontosak, a legtöbb serpa csak egytagú nevet használ.
A serpáknál a halál időpontjának is más a „természete”, mint a nyugati kultúrákban: semmiképp sem korlátozódik egyetlen pillanatra. Hiedelmük szerint ugyanis a lélek még negyvenkilenc napig a ház közelében marad, hogy legyen ideje mindentől elválni, de főképp megtisztulni. Ebben elsősorban a láma segít neki: miután megmosták és fehér lepellel letakarták a halottat, a láma levág egy hajtincset, amivel szimbolikusan megszünteti az utat, az élet testi erejét jelképező haj és a lélek között. Ettől az „élet lehelete” (a prána) elhagyhatja a testet. Ezután szent szövegeket olvasnak fel, majd a láma a buddhista és hindú szent szövegek alapján eldönti, hogy mi legyen a temetés módja. A többieknek pedig az utolsó napok egyikén kell őt egy végső szertartással elbúcsúztatniuk, amelyet halotti torral – az élet győzelmét kifejező, nagy lakomával zárnak le.
A serpák számára a fölébük magasodó hegyek egyáltalán nem azért izgatóak, amiért a nyugati emberek számára, akiket a látvány aktivitásra és az akadályok mindenáron való legyőzésére serkent. Ha ők el akarnak érni egy csúcsot, annak csak az az oka, hogy szépnek találják a dolgot, és gyönyörködni akarnak a hegyek látványában.
A serpák alighanem sokkal jobban járnának a festőkkel vagy a fotósokkal, mint a hegymászókkal.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu