Mi MICSODA: A találós kérdés

A találós kérdés

Örök divat a szórakozások között a semmiféle eszközt nem igénylő találóskérdéses játék. Ennek a magyar nyelvben a „csümölgetés” kifejezés őrzi a nyomát. A falu hagyományos társas összejövetelein – például kukoricafosztáskor vagy egyéb, rutinnal végezhető, ismétlődő mozdulatokból álló munkák alkalmával – valaki elkezdte, hogy „csümő, csümő, mi az?”, és feladott egy nehezen kitalálható rejtvényt. A játék eredete valószínűleg a középkorra nyúlik vissza. A „csümő” kifejezés talán még régebbről, a táltosok varázsszövegeiből ered, de lehet román kölcsönszó is. A néprajzosok a huszadik században már csak a moldvai csángók körében tudtak adatokat és találós meséket illetve kérdéseket gyűjteni.

Vagy kitalálja, vagy kifizeti
A népi eredetű találós kérdések leggyakrabban az időjárásra és a természeti jelenségekre, köztük növényekre, állatokra vonatkoztak. Általában kétféle dramaturgiára épültek: vagy a többiek tudását, számolási készségét, tárgyismeretét tették próbára, vagy az észjárásának csavarosságát. Gyakran egyes szám első személyben tették föl a kérdést: – Erdőn voltam, parton leszek, vízen járok, s tűzben veszek. Mi az? A válasz a „csónak”, hiszen fából készül, a vízen úszik és el lehet égetni. Máskor formai azonosságra, vagyis analógiára épült a kérdés képe:

Ismerünk egy magas fát,
rajta épp tizenkét ág,
négy fészek mindegyiken,
hét tojás a fészkekben.
Megfejtés: Az év, a hónapok, a hetek és a napok.

De születtek szép, versbe szedett találós kérdések jól ismert tárgyakra is:

A földben születik,
nagy tűzben égetik,
karikára nyújtják,
az ujjadra húzzák. (Gyűrű)

A különféle házak, épületek képét is sokféle dologra alkalmazták:

Egy kis házban öt kis szoba sorakozik szépen,
öt kis ember bújik oda melegedni télen. (Kesztyű)

Zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek. (Görögdinnye)

A legnagyobb nevetést bizonyára azok váltották ki, amelyek becsapós kérdések voltak, és látszólag egy tényleges problémán gondolkodtatták el a hallgatókat, miközben a valóságban egyáltalán nem lehetett az a kérdés, amit föltettek: – Mit mondott a kötegyáni vasúti bakter a gyulai török basának? – Semmit, hiszen akkor még nem is volt vasút.
Minél nagyobb képtelenséget vagy alaposan kifacsart logikájú képeket tartalmazott a válasz, annál nagyobb sikert arathatott a játék vezetője. A leghumorosabb megoldásokat azután faluszerte mesélni kezdték, és ezek szélesebb körben is elterjedtek. A ponyván árult könyvek megjelenése idején azután hamar akadt olyan írástudó, aki összegyűjtötte a legjobb meséket és kérdéseket, és gyűjteményt szerkesztett ezekből. Az első, ilyen gyűjtemény Lőcsén jelent meg, 1629-ben, Mesés könyvecske címmel. Később az is előfordult, hogy ünnepi alkalmakkor ez jelentette a szórakozást, sőt, szertartási elemként is szerepelhetett. Szokásba jött például a lakodalmakban, hogy a család csak akkor adta ki a menyasszonyt a vőlegény násznagyának, ha az megfejtett egy faramuci találós kérdést. Például: – Mikor fél a nyúl? – Hát amikor ketté vágják! Persze ha nem sikerült rájönnie a megoldásra, a menyasszonyt végül akkor is odaadták, de ki kellett fizetnie érte egy megszabott mennyiségű bort, pálinkát vagy kalácsot.

A huszadik század legnagyobb nevettetőjéről, Karinthy Frigyesről alig készült vidám fotó. A könyvei azonban – köztük például a Tanár úr kérem – minden korosztályt elvarázsolnak.

Karinthy és a Képes Brehm
A népi eredetű játék elterjedése nyomán a városokban is kedvelt játékká vált a találós kérdés. Így például a huszadik század elején is, amikor a kor egyik legnagyobb írója, humoristája és játékosa, Karinthy Frigyes társaságát is utolérte. Karinthy azonnal lecsapott a kiváló lehetőségre, és a harmincas évek egyik szilveszterére azt az ajándékot adta a többieknek, hogy Mindenre képes Brehm címmel „alkalmazott állatismét” állított össze. Az „ajándék”-nak már a címe is szójáték volt. Akkoriban az állatokról gyerekek és felnőttek egyaránt a német természettudós, Alfred Brehm Az állatok világa című, sok kötetes és sok rajzzal gazdagított művéből olvashattak. A sorozat annyira népszerű volt, hogy általában csak „a Képes Brehm” címmel emlegették. Karinthy pedig kihasználta a „képes” szó többértelműségét, és máris megvolt a humoros cím. „Állatmeghatározó” szócikkei mindig egyetlen, egyszerű kérdésre épültek, például:

– Hogy hívják a kis alligátort?
És a válasz: – Alig-aligátor.

Karinthy meghatározásai sorra beépültek a magyar közbeszédbe, és azóta is számos, további játék, de főként vicc alapjául szolgálnak. Többségük a kontaminációnak nevezett nyelvi formára épül, ami azt jelenti, hogy két szót azok egy közös része alapján összeolvasztunk:

– Hogy hívják a kis rókát? – Apróka.

– A kövér fókát? – Pufóka.

– A jóllakott elefántot? – Telefánt.

– Az éhes bálnát? – Zabálna.

– A züllött medvét? – Elvetemedve.

De másféle logikákat is alkalmazott, például az egyszerű összetételt vagy csak a kiegészítést:

– Hogy hívják a ma született üszőt? – Mariska.

– A gyors ürgét? – Fürge.

– A sebzett denevért? – Mindenevér.

– A kamatra dolgozó ázalékot? – Százalék.

És egy kis szabálytalankodás is belefért: – A rozmár fehérneműjét? – Rozmaring.

Tudáspróbára – a filozófus Kant nevének ismeretére – építette ezt a kérdést:

– Hogy hívják a filozófiában képzett antilopot? – Kantilop.

A felnőtté vált csiga neve pedig ez lett: Csigmond.

Út a modern viccek felé
A huszadik század köztudottan a magyar viccek fénykorának évszázada volt. Nincs olyan vicctípus, amelyre ne akadt volna példa, és ezek a viccek gyakran táplálkoztak az egykori találós kérdésekből. Ahogyan ma is gyakran táplálkoznak. A viccek gyakran használják ki az azonos alakú, de eltérő jelentésű szavakban rejlő játékos lehetőségeket:

Egy találós kérdés az iránt érdeklődik, hogy mi lesz abból, ha az antilopot keresztezzük a kígyóval.

– Mi a közös a matekban és az evésben?
– A szám.

Sokszor úgy tesznek, mintha a megfejtendő szó összetétel lenne:

– Melyik kör lehet szögletes?
– A tükör.

– Melyik ló hasában lobog a tűz?
– A vasalóéban. (A kép a régi, szénnel izzított vasalókra utal.)

– Milyen fa van legtöbb a vásárban?
– Kofa.

– Melyik karó véd a hideg ellen?
– A takaró.

Gyakori típus, amelyben egy ellentéttel érzékeltetik a tárgyat:

– Foga van és mégsem eszik, mi az?
– Fésű .

– Éjjel-nappal mindig jár, mégis egy helyben áll.
– Óra.

– Szádba teszed, mégsem eszed, mi az?
– Kanál.

A legjobb, kitalálós viccek kifejezetten rákényszerítenek minket, hogy rugalmasan és csavarosan gondolkodjunk. Van olyan, amelyhez nélkülözhetetlen az irányok fölcserélése:

Hát ez!

– Mi az, hogy mmüz-mmüz?
– Méhecske hátramenetben.

Máskor azt tanuljuk meg, hogy mennyire sokféle módon értelmezhetjük az egyszerű „miért?” kérdést, és hogy milyen fontos, hogy mit gondolunk egy mondatban hangsúlyosnak:

– Miért süt a Nap?
– Mert nem tud főzni.

– Miért van a medve bundában?
– Hát mert hogy nézne ki hálóingben?!

Azok is fontos találós kérdések, amelyekben arra kell rájönni, hogy nem érünk célt, ha egy helyzet megszokott képéhez ragaszkodunk. Gyakran az vezet a megoldáshoz, ha képesek vagyunk fölcserélni a „kint” és „bent” látványát:

– Hogyan állítja meg a nindzsa a kamiont?
– Rálép a fékre.

Olykor azonban akkor nevetünk a legnagyobbat, amikor a legevidensebb, legegyszerűbb válasz a megoldás. Ez történt például az ötvenes években is, amikor a biológusok példaképévé tettek egy Micsurin nevű növénytermesztőt, aki számtalan növényt keresztezett, némelyiket bizonyára nem is haszontalanul. Munkásságából azonban úgy kellett vizsgázniuk a biológia szakosoknak, mintha ezek a keresztezések a mezőgazdaság összes gondját megoldhatták volna. Egy idő után a Micsurinra vonatkozó kérdésekből is vicc lett:

– Mi történt, amikor Micsurin a lábait keresztezte?
– Hasra esett – hangzott a válasz, és ha nem is ettől a vicctől, de ez után Micsurin valóban el is tűnt a biológiai tudományok élvonalából.

Lévai Júlia