A nagy pesti árvíz

1838. március 13. és 18. között hatalmas árvíz pusztított Pesten. A városban járva ma több emléktáblát is láthatunk, amelyen általában egy mutatóujj jelzi az árvíz tetőzésének szintjét, alatta az esemény időpontjával. Az egykori, ma talán furcsán ható helyesírással olvashatjuk el a dátumot például a III. kerületi Lajos utcában, a VI. kerületben a Szent Rókus-kápolna falán, vagy az V. és a VIII. kerület több tábláján is. A legismertebbek talán a Szerb utcában a Szerb Ortodox templom falán, a Pesti Barnabás utcában a Százéves Étterem falán, a Bródy Sándor utcában a Nemzeti Múzeum kerítésén vagy a Gyulai Pál utcai Szent Rókus-kápolna és kórház falán lévő táblák. A legmagasabb vízszintet, 2 méter 60 centit egy ferencvárosi tábla jelzi. A mentésben kiemelkedő szerepet vállalt Wesselényi Miklós, akinek alakját a pesti ferences templom Kossuth Lajos utcai oldalfalán lévő féldomborművön láthatjuk.

Miért nem volt elég védmű?
Mint arról már a hazai folyószabályozásról szóló cikkünkben is írtunk, a 19. század elején Magyarországon rendszeresen veszélyt jelentettek a tavaszi árvizek, hiszen nem volt felelős kormány, és így a folyók szabályozásának és a kereskedelmi utak biztonsága megőrzésének sem voltak felelősei. 1884-ig, az első, hathatós törvények megszületéséig az árvizek időről időre nagy pusztítást végeztek az egyébként dinamikusan fejlődő, s az építészet terén különösen egyre színvonalasabb településeken. Ez történt 1838-ban is, amikor a tavaszi olvadásban kialakult jégdugók miatt hatalmasra duzzadt a víztömeg, és áttörte azt a két gátat, amelyet az előző, 1775-ös árvíz után építettek.

Holló Barnabás (1865–1917) 1895-ben elkészült domborműve romantikus stílusban örökíti meg Wesselényi heroikus küzdelmét és segítőkészségét, az árvíz idején.

Miért volt szükségszerű a katasztrófa?
1838 tele különösen hideg volt, ezért a tavaszi enyhülés idején rengeteg jég és hó indult olvadásnak, és kezdte duzzasztani a Dunát, Bécs és Pozsony térségében. A Duna felső szakaszán néhány település rögtön az olvadások kezdetén víz alá került néhány napra. A még szabályozatlan és akadályokkal teli folyómederben a Csepel-szigetnél csak feltorlódhatott a jég, és fenn is akadt a zátonyokon. A sekélyebb részeken jégdugók alakultak ki, amelyek nem engedték a normális medrében továbbfolyni a vizet. Március elején Vásárhelyi Pál, aki a folyószabályozás ügyének egyik legkitartóbb szószólója volt, az Athenaeumban (ejtsd: aténeum) megjelent cikksorozatában figyelmeztetett a helyzet veszélyeire. Ő azt jósolta, hogy a készülő árhullám az 1775-ösnél is nagyobb lehet. A városvezetésben azonban sokan nem vették komolyan a vészjelzéseket, és különösebben nem erősítették meg a gátakat.
Az árvíz első napjáról a liberális reformellenzék kiemelkedő alakja, báró Wesselényi Miklós is készített feljegyzéseket. Március 13-án arról számolt be, hogy „öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte.” Wesselényi a látvány hatására maga is úgy gondolta, hogy ennyivel „beérte” a folyó, és mivel színházjegye volt aznap estére, el is ment, hogy megnézze a darabot. Ám annak még az utolsó felvonásához sem értek, amikor már mindenkit riasztottak az utcáról a rémült emberek, akik látták, hogy a víz az egész várost elönti.
Először a belváros alacsonyabban fekvő területeire hatolt be a Duna, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékére, majd – mint Wesselényi is feljegyezte – átszakította a váci gátat, és észak felől, a mai Lehel tér környékéről is hatalmas sodrással kezdett el bezúdulni. Március 14-én a déli soroksári gát is átszakadt. Ekkor a folyó térnyerése miatt a vízszint átmenetileg csökkenni kezdett, ami megtévesztő volt, ám a Csepel-szigetnél feltorlódott jég miatt újra megemelkedett az áradás. Wesselényi most már drámai erővel számolt be az eseményekről: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.”
A szervezett mentés csak március 14-én indult meg. Wesselényi, aki felelősséget érzett mindazok iránt, akik nála kiszolgáltatottabbak voltak, többekkel – például a később majd a forradalomból megismert Landerer nyomdásszal – együtt teljes erővel bevetette magát a csónakokkal szervezett mentésbe, amiért örökre hozzátapadt a nevéhez „az árvízi hajós” kifejezés.

Széchenyi István mellett a viszonylag rövid életű báró Wesselényi Miklós (1796-1850) tevékenysége alapozta meg a magyar liberális reformmozgalmat. A mozgalom tagjai arra törekedtek, hogy Magyarország törvényei Ausztriával egyenrangú módon biztosítsák valamennyi állampolgár törvény előtti egyenlőségét és szabadságát. Wesselényi a saját életével is hitelesítette az elveit, hiszen nemcsak beszélt a jobbágyfelszabadításról, de a saját birtokain érvényesítette is ennek gyakorlatát. Emellett elsőként ismerte föl a nemzetiségek egyenrangúvá tételének fontosságát.

Az árvíz mérlege
Mire a mentés József nádor vezetésével megindult, már igen sok áldozata volt a katasztrófának. Az embereket igyekeztek az erősebb házak emeleteire, padlásaira, vagy a magasabban fekvő külvárosi házakba szállítani a csónakokkal. Néhány középületben menedékhelyet alakítottak ki, így pl. a mai Természettudományi Múzeumban közel tízezer embert helyeztek el, de a Deák téri evangélikus, és a Ferenciek terén álló ferences templomot is megtöltötték a lakásukat vesztett családok. A tetőzés március 15-én állt be, és három nap kellett az ár levonulásához. Nagyjából hatvanezer ember vált hajléktalanná, és 153 halálos áldozatot számoltak össze. 
A házak közül Pesten 2281 dőlt össze és csupán 1146 maradt épen. 827 épület később javíthatónak bizonyult. Budán kisebb volt a kár, hiszen ott az utak hamar emelkedni kezdtek, és a házak jó része magasabb területekre épült. De még így is sokan nagyon nagy károkat szenvedtek el, hiszen 204 ház itt is összeomlott, 262 pedig súlyosan megrongálódott. Budán összesen 2023 ház maradt épen.
Külön, súlyos veszteséget jelentett az árvíz azoknak a kereskedőknek, akik már a március 19-i, József napi vásárra készültek, és a szokásosnál is nagyobb árukészlettel jöttek fel Pestre. Az ő áruik nagy része tönkrement, és mivel akkoriban csak nagyon kevés embernek volt biztosítása, sokak számára ez a teljes elszegényedést hozta.
Segített a város helyzetén, hogy a kor neves zeneszerzője és zongoraművésze, Liszt Ferenc Bécsben nyolc, jótékony célú koncertet adott. Ezek bevételéből 25 ezer forintot (ez ma több milliós összeg lenne) utalt át az árvízkárosultaknak.

Új város születik
Az árvíz drámája azonban most már nem maradhatott következmények nélkül. A város vezetése ettől kezdve komolyan vette az árvízvédelem szempontjait, és felelős posztokat alakított ki a tervezésekhez és építkezésekhez. Így például az építkezéseknél megtiltották a vályog használatát, előírták a belmagasságot, a falak vastagságát és a pincék méretét is. Az árvízszintnél mélyebb udvarokat föl kellett tölteni. Vasutat is csak töltésre építhettek. Fontos lépés volt, hogy ettől kezdve bármilyen jellegű építkezést csak a tervrajzok elfogadása után lehetett elkezdeni. A terveket a József nádor által vezetett Szépítő Bizottság bírálta el.
A cél ekkor már nemcsak a jövőben várható árvízkárok csökkentése, hanem – Bécs mintájára – egy korszerűbb és szellősebben beépített városkép létrehozása is volt. Ennyiben ennek az árvíznek is köszönhetjük a későbbi, világvárosi színvonalú, modern Budapest megszületését, számos, kiemelkedő építész, mint például Hild József közreműködésével.

Az árvíz eseményét sok festményen, rézkarcon, grafikán megörökítették. A drámai küzdelem mély nyomokat hagyott az akkor élő emberekben.

Igaz, a Duna medrének rendezésére még évtizedeket kellett várni, de az 1839-40-i országgyűlésen már tárgyalni kezdték a magyarországi folyók szabályozásának ügyét, ami komoly előrelépést jelentett. 1872-ig a fővárosban csupán a Lánchíd két oldalán húzódó, több száz méter hosszúságú kőparton erősítették meg, viszont elzárták a soroksári Duna-ágat, amivel megszüntették a legveszélyesebb jégdugó-képződési helyet. Később, a Margit-híd felépítésekor a híd és a Vámház tér közötti szakaszon beszűkítették a Dunát és kiépítették a partfalat. 1876 telén egy újabb, jeges árhullám tette próbára a védőfalakat, március 9-diki tetőzéssel. A jég Ercsinél és Budafoknál torlódott fel, s az ettől felduzzadt Duna főként Budán és Óbudán okozott károkat, ahol alacsony volt a rakpart. A pesti oldalra azonban már nem tört be a víz. Végül, a századfordulóra mindkét oldalon kiépült a budapesti rakpart, 12 km-es hosszúságban. És bár a világűrből nézve bizonyára nem kelt feltűnést, a kínai nagy fal után ez a legnagyobb, ilyen jellegű műemlék a világon. A rakpartot 2011-ben nyilvánították műemlékké, és azóta a világörökség része.

 

 

Lévai Júlia
 



www.mimicsoda.hu