Csillagszórók, tűzijátékok

Karácsonykor az est fénypontja, amikor a közös énekléshez meggyújtjuk a fenyőfán az összes gyertyát, és mellettük jó néhány csillagszórót is. Amelyek illata és fénye jó néhány pillanatra varázslatossá, mesebelivé teszi a hangulatot. A gyertyák régóta segítik az embereket abban, hogy a tűznek is szerepe legyen az ünnepeken, a csillagszóróhoz azonban több kellett, mint viasz és kanóc, ezért ezek csak később léptek be a képbe, éspedig japán feltalálók jóvoltából. Ismeretéhez ugyanis már nemcsak a kémiában, de az égések irányításában is járatosnak kellett lenni. És persze arról is le kellett mondani, hogy nagyszabású, tömeges látványosság részesei legyünk.

E nélkül nincs is igazi karácsony…

Miből áll a csillagszóró?
A csillagszóró egy egyszerű fémrúdból áll, amelyet egy vas alapú anyaggal vontak be. Ennek képlete: 4Fe + 3O₂ = 2Fe₂O₃. (Két vas(III)-oxid.) Ha ezt a feketéllő bevonatot az alján meggyújtjuk (ott a legbiztonságosabb), akkor a reakcióban éppen részt vevő anyagmennyiség annyi hőt fejleszt, hogy attól a vele szomszédos anyagrészecskék is felforrósodnak, és reakcióba lépnek a környezet oxigénjével. Ami gyors és látványos szikrázásokkal jár. Ez tehát egy olyan láncreakció, amelyet a bevonat egyenes elrendezése irányít. A csillagszórók voltaképpen a nagyobb léptékű tűzijátékok „kistestvérei”, amelyeknek azonban már egyáltalán nincs közük annyi történelmi és háborús eseményhez, mint amennyihez a tűzijátékoknak.

Mi közük a tűzijátékoknak a háborúkhoz?
A tűzijátékok kellékei rakéták, amelyeknek elengedhetetlen alapanyaga a lőpor. Ahhoz tehát, hogy az emberek tűzijátékokat rendezhessenek, először a robbanóanyagok és lőporok gyártásának módjaira kellett rájönniük. Amelyek felhasználását pedig nem lehetett megállítani a békés és ünnepi pillanatoknál. Kétségtelen azonban, hogy a lőpor első előállítói, a kínaiak, hosszasan csupán békés célokra használták ezt a korszakalkotó találmányukat, amelynek előzménye a kínai nagy fal építéséhez szükséges jelzőtüzek felállítása volt. A jelzőtüzeket salétrommal (kálium-nitráttal)  táplálták, és ez vezette el őket a fekete- vagy füstölőpor néven ismer robbanókeverékhez, amelynek fontos alapanyaga volt a salétrom. A feketelőpor nyersanyagai ugyanis a természetben készen megtalálható kálisalétrom, kén, és faszén voltak, amelyeket megőröltek, majd egyszerűen összekevertek, és amikor arra volt szükség, meggyújtottak. Ennek fölfedezésével Kínában egyúttal megteremtették a pirotechnika tudományát is.  A szó a „pürosz” (= tűz) és a „tekhné” (= mesterség) görög szavakból származik, jelentése: a tűz mestersége. Az első, írásos feljegyzés a kínai tűzijátékokról Hasszán Al-Raszum arab haditechnikus Kínai nyíl című, hosszan híressé vált munkája volt. A kínai évkönyvek szerint már Kr.e. 960-ban rendeztek fényes tűzijátékot, Tsai-Tsui császár tiszteletére. Kína után Indiában is elterjedt az ünneplések „megtüzesítése”:  a Kr.e. 3-dik században pl. Sziámban rendszeresen tűzijátékkal tarkították az egyházi ünnepeket. Indiából ered a bengáli tűzkeverék, amelyet a papok a templomok megvilágítására használtak, s amelytől a hivők gyakran eksztázist éltek át. Japánban szintén nagy népszerűségnek örvendett a pirotechnika. Olyannyira, hogy később az első tűzijátékgyárat Japánban hozták létre, 1659-ben.

Ezen a régi festményen jól érzékelhető az 1749-es, londoni tűzijáték hangulata.

Általában Keleten minden, nagyobb vallási és politikai ünnepségeken rendeztek tűzi-parádékat, ahogyan ez majd jóval később, a 15-16-dik századi Európában is elkezd elterjedni. A 18-dik századra pedig kifejezetten divatossá vált. A francia XV. Lajos pl. nagy mecénása volt a tűzi-parádéknak, ezért az 1748-as aacheni békekötés alkalmából is fényes tűzijátékost rendeztetett, Párizsban. Sajnos azonban ott ezt meglehetősen óvatlanul vitték véghez, ezért 40 halottja és 300 sebesültje volt az eseménynek. Nem úgy a londoniak, akik ugyanebből az alkalomból szintén rendeztek egy nagyszabású eseményt, de ők sokkal körültekintőbben jártak el, II. György király felügyeletével. Az ünnepség színhelye a londoni Green Park volt, ahol a tűzijáték petárdáit részben egy erre a célra emelt, biztonságos építményből, részben ugyancsak biztonságosan kialakított csónakokból lőtték fel. Az épület előtti színpadon egy nagy méretű zenekar számára is volt hely. Erre azért volt szükség, mert a király a kor egyik legsikeresebb zeneszerzőjét, Georg Friedrich Händelt kérte fel, egy alkalmi mű komponálására és előadására. Ez volt a máig népszerű Tűzijáték-szvit, amely tehát akkor, ennek az ünnepségnek azt alkalmából hangzott el először. Az óriási érdeklődésre való tekintettel nyilvános főpróbát is tartottak egy másik londoni parkban, tűzijáték nélkül.
Händel zenéjére a korabeli becslések szerint 12 ezer ember volt kíváncsi. A koncertre igyekvő tömeg három órán át forgalmi dugót okozott a London-hídon, de sérülés szerencsére nem történt.
Olykor ennél praktikusabb célokra is használták a robbanókeveréket: így pl. a bányászatban, kőzetrepesztésre. Ezt elsőként Selmecbányán próbálták ki: 1627-ben Weindl Gáspár tiroli vájár a Bieber táróban sikeresen robbantott be, egy tűzijátékhoz hasonló jelenség kíséretében egy másképp megbonthatatlan falat.
Előbb-utóbb azonban már nemcsak szórakoztatásra használták a robbanókeverékkel ellátott rakétákat, hanem a harcászatban is. A 8-dik századtól már kifejezetten hadiipari termékké vált a tűzijátékszerű jelenségekkel járó robbanóanyag.

Hogyan harcoltak a tűzijátékokkal?
Már Vegetius kéziratában szó esik (385 körül) tüzet hordozó nyilakról, amelyeket petróleum, szurok és gyanta keverékével itattak át és lőttek ki, például ellenséges hajókra. K.e. 500-ban Thuküdidész említ egy „görögtűz” nevű hadiszert, amellyel majd Sextus Tulius Africanus császári mérnök leírásában is találkozhatunk. Nála olvasható a görögtűz összetétele is: salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta és kardamoniai pirit. Feltételezések szerint a szíriai Kallinikosz a 7-dik században ezt az ötletet fejlesztette tovább, amikor a vízipuskához hasonló szerkezettel működő lángvetőt szerkesztett A kénnel és égetett mésszel kiegészített elegy attól lobbant lángra, hogy végigsöpört a vízen, és ha jól céloztak vele, épp az ellenséges hajókba futott bele.
Később a bizánci görögök a gyújtó és durrogó elegyeikhez már salétromot (KNO₃) is használtak, amelynek égéstápláló és égési sebességet gyorsító hatását ők is régóta ismerték, akárcsak a kínaiak. Ezeket úgynevezett tűzfazekakba helyezték bele, amelyeket bízvást tekinthetünk a későbbi bombák elődjeinek. A bizánciak azonban annyira féltek attól, hogy kiszivárog ez az ötletük, hogy VII. Konstantin elhelyezett egy táblát a Hagia Sophia templom falán, amelyre azt vésette rá, hogy a recept égi adomány. Ezért aki az összetételét elárulja egy idegennek, az nem méltó a kereszténységhez.
Szerencsére ma már se nem vallási, se nem harcászati kérdés, hogy mi is lenne a tűzijátékok és a csillagszórók kémiai összetétele, legalább is karácsonykor, a fenyőfa körül...

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu