A Laokoón-csoport

Ha reménytelen küzdelemről vagy az emberre kígyóként rátekeredő problémákról van szó, gyakran elhangzik, hogy „ezzel egy egész Laokoón-csoport sem tudna megbirkózni”. Az ókori papnak, Laokoónnak és két fiának alakja több mint kétezer éve él úgy az emberi kultúrában, mint a hiábavaló, ám annál elszántabb küzdelem szimbóluma.

A Laokoón-csoporton sokak szerint túlságosan teátrális a szenvedés megjelenítése, éppen ezért néhányan későbbinek is gondolták, hiszen az ókori szobrászokat inkább a mértéktartás jellemezte. Egy amerikai kutató egy tollrajz alapján egyenesen azt állította, hogy Michelangelo készítette, de ez nyilvánvalóan tévedés.

Mit írt Vergilius Laokoónról?
Az olaszok nemzeti eposzában, az Aeneis-ben (ejtsd: éneisz) Vergilius a honalapítónak tekintett Aeneas kalandjait mondja el, a trójai győzelemtől a latiumi (láciumi) honalapításig.
Ebben jelenik meg, a trójai háború leírásánál Laokoón alakja is. Ő az egyetlen a trójaiak között, aki gyanút fog a görögök által látszólag csak úgy ott felejtett, hatalmas faló láttán. És miközben a többiek inkább engednének a kíváncsiságnak, és persze az ingyen „ajándék” csábításának, ő minden módon igyekszik bizonyítani, hogy amit látnak, az veszélyt hozhat rájuk. Bizonyítékképpen még a dárdáját is beleszúrja a ló oldalába, mire az építmény belsejéből furcsa, fegyverzörgésre emlékeztető zajok hallatszódnak. Laokoón ebből arra következtet, hogy akháj harcosok rejtőztek el a falóban, és óva inti a többieket attól, hogy a lovat behúzzák a város falain belülre. A trójaiak már-már hinni kezdenek neki, amikor azonban az akhájok egy hátra maradt tagja bizonygatni kezdi nekik, hogy a faló csupán egy ajándék az egyik, nagyon fontos istennek, Athénének. Így ők is jól járnak, ha beviszik a városba.
Laokoón – aki egyébként a mondák szerint Apollón, más helyen Poszeidón papja – ez alatt a tengerparton arra készül, hogy két fiával együtt áldozatot mutasson be az isteneknek. A tengerből azonban egyszer csak előkúszik két, hatalmas kígyó, és rövid küzdelem után mindhármukat megmarja illetve megfojtja. A trójaiak ezt úgy értelmezik, hogy a faló áldozatától megfosztott, haragvó Athéné küldte a kígyókat a papra, ezért, hogy kiengeszteljék az istennőt, gyorsan bevontatják a falovat a városba. Ott azután éjszaka kilopóznak belőle az addig rejtőző akhájok, és beengedve a többi, visszatérő harcost a kapukon, végképp legyőzik Tróját.
Más források szerint azonban Laokoónnak egyáltalán nem az akhájokat védelmező Athéné döntése okozta a halálát. A jóval Vergilius előtt élt antiochiai könyvtárnok, Kalkhiszi Euphorion (Kr. e. 224-178 körül) úgy írja le a történetet egy versében, hogy a harcokkal mit sem törődő Apollón büntette meg a papját, éspedig azért, mert az a tilalma ellenére megnősült, és engedett az érzéki vágyainak.

A szobor, amely csak hatszáz év után kerül elő
A laokoóni küzdelmet ábrázoló szobor ma a világ egyik leghíresebb alkotása, amely a római Vatikáni Múzeumban áll. Megformálói azonban nem rómaiak, hanem görögök voltak, éspedig a távoli Rhodosz szigetén működő Lüszipposz-iskola tagjai.
Lüszipposz a dinamizmust és a hatalmas méretek iránti vonzódást vezette be a szobrászatba. Az ő tanítványa volt a lindoszi Kharész is, aki a rhodoszi kolosszust készítette. (A kolosszust Kr. e. 280 táján emelték, majd 56 évvel később egy földrengés összedöntötte, és mivel nem maradtak fenn róla másolatok, ezért csak a sziget szobrászainak egyéb műveiről lehet következtetni a stílusára.) A Laokoón-csoport szobra 1506-ban került elő, Rómában, és akkora szenzációt jelentett, hogy ezt az időpontot tették meg a Vatikáni Múzeum alapításának időpontjává. Az ókor nagy, utazó történetírója, Plinius is csodálattal írt arról, hogy Titus egyik termájában (fürdőjében) ott áll egy különleges Laokoón-szobor. Az ásatások során beigazolódott, hogy ez valóban így volt: a szobrot Titus termáinak ásatásai során találták meg, földdel borítva. Ekkor azonban még hosszasan nem lehetett tudni, hogy ki vagy kik voltak a készítői, mert nem véstek be nevet a talapzatába. Később még jó néhány olyan szobrot találtak, amely nagyon nagy hasonlóságot mutatott ezzel, sőt, egy helyen szinte teljesen azonos fejre is ráakadtak, azokon viszont mindig ugyanannak a három szobrásznak a neve szerepelt. Így ma már biztosra vehető, hogy Rómában az ott letelepedett, három rhodoszi szobrász: Hagészandrosz, és két fia, Polüdorosz és Athanadórosz készítette a Laokoónt.

A Dirké bűnhődését ábrázoló ún. Farnese-bika egyszerre természetes és dinamikus.

A szoborról megoszlottak a vélemények
A szobor legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy az addigiakhoz képest nagyon nagy erővel ábrázolja a küzdelem okozta, testi elváltozásokat. Addig a szobrászatban ilyen nagy pontossággal és kidolgozottsággal még nem jelent meg az izmok, az arckifejezések vagy általában a mozdulatok ábrázolása. Ez mindenképp nagy hatásúvá teszi a művet, az előzményeitől függetlenül is. Ugyanakkor sok művészettörténész szerint ez mégis kevés volt az igazi drámaisághoz. Úgy értékelték, hogy valami hiányzik a műből, és ez éppen abból ered, hogy más valami viszont túl sok benne. Ezt a „más valamit” éppen az anatómiai (szó szerint: bonctani, a testek felépítésére utaló) pontosság túltengésében látták. Sokak szerint rontja a drámai hatást, hogy a szobron túl sok a testi fájdalom, a kidagadó ér, és túl kevés, ami arra utal, hogy mit élnek át a szenvedés elviselői. Túlságosan kiszámítottak és pontosak a mozdulatok (aminek valószínűleg a hatalmas súlyok rögzítésének nehézségei is az okai lehettek), nem látjuk a harc esetlegességét és a benne részt vevők kétségbeesését. Az egyik művészettörténész (a magyar Pasteiner Gyula, a 19. század végén) egyenesen úgy fogalmazott, hogy amit látnunk, „az nem élő természet, hanem anatómiai tanulmány”.
Sokak szerint egy másik, hasonló kompozíció, az ún. Farnese-bika nagyobb erővel képviseli ugyanezt a stílust. Ezen a csoportábrázoláson szintén egy mitológiai jelenetet látunk: az Antiopétól elvett és nélküle felnőtt ikrek, Amphión és Zéthosz megtudják, hogy Dirké volt az anyjuk megkínzója, ezért egy bika szarvaihoz kötözik, hogy az állattól vonszolva pusztuljon el. Való igaz: itt sokkal természetesebben a gesztusok és kevesebb a kiszámított mozdulat – a mű két készítője, a szintén rhodoszi Apollóniosz és Tauriszkosz nagyobb kifejezőerővel rendelkezett. A mű egyébként 1546-ban került elő, és onnan kapta a nevét, hogy Alessandro Farnese (III. Pál pápa) magángyűjteményébe került. Később a nápolyi király birtokába jutott, és ma a Nápolyi Régészeti Múzeumban látható.
Mindezzel együtt nem vitatható, hogy a Laokoón-csoport szobra az egyik legizgalmasabb, és sokak által csodált alkotás, amelyre természetesen a rhodosziak is büszkék. Ezért elkészítették egy másolatát, így a turisták tömege nézheti meg a sziget fővárosában.

 

Lévai Júlia


Ha érdeleknek az ókori építmények, lapozd fel a Mi MICSODA sorozat A hét világcsoda című kötetét!



www.mimicsoda.hu