A múzeumok

Mára bevett szokássá vált, hogy a nyári napforduló környékének egyik napja a Múzeumok Éjszakája lesz, amelyen az összes, közcélokra létrehozott gyűjtemény nyitva áll a látogatók előtt. Természetesen a múzeum is történeti fogalom – nem mindig létezett, és a formái is hosszú fejlődési folyamatok során alakultak olyanokká, mint amilyeneknek ma látjuk ezeket.

Hadrianus ma is megcsodálható, különleges palotájában görög stílusú szobrok szegélyezik a fürdőmedencék szélét.

Miért éppen „múzeum”?
A szót magát az antik kortól örököltük, konkrétan az egyiptomi görög fővárosban, Alexandriában felépített, Muszeion nevű könyvtár nevéből. A Muszeion a múzsáknak, a művészeteket és a tudományokat megtestesítő istennőknek szentelt tér volt, amely egyszerre adott helyet egy hatalmas könyvgyűjteménynek valamint a művészet és a tudomány művelőinek. A Muszeiont ugyan egy pap vezette, de tudósok is dolgoztak és tanítottak benne, a parkjában pedig már afféle, kiállításnak is tekinthető portrészobor-gyűjtemény állt. Az ott dolgozók mindannyian a királyi kincstárból kapták a fizetésüket, ez tehát már egy állami pénzből fenntartott kulturális intézmény volt.

Hol kezdődött a múzeumok története?
Ahhoz, hogy az emberek bármiféle – akár természeti, akár kulturális eredetű – tárgyat fontosnak tartsanak hosszabb távon és a közösség számára is megőrizni, egyetlen, fontos tényező kell: a történeti tudat. Tehát annak megértése, hogy a világban folyamatok zajlanak, semmi sincs önmagában, és hogy az emberek és dolgok múltja részévé válhat a jelennek és jövőnek is. Az első, olyan leleteket, amelyek erre a tudatosságra utalnak, a mezopotámiai Larsában (ma Tell Senkere) találták, a Kr. előtti 2. évezredből. Ezek régi feliratok másolatai voltak, amelyeket oktatási célból gyűjtöttek össze. Ma úgy mondanánk: dokumentumgyűjteményt állítottak össze belőlük. A dél-mezopotámiai Urban pedig (ma Tell-el-Mukajjar, Irak) 1934-ben helyi régiségek gyűjteményének maradványaira talált rá egy angol régész (Sir Charles Leonard Woolley). Az esemény egyúttal egy újabb jelenség kezdetére is utalt: a régészetben előbbre járó, nyugati tudósok megjelenésére a keleti területeken, majd annak problémájára, hogy milyen múzeumokat is gazdagíthatnak az általuk feltárt és megőrzött, majd gyakran a saját országukba elszállított tárgyak. Ennek szakmai, jogi és politikai kérdései a mai napig végighúzódnak a múzeumok történetén.
Az ókori görög kultúrában más okból keletkeztek muzeális jellegű gyűjtemények. Ott  a templomok kincsesházait tekinthetjük afféle múzeumoknak, amelyekben az isteneknek szánt áldozati ajándékokat és különleges, természeti tárgyakat őriztek meg. Az athéni városállam kultikus helyein, pl. Delphoiban, Olümpiában és Déloszban már művészien megformált tárgyak is voltak, amelyek őrzésére külön elöljárói tisztséget hoztak létre. Az áldozati elöljáró komoly, szakszerű munkát végzett: minden egyes tárgyat felírt, az érkezése dátumával együtt (vagyis regisztrált), gondoskodott a tárgyak épségéről – vagyis olykor restauráltatta –, és rendszeresen leltárt készített valamint selejtezett is. És bár ekkor még a restaurálásnak nem alakult ki a tudományos rendszere, egy-egy tárgynál már tudatosan alkalmaztak állagmegóvó technikákat. Így pl. a pajzsokat szurokkal kenték be, a rozsdásodás kivédésére. Ugyanakkor ezeket a gyűjteményeket mégsem nevezhetjük múzeumoknak, a szó mai értelmében, mert csupán egy szűk kör tagjai láthatták. Még hosszú ideig ugyanez jellemezte az ilyen és ehhez hasonló gyűjteményeket, igaz, az idők során folyamatosan bővült és változott a látogatásra „kiválasztottak” köre.

A Nemzeti Múzeum a 19-dik század közepén.

Mi vezérelte a rómaiakat a múzeumalapításokban?
Nagy hódításaik korában a rómaiaknál természetesen az vált a legfőbb szemponttá, hogy a  diadalaik látható hasznaival is erősítsék a birodalmi öntudatukat. Claudius császár idején (Kr. e.10-54.) például Róma teljes területén kiállították a régiségeket vagy azok hű másolatait, amelyeket a meghódított görögöknél találtak. A fantasztikus mennyiségű, köztereken kiállított görög műtárgyakról ugyanúgy gondoskodtak, ahogyan később a múzeumokban vált szokássá.
Ekkor alapozták meg egyúttal a másolatkészítés és rekonstruálás önálló szakmáját is. A Rómától 30 km-re fekvő Tivoliban (az ókorban Tibur) például ma is sok minden látható Hadrianus császár (76–138) impozáns palotakomplexumából, amellyel főként az utazásainak állított emléket. A villa feltárása során például az athéni Erekhteion női alakjait idéző szobrok, valamint a görög Pheidiasz és Polükleitosz szobrainak különböző másolatai is előkerültek. Vagyis: Hadrianus palotája valójában egy valóságos szabadtéri kiállításnak tekinthető, amelyet azonban csak az oda főként a fürdők miatt érkező előkelők és művészek élvezhettek.
Nem volna azonban igazságos, ha a rómaiakat csak a hatalmi-politikai szempontok érvényesítésével vádolnánk, hiszen rengeteg gyűjteményt kifejezetten a tudomány, a kutatás és a tanulás-tanítás céljával is hoztak létre.

Meddig tartott a rétegmúzeumok kora?
A társadalom berendezkedéséből és a vallásos világkép uralkodásából adódóan a különféle művészeti vagy tudományos hátterű tárgyakból főként királyi-fejedelmi udvarokban, kolostorokban vagy főúri rezidenciákon állítottak össze gyűjteményeket. Így ezeket nagyjából a 17. századig csak a legfelsőbb rétegek ill. tudósok láthatták. A humanizmus eszméje azután változtatott ezen a bezártságon, hiszen azt hirdette, hogy a tudás nemcsak a kevesek kiváltsága, hanem mindenki számára megszerezhető. Az azonban még nagyon hosszú folyamat volt, amíg ez a gondolat éreztette a hatását a múzeumok területén is.
Az első, kifejezetten nyilvános múzeum a baseli Amerbach-kabinet volt, amelyet 1661-ben nyitottak meg. A névadó Bonifác Amerbach (1495 -1562 ) svájci ügyvéd, tanár és zeneszerző volt, akit Erasmus mellett a kor legnagyobb humanistájának tartottak, különösen a jogtudományban. Amerbach a házában olyan, folyamatosan szaporodó gyűjteményt tartott fenn, amely a kor legjellegzetesebb hangszereiből, egyéb művészeti tárgyaiból, könyveiből és levelezésekből, fontos jegyzetekből állt. Ezt vette meg az örököseitől a baseli városvezetés valamint az Egyetemi Könyvtár, és hozta létre belőle Európa első, bárki számára látogatható múzeumát. A következő, hasonló jelentőségű lépést Oxfordban tették meg, az Ashmolean Museum-ban, 1693-ban. Még a demokráciában jellemzően élen járó britek is csak meglehetősen későn, 1753-ban hoztak parlamenti határozat arról, hogy legyen nyilvános, nemzeti múzeumuk – British Museum –, amelyet azután 1759-ben nyitottak meg, Londonban. Ám végül ez is csupán több mint egy évszázad múlva, 1879-ben vált valóban korlátozás nélkül és mindenki által naponta látogathatóvá.
Kifejezetten a közvélemény nyomására Párizs nyitott meg egy fontos kiállítást: a királyi festménygyűjteményt, amely 1750-től a Palais du Luxembourg-ban vált hozzáférhetővé.

A légi fotón kiválóan érvényesül a Magyar Nemzeti Múzeum épületének tiszta, világos, és a kapuját sajátosan kiemelő szerkezete.

Melyik volt az első, nyilvános magyar múzeum?
Magyarországon épp úgy, ahogyan a legtöbb, európai államban, már a 14. századtól léteztek királyi gyűjteménynek, amelyek az ország fontosnak tárgyait, műkincseit, ereklyéit őrizték. A török uralom alatt azután ezek részben megsemmisültek, részben szétzilálódtak, így ettől kezdve a főúri gyűjtemények (a Thurzók, Zrínyiek, Nádasdiak kincsei) számíthattak jelentős gyűjteményeknek. A gyenge és ellenreformációval is hátráltatott felvilágosodás erősen késleltette az oktató célú gyűjteményeket, így ilyenek csak a 18. századra jöttek létre nálunk, pl. Debrecenben, Pápán és Sárospatakon. A nemzeti mozgalmak és a romantika áramlatai azonban felgyorsították a folyamatokat, így 1802-re nálunk is megszületett, éspedig Európában harmadikként a Magyar Nemzeti Múzeum.
Története azzal kezdődött, hogy gróf Széchényi Ferenc (nem elírás: ezt a családnevet két ékezettel kell írni) engedélyért fordult I. Ferenc császárhoz, hogy a magyarországi vonatkozásokban gazdag, nagycenki gyűjteményét a nemzetnek ajándékozhassa. Az uralkodó a hozzájárulását adta, így ezt a dátumot szokás a Magyar Nemzeti Múzeum alapítási évének tekinteni. Széchényi gyűjteménye ekkor 11884 nyomtatványt, 1156 kéziratot, 142 kötet térképet és rézmetszetet, 2019 db aranyérmét, egyéb régiségeket és néhány képmást tartalmazott. Az anyagot először az egykori pesti pálos kolostorban, majd a napóleoni háború után a régi egyetem épületében helyezték el. Ettől azonban ez még nem vált a nemzet múzeumává: ahhoz az kellett, hogy 1807-ben az országgyűlés a nemzet tulajdonába vegye, intézményként. Pénz hiányában azonban kénytelenek voltak az ország lakosaihoz fordulni, akiket közadakozásra szólítottak fel. A legelső adományozó nem arisztokrata, hanem egy iparos ember, Kindli Ferenc szűcsmester volt. 1831-ig kétszázharmincegy személy adott pénzt, többségében polgárok. A tehetősebbek közül csupán huszonkilenc tartotta fontosnak egy ilyen közintézmény létrehozását. Ugyanakkor viszont a későbbi Természettudományi Múzeum alapját 1808-ban az egyik főúri alapító feleségének, Festecsics Júlia értékes ásványgyűjteménye képezte.
A múzeum új, önálló épületének kivitelezésébe az 1832-36-os országgyűlés döntése alapján kezdtek bele, s az építkezés1837 és 1847 között zajlott. A tervezéssel a magyarországi klasszicista építészet jelentős alakját, Pollack Mihályt bízták meg. A homlokzat timpanonjának szobordíszeit egy müncheni szobrász, Rafael Monti készítette. A múzeum főlépcsőházának falaira és mennyezetére később, 1875-től Lotz Károly és Than Mór festettek allegorikus freskókat.
A múzeum gyakran jelentős politikai események színterévé is vált. A hagyományok szerint 1848. március 15-én Petőfi itt szavalta el a Nemzeti dalt, majd az épület dísztermében ülésezett a 48-as népképviseleti országgyűlés felsőháza. Ez ezután a mai Parlament megépüléséig végig ott is maradt. Később a zene is teret kapott benne: számos énekkar, kamarazenekar adott itt már koncerteket. A Nemzeti Múzeum épülete tehát nem csupán a legfontosabb nemzeti gyűjtemény befogadóhelye, hanem a nemzeti szabadság és kultúra jelképe is.

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu