Mi MICSODA: Az anglikán egyház születése

Az anglikán egyház születése

Az egyház és a politika közti viszonyok történetének egyik legbizarrabb eseménye VIII. Henrik angol király nevéhez fűződik. Ő volt az, aki kifejezetten egy magánügye, a feleségétől való válása miatt borította fel országa addigi egyházi kötődéseit, és fokozta fel ezzel a vallási feszültségeket is.

VIII. Henrikről a legismertebb képet a német reneszánsz mesterek második generációjának legkiemelkedőbb tagja, Hans Holbein festette, 1537 körül.

Miért volt fontos a pápai döntés?
VIII. Henrik az után került hatalomra, hogy Angliát az előző évszázadban folyamatosan gyengítették a trónviszályok. VI. Henrik 1422-ben kezdődött uralkodása alatt az ellentétek robbanásig fokozódtak, majd a rózsák háborúja néven ismert polgárháborúban tetőztek. A háború végén, 1485-ben az addig kevésbé ismert Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik) a bosworthi csatamezőn legyőzte York III. Richárdot, és ezzel végleg bebiztosította az utódlást a Lancaster-párt számára. (Henrik rokonságban állt a Lancaster-házzal.) És bár az uralkodása során a York-ház két alkalommal is kísérletet a trón visszaszerzésére, mindkettő kudarcba fulladt, és VII. Henrik biztosítani tudta a békét. Őt követte VIII. Henrik (uralkodási ideje: 1509. április 21. - 1547. január 28.), akit aggodalommal töltött el, hogy az Aragóniai Katalinnal kötött házasságában a fiúk mind halva születtek, így az akkori törvények értelmében nem volt trónörököse. Ez pedig veszélyt jelenthetett volna a számára, hiszen ő a Tudor dinasztiának még csak a második királya volt, tehát még gyenge volt a hatalma. Emellett beleszeretett az egyik udvarhölgyébe, Boleyn Annába, aki ráadásul sokkal modernebb nő is volt Katalinnál. Henrik úgy döntött, hogy felbontja Katalinnal a házasságot, és feleségül veszi Annát, bízva abban, hogy az majd fiút is fog szülni. A házasság felbontását azonban csak a katolikus egyház feje, a római pápa engedélyezhette, ezért hozzá kellett fordulnia. Az indoka azonban egy hazugság volt: azt állította, hogy Katalin, aki előzőleg Henrik bátyjának, Artúr walesi hercegnek volt négy hónapig a felesége, nem szűzen ment hozzá feleségül. Ez viszont ellentmondott annak, hogy hiszen a pápa előzőleg éppen azért engedélyezte a vele kötendő házasságát, mert Katalin megesküdött rá, hogy Artúrral annak súlyos egészségi állapota miatt nem hálták el a házasságot. (Hosszú ideig ezt a nyelvi formulát használták arra a helyzetre, amelyben a párok között a házasságkötés után nem volt szexuális kapcsolat.) Az ügy mindezek miatt alapos kivizsgálást igényelt, ám mivel VII. Kelemen pápa a politikában szövetségese volt Henriknek a francia V. Károllyal szemben, ezért biztosra vették, hogy hozzá fog járulni a házasság felbontásához. Ez azonban végül mégsem következett be. VIII. Henrik szerencsétlenségére V. Károly – aki nem mellesleg Aragóniai Katalin unokaöccse volt – a zsoldos hadaival éppen ebben az időben, 1527. május 6-án foglalta el és dúlta fel Rómát, majd hamarosan magát a pápát is elfogatta és megegyezésre kényszerítette. Ezután a pápa nem mert szembeszállni a császárral és nagynénjével, a válás ellen tiltakozó Aragóniai Katalinnal, ezért végül mégsem adott engedélyt a házasság felbontására: 1530. március 7-én egyértelműen visszautasította a kérést.

Hogyan válaszolt VIII. Henrik a visszautasításra?
Henrik első lépésként főbenjáró ügyben perbe fogta az ügyben közvetítő szerepet vállaló Wolsey bíborost, aki azután a per folyamán tisztázatlan körülmények között meghalt. Wolsey helyére Thomas Cranmer érsekprímás lépett, aki egyértelműen Henrik mellett állt. A következő lépés az volt, hogy 1531-ben Cranmer kimondatta a klérus képviseletét alkotó Convocatióval (konvokáció; egybehívás, nyilatkozó testület): a király az ország egyházának egyedüli feje. A következő évben a Convocatiótól megvonták azt a jogát, hogy királyi jóváhagyás nélkül egyházi törvényeket bocsáthasson ki, majd egy birodalmi törvénnyel megtiltották, hogy Angliából kétes ügyekben Rómához lehessen fordulni segítségért. Ezután a pápa 1534-ben átokbullát bocsátott ki VIII. Henrik ellen, aki feleletképpen az 1534. november 3-án kelt királyi felsőségi törvénnyel egy Rómától független, egyedül a király alá rendelt, akkor még egyértelműen katolikus államegyházat alapított. Ez volt Anglia speciális nemzeti egyháza, az anglikán egyház. Henrik pedig kimondta, hogy „Anglia királyai fölött egyedül Isten áll”, majd mindezek értelmében önhatalmúlag felbontotta a házasságát Katalinnal.

Henrik felől nézve Boleyn Anna sem váltotta be a reményeket, hiszen neki sem sikerült fiút szülnie. (Egy lánya született, a későbbi I. Mária királynő, a többi terhessége vetélésben végződött.) Ám mivel akkor még a tudomány nem szolgált bizonyítékokkal arról, hogy az utód neme nem a nőn múlik, és hogy a vetélésről sem ők tehetnek, Henrik ismét a feleségét vádolta a történtek miatt. Sőt, egy idő után még boszorkánysággal is meggyanúsította, ezért 1536. május 2-án hamis vádakkal a Towerbe záratta, miközben bátyját és néhány társát szintén koholt vádak alapján elfogatta majd lefejeztette. 1536. május 19-én pedig a Tower előtti téren Annát is lefejezték.

A következmények: véres harcok és vallási ellentétek
Miután VIII. Henrik az egyház fejévé vált, kimondatta a parlamenttel, hogy mind a vallási dogmák értelmezése, mind az egyházi szertartásrend, vagyis a liturgia szabályozása őt illeti meg. Mindennek végrehajtásához ekkor részben kedvezett a közhangulat, hiszen a római egyház az előző évszázadokban gyakran üldözte az angol nép sorai közt kibontakozó, különféle vallási mozgalmakat, ezért a katolikus papság kevésbé volt népszerű az országban. A papokat pedig Wolsey halála elriasztotta attól, hogy erősebb ellenállást mutassanak.
Ezek után Henrik 1532. november 14-én feleségül vette Boleyn Annát és a Thomas Cranmer érsekprímás elnöklete alatt egybegyűlt egyházi bizottság is szentesítette, hogy az első házassága érvénytelen.
1534-ben a parlament véglegesen megszüntette a pápai hatalom jövedelemforrásait és Henriket ruházta fel az egyházi jövedelmek, birtokok és az egyházi törvénykezés jogával. Egyúttal annak joga is az ő kezébe került, hogy megreformálhassa az egyházat. E határozat értelmében Henrik 1536 tavaszán már határozottan üldözte is a katolikusokat. 1538-tól annak ellenére is több kolostort bezáratott, elkobozva azok tulajdonát és elűzve a szerzeteseit, hogy ekkor már sokan lázadásokkal is tiltakoztak ez ellen. Ezzel párhuzamosan, 1537-től az Angliában is gyökeret verő, különféle protestáns irányzatokkal szemben is harcot hirdetett.
1539-ben ugyanakkor egy törvénnyel védte meg a katolikus hit fontos elemeit: az átlényegülést, az egy szín alatti áldozást, a cölibátust, a szerzetesek szüzességi fogadalmát, a magánmiséket és a személyes gyónást. Aki ezeket nyíltan és következetesen tagadta, az akár vagyonának és életének elvesztésével is bűnhődhetett. A továbbiakban, VI. Edward, Mária, Erzsébet és I. Jakab uralkodása alatt is még rengeteg harc kísérte az anglikán egyház formálódását, amely számtalan változtatáson is keresztülment mindaddig, míg végül afféle kompromisszumos, a nagyobb irányzatokat egyesítő egyházzá vált. A politikai folyamat nagyjából II. Jakab (1685-88) uralkodása alatt jutott nyugvópontra, amikor ő 1687-ben egy minden vallásra vonatkozó türelmi rendeletet adott ki.
Az anglikán egyház jellemzője, hogy bár perdöntőek benne az evangélikus egyháztól átvett elemek, a katolikushoz hasonlóan megtartotta a hierarchiát, ezért püspöki egyháznak is nevezik. Papsága püspökökből, papokból és diakónusokból áll. A püspökök felett Anglia két érseke: a canterburyi és a yorki érsek áll. A szertartások és a szerzetesi kolostorok rendjének több, formai eleme is a katolicizmusból való, a szellemiségét azonban a lutheránus-kálvinista tanok határozzák meg. Három nagyobb irányzata közül kettőre is jellemző, hogy szellemiségük középpontjában a karitász (kegyesség), a szociális munka ill. a tudás tisztelete áll. Az ún. alsó egyház (Low Church) és a széles egyház (Broad Church, modernisták) tevékenységében szintén jelen van a politika, de ennek már semmi köze ahhoz, amit ez a kapcsolat az egyház születésekor jelentett, hiszen ezeknél a szó már nem a hatalomért folytatott harcot, hanem a közügyekben való részvételt jelenti.

Lévai Júlia