Szent Fiacrius és a fiákerek

Védőszenteket a legritkább esetben ér az a megtiszteltetés, hogy járműveket nevezzenek el róluk. Egy kivétel azért mégis akad: az egyik hintóféle, a fiáker Szent Fiacrius nevét őrzi.

Szent Fiacrius a kertészek, virágkereskedők, bérkocsisok és taxisok védőszentje.

Mit tudott Fiacrius?
A később Meaux-i Szent Fiacriusként emlegetett férfi Írországban született, 610 körül, és sokáig az ír katolikus egyházat szolgálta, mint apát illetve mint remete. Kiemelkedő tehetsége volt a gyógyításhoz, amit a kor lehetőségeinek megfelelően csak a saját tapasztalatai és gondos megfigyelései révén fejleszthetett valódi tudássá is. A legendák szerint szinte minden betegséget meg tudott gyógyítani, de hogy ezt milyen segédeszközökkel, gyógyfüvekkel vagy egyebekkel tette, arról nem maradt fenn semmiféle híradás. A róla szóló történetek kézrátételes gyógyítást is emlegetnek, ami akár lehetett egyfajta masszírozási vagy akupresszúrás tudomány is, mindenesetre tény, hogy hamar nagy hírnevet szerzett magának a tudományával és a segítőkészségével. A hagyomány szerint Meaux püspöke hívta őt mindezek okán Franciaországba, hogy ott gyakorolja a magas színvonalra fejlesztett orvoslási tudományát.
Fiacrius a legnagyobb sikereket a deréktól lefelé jelentkező bajok – tehát a húgyúti vagy az emésztési illetve a végbéllel kapcsolatos betegségek – gyógyításával érte el. (Hogy nőkkel is foglalkozott volna, arról nem szól a fáma.) Ha egy későbbi korban él, ugyanezekkel a képességekkel és elkötelezettségekkel, akkor bizonyára kiváló urológus vagy proktológus lett volna belőle, akinek különösen sokat köszönhetnek azok, akik például a foglalkozásuk miatt aranyeret kapnak. 
Aranyérnek akkor nevezik a végbélben jelen lévő, vénás erek ottani szakaszát, ha azok valamilyen okból természetellenesen kitágulnak, kiboltosulnak, amivel erős fájdalmakat, olykor vérzéseket is okozhatnak. A vénás hálózat a tömítőgyűrű szerepét látja el a végbél záróizma körül, ám mivel az erei meglehetősen sérülékeny helyen vannak, ha valaki túl sokat ül és ráadásul még nem is stabil helyen, hanem mondjuk egy folyamatosan rázkódó járművön, akkor bizony ezzel is megerőltetheti ezeket az ereket, amelyek így könnyen elveszítik az eredeti formájukat. Fiacrius körül is sok olyan ember élhetett, aki álló nap egy szekér bakján volt kénytelen eltölteni az idejét. És mivel a remete rájött, hogy miként lehet az aranyeret jól kezelni, később a bajt Szent Fiacrius betegségének is nevezték. Ettől azonban a betegséget (is) okozó szekereket vagy hintókat még nem nevezték el a kiváló gyógyítóról. Az viszont igaz, hogy amikor aztán Fiacriust a halála után szentté avatták, a kertészek és virágkereskedők mellett a bérkocsisok védőszentjévé is tették.

Mi kellett a névátvételhez?
Ahhoz, hogy Szent Fiacrius neve ennél szorosabban is összekapcsolódjon a bérkocsisokkal, egy vállalkozó szellemű ember ötletessége is kellett. Ő Nicholas Sauvage volt, aki a szentről elnevezett párizsi szálloda mellett indította útjára egy új vállalkozását, 1645-ben. Ennek lényege az volt, hogy a személyszállításra alkalmas hintók a városban mindig ugyanazon a helyen, a Szent Fiacrius nevű fogadó (később szálloda) mellett álltak, ahonnan pedig bárki kibérelhette ezeket egy órára. És mivel a jelenlétük így szorosan összekapcsolódott a szentről elnevezett fogadóval, a népnyelv a kocsikat is Fiacrius neve után kezdte emlegetni, és így lettek ezekből fiákerek.
Ezek a kocsik ekkor még csak négyszemélyesek voltak, de Sauvage vállalkozása húsz éven belül hatalmasra fejlődött. Kocsiival gyakorlatilag az első városi közlekedési rendszert hozta létre, amelyben azután már nyolc személyes fiákereken is lehetett utazni, megszabott árú jegyek ellenében. Ezek a tágasabb kocsik 1662 májusa és júliusa között már öt, állandó és kiszámítható megállóhelyekkel rendelkező "vonalon" jártak, vagyis a későbbi autóbuszok előfutárai voltak. Igaz, ezután a kapzsiság egy időre el is tűntette őket az utcákról. A vállalkozáshoz társuló, további üzemeltetők ugyanis a forgalom növekedésekor nemhogy csökkentették volna, hanem épp ellenkezőleg, egyre csak emelték a jegyárakat, amiért is az ezerhatszázhetvenes évekre bekövetkezett a csőd.  Ekkor viszont halászok jelentek meg a színen. Nekik szintén volt gyakorlatuk a szállításban, így ők is elkezdtek fiákereket üzemeltetni. Sőt, ezeket még olyan, sajátos kocsikkal is kiegészítették, mint amilyen az ún. vinaigrette (vinegrett) is volt: egy kétkerekű szék, amelyet két ember vezetett, vagy mint a korántsem veszélytelen, szintén kétkerekű talicskaféle, amelyet viszont egy ló húzott. Ezek azonban lassan kikoptak a használatból, és a század végére Párizsban több mint 800 fiákeres tartotta fenn ezt a vállalkozást. Nem véletlen, hogy azután III. Napóleon is komolyan vette őket, és 1855-ben monopóliummá tette a párizsi székhelyű Compagnie Impériale des Voitures à Paris (CIV) társaságot, amely 1860-ban már nyolcezer lóval rendelkezett és 3830 fiákerest foglalkoztatott. Ebben az évben a CIV több mint 10 millió utast szállított.  (A vállalat 1866-ban vesztette el a monopóliumát, és alakult át a Société Anonyme nevű társasággá.) Bár 1911-ben még 3500 lóvontatta járműve is volt, 1898-tól már motorizált járműveket is használt.

A párizsi és a budapesti omnibuszok nemigen különböztek egymástól. Ezek mindkét városban többet jelentettek egyszerű közlekedési eszközöknél.

Milyen fajta kocsi a fiáker?
A fiáker lényegében egy hintó, amely csak a használat módjában tér el a többitől. A hintó lóvontatású, többnyire fából készült, négykerekű kocsi, amelynél laprugókat építettek a kocsitest és a kocsi alja közé, és a felfüggesztéshez bőrszíjakat alkalmaztak. Mindezek azt segítik elő, hogy a hintóknak jobb legyen a rugózásuk és az utasokat kevésbé rázzák a rossz minőségű utak. A hintókat egyébként a kocsiszekrényük – mai szóval az utasterük – szerint szokták csoportosítani. A kocsiszekrény lehet teljesen nyitott és lehet zárt, kupé jellegű vagy fedeles is. Ez utóbbiak tetejét olykor harmonikaszerűen le is lehet ereszteni. A zárt hintót egyébként Magyarországon batárnak hívták (a francia batard szóból). A romantikus filmekben vagy a mesefilmekben inkább nyitott hintókon látjuk a szereplőket, zárt hintókkal inkább a westernfilmekben találkozunk, amelyekben gyakran rablók martalékául eső postakocsikként is szerepelnek. Az elegánsabb kocsikat négy ló húzza, de egy díszes típusuk, a Landauer elé ötösfogatot kötnek be.
Ismert hintóféle volt még a konflis is, amelynek Angliában confortable, Bécsben Komfortabel volt a neve, a latin „megerősít, megvigasztal” jelentésű confortare alapján. Ez rövidült le a magyarban konflissá. A név egy könnyű, kétszemélyes bérkocsit jelölt, amelynek egyetlen kétszemélyes utasülése volt, harmonikaszerűen leereszthető ernyővel. A konflisokat tekinthetjük a későbbi taxik őseinek.
Mellettük futottak még a személyszállító postakocsik, más néven a delizsánszok, amelyek csukott társaskocsik voltak.  Magyarországon először 1752-ben szállított delizsánsz utasokat, pénzt és csomagokat. A delizsánsz neve a latin diligentia (= szorgalom, igyekvés) szón alapuló, francia voiture de diligence, vagyis „igyekvő, gyors kocsi” kifejezésből alakult ki. A delizsánszokat négy ló vontatta és lényegesen kényelmesebb volt az elődeinél. C rugóval gyártották, amely tompította az utak rázását. A leveleket az oldalára helyezett táskákban szállították és a tetejét védőráccsal vették körül, hogy ne essenek le a poggyászok.  A párnázott üléseket bársonnyal vonták be. Ha pénzt is szállítottak rajta, akkor fegyveres őr is utazott a kocsin.
Másféle felépítésű volt az omnibusz, amely azonban csak a városokon belül közlekedett, s a buszok elődeként csak utasokat szállított, postai szerepe nem volt. Ebbe már nem építettek laprugókat, mert ezeket a kerekek gumiborítása fölöslegessé tette. Az omnibuszt szintén egy francia vállalkozó kezdte el alkalmazni, aki 1826-tól Nantes városában indított rendszeresen kocsikat, a város központja és a kijjebb lévő fürdői között. Egy idő után azt tapasztalta, hogy az utazóit jobban érdekli az új közlekedési eszköz, mint a fürdő, és önmagában szórakozásnak tekintették, hogy utazhatnak rajta. A kocsit ez a vállalkozó nevezte el voiture omnibus-nak, ami azt jelenti, hogy „kocsi mindenkinek”. A lovak által vontatott, a tetejükön is ülésekkel rendelkező omnibuszok a lóvasút mellett a 19-dik századi tömegközlekedés legfontosabb, és főként nagyon népszerű eszközei voltak. Ezekkel a járművekkel kevésbé a filmekben, mint inkább az irodalomban és a slágerekben találkozhatunk.

A legismertebb sorokat Arany János írta az omnibuszokról, az Epilógusban:
… Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

De hosszú ideig sokan énekelték Zerkovitz Béla – Szilágyi László slágerének sorait is:
„Éjjel az omnibusz tetején – emlékszel, kicsikém? – de csuda volt!”

Mint látható, ezek a járművek többféle alapon is kaphatták a nevüket, és a névadásuk mögött szintén többféle dolog rejtezhet. Ám azzal, hogy egy szentről nevezték volna el, egyik sem dicsekedhet. Úgyhogy ha valaki egy romantikus hintóúton mégis így sóhajt fel: „Szent Delizsánsz!”, akkor tudhatjuk, hogy egy vicces filmben járunk, ahol viszont semmiképp sem kell tartanunk a rossz utak okozta rázkódásoktól.

 

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu