A tellúr kalandos felfedezése

Az erdélyi arannyal kapcsolatban időről időre elterjed egy téveszme, amely szerint ez azért értékesebb a többi aranynál, mert egy sokáig ismeretlen fém (pontosabban félfém), a tellúr van benne. Túl azon, hogy egy nemesfém értékességét nemhogy emelnék, de kifejezetten csökkentik a benne lévő egyéb fémek, a helyzet éppen fordítva áll: nem a tellúr van benne az aranyban, hanem az arany volt benne a kibányászása előtt egy olyan ércben, amely mellette tellúrt is tartalmaz. Emellett a tellúrt nemcsak Erdélyben, hanem a Kárpát-medence egyéb vidékein is előfordul.

Ez már a tiszta tellúr, de hasonlóan fényes lehetett az a kődarab is, amelyet több évszázaddal ezelőtt talált meg egy román paraszt, az erdélyi Nagyág környékén.

Hogyan figyeltek fel a fémre? 
Az 1700-as évek végén, Nagyág környékén egy román paraszt egy különös külsejű, fénylő követ talált a földben. Mivel a terület a Born család birtoka volt, és ráadásul a család egyik tagja, Born Ignác mineralógus volt, tehát értett az ásványokhoz, a paraszt nekik vitte el a követ.
Az idősebb Born, aki bányaművelő is volt, úgy látta, hogy a kő egy nagyobb érctelep jelenlétére utal, és hogy az érc aranyat is tartalmaz. Ezért hamarosan nekiláttak annak, hogy aranyat nyerjenek ki az ércből, de a kohóban végzett munkák során azt tapasztalták, hogy ezt az aranyat csak nagyon nehezen lehet kinyerni. Feltételezésük szerint valamiféle egyéb összetevő tarthatta vissza az aranyat, ezért alaposabb vizsgálat alá vetették az ércet, és ehhez segítséget is hívtak a nagyhírű Selmecbányai Bányászati Akadémiáról. A felvidéki Selmecbányán ugyanis akkor már évtizedek óta működött az a főiskola, amelyet Mária Terézia fejlesztett ki egy 1735-ben létesített bányatiszt iskolából, és amely 1763-ra rangos, külföldi iskolák számára is mintaadó intézménnyé vált. Magyarországon itt tanítottak először tudományos alapokon nyugvó kémiát, és a laboratóriumi kísérleteken alapuló képzést is itt vezették be elsőként (ráadásul ez egész Európában egyedülálló volt, hiszen még a kémiában szintén élenjáró Németországban is csak ötven évvel később építettek iskolai laboratóriumokat). A francia forradalom idején pedig az iskola az akkor létrehozott École polytechnique számára is mintául szolgált (minderről részletesen is olvashatsz itt). Az ércet a selmeci akadémia egyik jeles szakértője, a kohómérnök és kémikus Ruprecht Antal is megvizsgálta, 1782-ben. Teljes egészében nem tudta feltárni a mibenlétét, csupán addig jutott, hogy antimon tartalmúnak vélte. Vizsgálati eredményeit azonban közzé tette a már említett Born Ignác tudományos folyóiratában, amely egy másik tudós, az osztrák származású Müller Ferenc József érdeklődését is felkeltette. Ő szintén a selmeci akadémián tanult, és különösen érdekelték a kőzetek és az ásványok. Szintén megvizsgálta az újonnan felfedezett ércet, de ő fontosabbnak tartotta, hogy annak bizmut tartalma van. Később, egy másik cikkében arról írt, hogy ez a félfém se nem bizmut, se nem antimon, és a tulajdonságai alapján egyetlen, akkor már ismert elemmel sem lehet azonosítani. És mivel pontosan nem tudta beazonosítani a fémet, a helyzetnek megfelelően metallum problematicumnak, vagyis megoldásra váró fémnek nevezte el. Ugyanakkor mintát küldött belőle egy külföldi tudósnak, Torbern Bergman professzornak is, aki a kor legismertebb analitikai kémiai szaktekintélye volt, és aki mellett maga is tanult. Bergman az itthoninál jobban felszerelt laboratóriumban, korszerűbb műszerekkel dolgozhatott a finnországi Uppsalában. Ő 1784-ben a vizsgálatai alapján megerősítette, hogy valóban új elemről van szó. Ám nem sokkal ezután meghalt, így az anyag vizsgálata egy időre megszakadt, és csak tíz évvel később folytatódott, amikor viszont egy berlini vegyész, Martin Heinrich Klaproth is felfigyelt az ércre. Klaproth kért egy mintát Müllertől, aki küldött is belőle, amire szintén azt a választ kapta, hogy az anyag csak egy új elem lehet. Klaproth mindjárt előadást is tartott a berlini tudományos akadémián, dicsérve Müller felfedezését. Egyúttal nevet is ajánlott a fémhez: azt javasolta, hogy mivel a földhöz kötődik, és annak ill. a Föld-istennőnek a neve latinul Tellus, legyen az új fém neve tellúr. És bár közben majd a fém kap egy másik nevet is, végül a tudósok ezt választották, amikor később biztonságosan beazonosították és elhelyezték a periódusos rendszerben.

A selmecbányai (ma Banská Štiavnica) Bányászati Akadémiát Mária Terézia alapította, 1762-ben. A tanítás német nyelven folyt, és Európa legremekebb bányászati-, kohászati- és erdészeti szakemberei dolgoztak benne, kiemelkedő színvonalon.

Eközben valaki a Börzsönyben is kutat
Minderről azonban mit sem tudott a Börzsönyben kutató Kitaibel Pál (1757–1817), aki egyébként a pesti egyetem kémia és botanika professzora volt. Ő ugyan kezdetben teológiát, jogot, majd orvoslást tanult, de végül a legjobban a kémia és a botanika érdekelte. Igazi, gyakorlatias kutató volt, aki rendkívül sokat utazott, hogy minél több ismeretet szerezzen a természetből. Egy alkalommal a Börzsönyben dolgozott, amikor 1794-ben szintén rátalált a különleges fényű ércre. Mivel azonban akkoriban a tudományos információk nehézkesebben jutottak el az emberekhez, nem tudott arról, hogy ezt egyszer már Erdélyben fölfedezték, és hogy a felfedezést Müller Ferenc József nevéhez kötik. Emellett ő sem tartotta különösebben fontosnak, hogy szakfolyóiratokban is közzé tegye a tapasztalatait, ezért az ő felfedezése is hosszú ideig titokban maradt. Mindez később szakmai ellentétekhez is vezetett, amelyeket csak nehezen lehetett tisztázni. Mindenesetre az ő munkássága is hozzájárult ahhoz, hogy a tellúr lelőhelyeit végül összesíteni lehessen, és hogy a félfémet be lehessen illeszteni a többi elem közé. A tellúrt végül szintén egy selmeci professzor, Wehrle Alajos (1791–1835) tette közismertté, aki után a fémnek ismét lett még egy neve: wehrlit. Wehrle volt az is, aki kidolgozta a feldolgozási technológiát is. A tellúr pedig a század végén bekerült a periódusos rendszerbe, mint az oxigéncsoportba tartozó kémiai elem. A rendszáma 52, a vegyjele Te. Mint oly sok elem, a nyelvújítás során ez is kapott egy magyar nevet: irany lett belőle, ám mivel a tudományban csak olyan elnevezést lehet használni, amelyet mindenki azonnal megért, ez végül kikopott a használatból.
A tellúrt különösebben sok helyen nem lehet hasznosítani, de félvezető- és termoelektromos tulajdonságai miatt pl. napelemek gyártásához jól fel tudják használni (kadmiummal vagy cinkkel ötvözve). Emellett ötvözőelemként, de katalizátorként is alkalmazzák (ez utóbbiként a gumigyártásban a vulkanizálás elősegítésére is felhasználják). A fémek között tehát különösebben nem kiemelkedő a szerepe. Egy dolgot azonban nehezen lehetne tőle elvitatni: sikeresen hívja fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon a 18-dik században erős és magas színvonalú volt a természettudomány, és hogy a tudományágnak kiemelkedő iskolája is volt.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu