A szőlő szimbolikus jelentései

„Ősszel érik babám a fekete szőlő” – kezdi mondandóját a szőlőérés képével az egyik népdalunk, jelezve, hogy a szőlő (és persze a belőle készült bor is) hozzá tartozik az őszhöz és szerves része az életünknek. Ahogyan már az ókorban is az volt, sőt, kiemelkedve a növények közül több minden szimbólumává is vált.

Lucas Cranach Madonna a gyermekkel című, 1518-1520 között készült képén Alexandria Szent Katalin egy szőlőfürtöt nyújt a gyermek Jézusnak. A fürt Jézust magát jelképezi.

Mi teszi alkalmassá a szőlőt arra, hogy szimbólum legyen?
A szőlő ott terem a legjobban, ahol sok a napsütés, a léte tehát eleve összekapcsolódik a fénnyel, életerővel, derűvel. De ez az életerő arról is eszünkbe juthat, ahogyan a gyökereivel belekapaszkodik a földbe. A szőlő gyökérzete ugyanis szokatlan mélységekig is lemehet. És bár pl. az Alföldön csupán egy-két méterre nyúlnak le a szőlőgyökerek, kötött talajon vagy mélyrétegű homoktalajon akár 12-13 méterig is behatolhatnak a földbe. Oldalra szintén nagy távolságokba: 6-8 méterre is kinyúlhatnak a gyökerek. Ez pedig azt sugallja, hogy a szőlő meglehetősen életképes növény, és bárhonnan képes felszívni a vizet. Emellett a föld feletti formája is alkalmas arra, hogy sok mindent beleláthasson az ember. Hiszen egy stabil, vaskos szőlőtőke adja az alapját, amelyből úgy nőnek ki a vesszők, majd azokból a levelek és kacsok, mintha ezt a növekedést akár a végtelenégig folytathatnák – vagyis a dolgok gazdagságát és színességét is példázhatják. Azután pedig a virágokból kifejlődő termés, a szőlőfürt is ugyanezt a végeérhetetlen gazdagságot hordozza magában, hiszen egyetlen fürt is lehet annyira tömött, hogy szinte meg sem tudjuk számolni rajta a szemeket. Nem csoda, hogy az ókorban kifejezetten az elégedettség, a bőség, a gazdagság fogalmai kapcsolódtak a hozzá, már az egyiptomi kultúrában is. Később, a görög korban külön istene is volt a szőlőnek:  Dionüszosz, akinek később, a római mitológiában Bacchus vagy Liber, az etruszkoknál Fufluns volt a megfelelője. Ez az isten a bor és a mámor megtestesítője is volt, de azért szakértelemmel is rendelkezett, és termékenységet is hozhatott. Emellett még a görög színjátszás patrónusa is volt. Kísérete mindig táncolva követte őt.  Fején szőlőlevelekből font koszorú volt, kezében pedig egy thürszoszt, vagyis borospoharat tartott. A mítoszok szerint már gyermekkorában felfedezte, hogy a szőlőből bort lehet készíteni, s ezért a bort az ő találmányaként tartották számon. Később azután kíséretével bejárta az egész világot, és mindenütt megtanította az embereket a bor készítésére. Ami persze mindjárt kétarcúságot is jelentett, hiszen a bortól be lehet rúgni, az őrületig vezető eksztázisba lehet kerülni, és ezzel sok bajt is lehet okozni. Így az alapvetően vidám és felszabadult istenség nyomában gyakran járt ott a tombolás és a halál is. A római mitológiában Bacchusként már egy egész kultusz épült köré, amelynek az ún. bacchanáliák, a fergeteges táncos-zenés összejövetelek álltak a középpontjában. Ezeken az emberek a folyamatos borivást gyakran alakoskodásokkal, maszkos játékokkal is színesítették, így ezek a rendezvények a színjátszás kialakulását is előkészítették.

Piero di Cosimo (1462-1522) reneszánsz festő a Bacchus felfedezi a mézet című képén szokatlan humorral ábrázolja, ahogyan a bor istene többekkel együtt a méhek odúját vizsgálgatja.

A vallás és a szőlő képe
A zsidó-keresztény egyistenhit újabb szempontok alapján bővítette a szőlő jelképrendszerét. A Bibliában az ültetés gesztusa is jelentőséget kapott, s ennek jegyében a szőlőtő Izráelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsoltárok könyve 80,9–12). A termő szőlő pedig a föld gazdagságát jelképezi: azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött, hogy felderítsék Kánaán földjét, a vállukra fektetett boton hoztak egy hatalmas szőlőfürtöt, amely jelezte, hogy ott mekkora a bőség.  A lugassá formálódó szőlő a hajlékot, menedéket is szimbolizálhatja, s ilyenkor az ember számára a békességet, jólétet jelenti, ha egy szőlőlugasban üldögél. A középkorban továbbdifferenciálódott a Kánaánból hozott fürt jelentése: a fürtöt magát gyakran Krisztus szimbólumának, a két hírhozót pedig az Ó- és az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Az 1181-ben készült klosterneuburgi oltárképen, Nicolaus de Verdun művén is ez a jelenet látható, de már egy olyan felirattal, amely még további dolgokat lát bele a szőlőt is tartalmazó képbe: „A szőlőtövet tartó botban Krisztus keresztfáját lássátok” – figyelmezetik a templom látogatóit a szavak.
Az újszövetségbeli János-evangéliumban Jézus úgy tekinti magát Isten teremtményének, hogy ezt mondja erről: „Én vagyok a szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen” (15,1–11). Amivel itt Jézus egy tökéletességre törekvő Teremtő képét rajzolta fel Istenről. A késő középkorban olykor szó szerint vették, hogy Jézust szőlőfürtként kell elképzelni, és a keresztjét is szőlőtőnek ábrázolták. Emellett gyakran az Élet fája is egy szőlőtő volt. De olykor az egyházat is szőlőtőként ábrázolták, amelynek Krisztus volt a leggondosabb őrzője. Különösen a hamis prófétáktól és az eretnekektől óvta ezt a tövet.
Természetesen adódott az is, hogy a „méhének gyümölcse” kép alapján Szűz Máriát is szőlőtőkéhez hasonlítsák. A késő középkori festményeken nem ritka, hogy Mária vagy a gyermek Jézus szőlőfürtöt tart a kezében.
A kertészként is teremtő, szőlővel bíbelődő Isten képe egyébként a világi irodalomban is gyakran megjelenik, ami a magyar költészetben különösen ismerős, hiszen pl. Kölcsey is ezt írta Istenről a Himnuszban:

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.

De a Biblia istenképébe nemcsak ez a szelíd Teremtő fér bele, hanem a haragvó, sőt, bosszúálló Istené is, aki pedig az Ószövetség szerint az elnyomó népeket haragjának szőlőprésében kínozza meg. A Jelenések könyvében (19,15) például az áll erről, hogy „Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját”.
A szőlőprés szimbólumát középkori keresztény képeken is látjuk, de ott ez már nem Isten haragjának, hanem az emberi kegyetlenségnek az eszköze: Krisztus gyakran egy szőlőprés alatt térdel, s mellette egy tál van, amely majd felfogja a vérét.
A hétköznapokban természetesen mindezeknél sokkal szelídebben jelenik meg a szőlő, amelyet azonban most is gyakran láthatunk az életerő és a bőség kifejezőjének.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu